Jelige: yetinyoma – Titkok

Jelige: yetinyoma

Titkok

Soha nem mondott el otthon semmit. Pedig minden áldott este ott ült az egész család a konyhában, és várta, hogy kattanjon a zár, ő belépjen, hanyagul a fogasra dobja a kabátját, felakassza kalapját, lerúgja lábáról a cipőt, bebújjon a gondosan oda készített papucsba, eléjük álljon, és mondjon végre valamit. De még csak nem is köszönt. Bámulták egymást egy ideig, aztán a csaphoz lépett, ivott egy pohár vizet, böffentett, majd vetett rájuk még egy pillantást, és visszavonult.

Az asszony és a gyerekek ugyanolyan odaadással követték minden mozdulatát, tekintetük egyszerre váltott irányt, akár egy tengeri halraj, vagy az eget beárnyékoló seregélyek hada, szinte csüngtek az ajkán, várták, hátha épp ma töri meg a szótlanságot, és végre elmond otthon valamit, a lábuk elé vet egy beszédes koncot, elhullajt egy morzsányi információt. De hiába. Hajthatatlan maradt most is, neje emlékezete szerint immáron százhuszonharmadik napja. Azóta nem mondott el otthon semmit. Akkor történhetett valami, valami rejtélyes dolog, ami azóta is tart, valami, ami a szótlanság ketrecébe zárja őt. Úgy tudják, reggelente munkába indul, de amióta nem beszél, már ebben sem biztosak. Valahova megy. Valahol van. Valahonnan megjön. Az asszony már nem egyszer utánaszalajtotta kisebbik fiát, lesse meg, merre indul, de mindannyiszor már az első sarok után nyomát vesztette. Így hát nem maradt más, mint a nyomasztó várakozás, és a remény, hátha jobb belátásra tér, és egyszer majd csak beszámol a házon kívüli történésekről.

Ha egyáltalán történik valami házon kívül. Valami említésre méltó. Mert az is lehet, hogy éppenséggel megcsömörlött, s terhessé vált számára a lét, s  gondolatait rendezendő a város utcáit rója nap mint nap, hogy újra felfedezze önmagát, erőt merítve a madarak röptéből, beszippantva a folyó illatát, vágyra gyúlva az utca forgatagában. S ha majd jut valamire, el fogja mondani. Otthon is. Ezzel biztatta magát az asszony, erre várt, de türelmének virága már erősen hervadozott.

Bár megfordult a fejében egy másik eshetőség is, miszerint a férje baljós üzelmekbe keveredett, netán egy másik nő csavarta el a fejét, de hiába szaglászta az inge gallérját, hiába tette tűvé a kabátját, sehol egy idegen hajszál, egy rúzsfolt, sehol egy árulkodó nyom. Ettől ugyan némileg megnyugodott, de így a szótlanság okát továbbra is homály fedte.

Aztán, úgy a százhetvenedik nap táján, az asszony gyermekeivel meglátogatta az anyját. Elpanaszolta bánatát, még tán néhány könnycseppet is morzsolt a csipketerítőre, nem a hatás kedvéért, hanem mert muszáj volt, hiszen már több mint fél éve emésztette magát a férje miatt. De az anyja csak legyintett:

- Méghogy soha nem mond el otthon semmit. Ugyan, már! Azt hiszed, az apád elmondott bármit is az alatt az ötvenkét együtt töltött év alatt, míg el nem temettem? Dehogy mondott! Csakhogy én nem is firtattam. Nem én.

Majd átölelte a lányát, úgy folytatta:     

- Ha éppen tudni akarod, ez a sírig tartó házasság titka.

Hazafelé menet végig anyja szavai csengtek a fülében. A békesség langyos árja lassan kimosta lelkéből a kétely összes kavicsát, arca kisimult, így várta haza a férjét, aki a szokott időben meg is érkezett. Most sem mondott el otthon semmit, még csak nem is köszönt, ivott a csapról, böffentett, majd visszavonult.

Mennyivel könnyebb így, nyugtázta az asszony, arcán a beletörődés szelíd mosolyával.