Ugrás a tartalomra

 

„Mire jó az esszé?”

A műfajban járatos műélvezőnek nem okoz csalódást, mindazoknak pedig, akik most fedezik fel az irodalom, művészet, filozófia és tudomány határmezsgyéin kószáló értekezést, kitűnő kedvcsináló a további szellemi barangoláshoz. – Hudy Árpád recenziója egy huszonöt esszét tartalmazó kötetről.

„Mire jó az esszé?”

– teszi fel címében a kérdést a karcsú, négyzet alakú kötet*, s az olvasó, ha már kezébe akad a nem éppen mindenhol kapható könyv, felül a provokációnak, és vizsgálat tárgyává teszi az öt szerző fejenként öt írását. Huszonöt rövid, lényegre törő esszét egy sor érdekes dologról és személyiségről.

Az igen eltérő szakmai hátterű, s korábban – Gimesi Zsuzsanna kivételével – már közös verskötetben is jelentkező kis szellemi szabadcsapat mentora Adamik Tamás klasszika-filológus, rétor, irodalomtörténész, nyelvész és műfordító, aki mindjárt a bevezető részben példát ad a címben megjelölt irodalmi ág művelésére. Az esszé meghatározása és története dióhéjban című metaesszé tömören és világosan, ugyanakkor könnyed, olvasmányos stílusban tekinti át a műfaj jellemzőit és legjelesebb képviselőit. Ebből kiderül, hogy a tizenhatodik századi francia író, Michel de Montaigne használta először az essai kifejezést, ezt a címet adva nevezetes elmélkedéseinek. A szó magyarázatához Adamik idézi Montaigne egyik magyar fordítóját, Oláh Tibort:

„Essai franciául annyi mint próbálkozás, kísérlet; jelzi mintegy, hogy aki ráadta a fejét, nem tartja magát csalhatatlannak, sem az állításait cáfolhatatlannak. Mint kiváló latinista azonban Montaigne valószínűleg  az eredeti exagium értelmét kedvelte meg, ami mérlegelést, fontolgatást jelent: embert, eszmét s művet, eseményt vagy jelenséget latolgat abból a szempontból, hogy helytálló-e a róla alkotott véleménye, illetve a közfelfogás).

Adamik ezután négy medalionban rajzolja meg az esszé ókori előfutárának tekinthető latin klasszikus, Seneca, a műfaj nevét és első iskolapéldáit megalkotó Montaigne és a francia mester után egy nemzedékkel az angol esszé hagyományait megteremtő Francis Bacon, valamint a műfaj legnagyobb magyar művelője, Hamvas Béla szellemi portréját. Majd a kötet szerzői követik egymást betűrendben, kivéve a mentorukat, aki, noha neve az ábécé szerint is az élre állítaná, maga elé engedi a fiatalabbakat. Négy esszéje a bizalomról, a csodáról, a törődésről és a munkáról fogalmaz meg egy élet során leszűrt, hiteles tanulságokat, míg az ötödik, a Kedves Babits Mihály! című képzelt levél a költészetről mond ítéletet.

Az Ön [esztergomi] kertjében sétálva, s az Ön verseit olvasva, az a hitem támadt, hogy nem a ma emberében van a hiba, ha nem kíván mai verset olvasni, hanem a ma versében, amelyet nem lehet olvasni. Az olvasó ősi igénye, hogy valami szépet és jót akar megtudni, ám sok mai vers nem képes eme ősi igényt kielégíteni: nem mond semmi fontosat, s azt is csúnyán mondja. Mint ahogy nem kívánunk ócska szövetből készült, rossz szabású, vagy éppen rongyos öltönyt hordani, mint ahogyan nem óhajtunk romlott nyersanyagból rosszul elkészített ebédet fogyasztani, és nem fordulunk csúnya nő után, éppen úgy nincs gusztusunk ahhoz, hogy semmitmondó, dadogó verseket olvassunk.

Baka Györgyi költő, a százhalombattai Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem irányítója, az orosz szellemtörténettel és kultúrával foglalkozó Az ikon kinyitása című tanulmánykötet szerkesztője érzékeny szövegeiben főleg Hamvas eszmevilágával, metafizikai és vallási gondolatokkal foglalkozik. Egy orosz Lélekhordozó című írása a zaklatott huszadik század egyik szellemóriásának alakját idézi fel.

Pavel Florenszkij (1882–1937) nem csupán az orosz vallásbölcselők, hanem az egyetemes kultúrtörténet egyik legnagyobb alakja. Univerzális tudós volt, teológus, filozófus, misztikus, matematikus, fizikus, csillagász, nyelvész, költő, botanikus és elektromérnök. Párhuzamosan folytatott elméleti kutatásokat és hatalmas gyakorlati munkát. Papi hivatását azonban mindenek fölé helyezte. Élő híd volt az egyház és az értelmiség között.  Ma az orosz Leonardo da Vinci-ként emlegetik, bár egyedülálló nagysága és lelki tisztasága nem igényel semmiféle összehasonlítást. (…) [A]mikor 1921–22-ben barátai és tanítványai zöme távozni kényszerült hazájából, Florenszkij maradt, osztozni akart népe sorsában. Nem fordult a szovjet rendszer ellen, elkerülhetetlen külső körülménynek tekintette, és folytatta tudósi, tanári, és főként hitvalló munkáját. Amikor a szent dolgokat gyalázták, akkor ő a keresztény értékeket oltalmazta. Külső megjelenése is rendhagyó volt, papi reverendáját sosem vetette le. 1928-ban letartóztatták és Nyizsnij Novgorodba száműzték, innen Gorkij körének közbenjárására rövidesen szabadult. 1933-ban tragikus fordulatot vett élete: szibériai lágerfogságra ítélték. A Bajkálon túlra került, ahol mérnökként dolgozott a Bajkál–Amúr vasútvonal építésén. Szabad óráiban verseket, elmélkedéseket írt, rabtársai lelki gondozását végezte. Megtörhetetlen lelki magatartása vezetett oda, hogy 1934-ben a hírhedt Szolovki lágerbe került. Lágercellává átalakított kolostori cellában raboskodott. Még itt is dolgozott: a jód tengeri algákból való kivonásának problémája keltette fel érdeklődését. A szolovki jód később több ezer katona életét mentette meg. Rabtársai által »a szabad«-nak nevezett Pavel Florenszkij atyát 1937-ben halálra ítélték, és december 8-án agyonlőtték. Az orosz ortodox egyház 1986-ben a hit mártírjaként szentjei sorába emelte.

Székelyföld, szerelem, gyermekkori frusztráció, a filmképek látszatvilága, a hagyományok irodalmi és filmes újrateremtői (Tolkien, Szőts, Wajda, Tarkovszkij) – ezekkel a témákkal jelentkezik a kötetben Deák-Sárosi László költő, nyelvész, zenész, filmteoretikus és -kritikus, esszéivel is bizonyítva nemcsak szakmai sokoldalúságát, hanem konzervatív értékrendjét és hagyománytiszteletét is. Képi világ, látszatvilág című írásában például a modern filmkészítők éthoszát vizsgálja kritikusan.

A képjelek közlőjére létezik egy kultúrtörténetileg fontos szó: a »képmutató«. A képmutatóról ma az jut eszünkbe, hogy olyan ember, aki mást mutat valamiről, valakiről, mint ami/aki valójában. A képmutatás a hamisság, a becsapás, az álszentség rokon értelmű szava. Azonban ez nem mindig volt így. A képmutató eredetileg nem bírt negatív felhangokkal, a színészi előadóképességet jelölte. Már a görögöknél így volt a »hypokrites« és szócsaládja esetén. Felénk a képmutató egy bizonyos vásári színészt vagy általában előadót is jelölt, aki mondandója hitelességét képek mutogatásával támasztotta alá. Nem törvényszerű, hogy a képmutató visszaéljen a tudásával, de bizonyára gyakran előfordult, mivel a csaló jelképévé vált.

A saját arcot és más képet mutogatónak erősebb az éthosza, mint az írónak. A szakma régi, és a fogalom is nagy szórást mutat a negatív tartalommal való telítődést illetően. Legalább tucatnyi vers van már az Újszövetségben is, amelyik a képmutatást minden bűn közül a legszigorúbban ítéli meg. A »hypokrites« a jámborság köntöse alatt alattomos, gonosz dolgokat művel farizeus módon, az isteni ige és törvények helyett a maga eszméit tolja előtérbe, de végül maga is vak lesz, hiszen cselszövései előbb-utóbb önmagát is becsapják.

Gimesi Zsuzsanna református lelkész gondolatfutamai a hithez, közelebbről a Szentíráshoz kapcsolódva  vizsgálnak egy-egy alapvető kultikus fogalmat: templom, királyság, nő, gyógyulás vagy – A félelem paradoxona című írásában – az ember egzisztenciális fenyegetettség-érzése.

Akkor támad félelem az emberben, ha a fenyegetettség a közelben, illetve emberi értelemmel fölfogható időn vagy távolságon belül jelentkezik. A filozófus Heidegger szerint minden félelem gyökere a haláltól való félelem, hiszen tudjuk, hogy már elindult felénk és egyszer elér. A tudat sokszor (…) megpróbálja kiegyensúlyozni, körültekintő óvatossággal távol tartani, sőt, serkentő hatásúvá tenni. Ha ez nem így lenne, minden ember örökös rettegésben élne. Mégis, a lélek legmélyén a halál, mint elkerülhetetlen valóság, újra meg újra előtolakszik, hiszen az ember az egyetlen élőlény, amely a halál tudatával éli le az életét. Emberlétünk szoros tartozéka tehát a félelem, amely átélhető mint szorongás, nyugtalanság, ijedelem, rettegés, pánik vagy rémület.

Kierkegaard, aki teológiailag talán a legmélyebben nyúlt az emberi félelem kérdéséhez, A félelem fogalma című művében arra a következtetésre jut, hogy a bűnbeesés – az ember bűnössé válásának – mély titka az, hogy a bűn egyidejűleg félelem is.

A Bibliában a félelem mint állapot akkor jelenik meg először, amikor a bűnbeesett ember Isten kérdésére így felel: »Szavadat hallám a kertben és megfélemlém.« Ebben a képben döbben rá az isteni fenyegetés tartalmára, miután evett a jó és rossz tudásának fájáról – büntetése lesz a halál.

B. Tóth Klára festő-restaurátor, költő, író, akinek fotói és grafikái kellemes vizuális élménnyé is avatják a huszonöt esszét tartalmazó kötetet, archetipikus motívumokat, ősi hiedelmeket idéz meg és mutat ki egyrészt a kortárs festészetben, másrészt apró, hétköznapinak tűnő dolgokban. Például A létramotívum szakralitása és az ugróiskola című esszéjében.

A létra minden háztartás elemi tartozéka. Miközben felmászunk rá, és leemeljük a befőttet a stelázsiról, vagy a könyvet a könyvespolcról, gondolunk-e arra, hogy a létrát már a legősibb időben is  az eget a földdel összekötő szimbólumként ismerték?

Az egyiptomi hitvilág Nut égistennőt minden földi lény szülőanyjának tartotta, egy piramisszöveg szerint egyik neve is »létrá«-t jelent, és a Tejutat testesítette meg. (…)

A Bábel tornya középkori ábrázolásain Isten áll a létra vagy a torony tetején, tehát ő a végcél, őt akarja az ember elbizakodottságában túlszárnyalni. (…) Egy 12. századi ikonon Jézus áll a létra tetején, és segíti föl az embereket, máshol Jézus és Mária emeli az égbe a létrára fektetett szerzetest. (…)

De mi köze van a létrának az ugróiskolához? Egy középkori angol templom »ugróiskoláján« a templom alaprajzú forma alján a Föld, tetején az Ég felirat olvasható, fölül a Mennyország és a Pokol betűjelzései. A témára rákeresve sok analógiát találtam a legkülönbözőbb népcsoportoknál. Eszerint a létramotívum nemcsak függőlegesen jelenhet meg, hanem ez a mai napig közkedvelt szabadtéri gyermekjáték, amit a világ minden részén ismernek, szintén őrzi az ősi létraszimbólumot. A gyerekek nem is tudják, hogy saját, nehézségekkel, próbákkal terhelt életútjuk végigjárására készíti fel őket a játék, ahogy hajdan a zarándokok a templom kövezetén járták végig – sokszor térden csúszva – az ugróiskola ősét.” 

A témák sokszínűsége mellett erénye a kötetnek a rövidség és az olvasmányosság. Az írások többsége a tartalmas mondanivalót, komoly szakmai kérdést is könnyedén, közérthetően tárgyalja, ami a vérbeli esszé védjegye. A műfajban járatos műélvezőnek nem okoz csalódást, mindazoknak pedig, akik most fedezik fel az irodalom, művészet, filozófia és tudomány határmezsgyéin kószáló értekezést, kitűnő kedvcsináló a további szellemi barangoláshoz.   

Mire jó hát az esszé? A kérdést fölvető, igényes kis gyűjtemény maga a válasz: az olvasóknak – s minden bizonnyal a szerzőknek is – épülésére s gyönyörűségére.

Hudy Árpád

 

 

Mire jó az esszé? – Öt szerző huszonöt esszéje. Adamik Tamás, Baka Györgyi, B. Tóth Klára, Deák-Sárosi László, Gimesi Zsuzsanna. Az Üveghegy Kiadó közreműködésével kiadja Bp. XV. kerületi önkormányzata, 2014.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.