Kőrössi P. József: Társasjáték
Kőrössi P. József
Társasjáték
Városi ember vagyok, falun élek
Ülnek a kocsmában négyen, meg a kocsmáros, Halleluja, utoljára. Holnap bezár, bezáratja a bank a panziót is, mert Halleluja szégyelli ugyan, mégse törleszti a hitelt.
– Én munkáltatót tíz éve nem láttam, csak munkaközvetítőt. Meg munkakerülőt – mondja Zsolt, aki már sokat utazott.
– Az vagy te.
– Én nem vagyok, mert az már nincs. Kőműves sincs. Munkanélküli van!
– Akkor is az vagy.
– Én-e?
– Hát ki?
– Megmondom én neked, hogy ki az anyád picsája munkakerülő – ez már a harmadik, a féllábú félkarú, de a jobb keze meg a bal lába egészséges.
– Hát nem én! – erősködik Zsolt.
– Te nem!
– Hát akkor?
– Azok ott, baszki, akik ezt csinálják!
– Kik?
– Azok! Régen ez nem így volt. Munkakerülő voltál…
– Munkanélküli… Most munkanélküli.
– Az ugyanaz, baszki – bekapcsolódik a magyar, aki egyszer azt
mondta, hogy ő az.
– Nem egészen…
– Mit nem egészen?
– Nem ugyanaz. A munkakerülő meg a munkanélküli.
– Mér?
– Mer amikor munkakerülő vótam, nem vótam szegény, most munkanélküli vagyok, és szegény. De akkor se vótam munkakerülő, kőművesek mellett dolgoztam, mindent megtanultam.
– Akkor legyen! Legyél munkanélküli, aki nem munkakerülő, baszki… Azt, aki akkor volt munkanélküli, elvitték, mert munkakerülő volt! Most meg téged nem visznek el…
– De enni sem adnak…
– Akkor se adtak!
– Deeehooogyneeem! Sokat is. Házat építettem!
– Nem pucoltad be!
– Mert ezek nem adnak!
– Most mégis itt vagy. Teee!… – mondja a magyar, aki egyszer annak
mondta magát. Suhintana is, de félúton megáll. – Te is, meg ő is az – megböki a féllábú félkarút –, munkakerülő.
– Én? Én epilepsziás vagyok!
– Te? Se lábad, se kezed, azt mindenki mondhassa, hogy epilepsziás! – röhög a magyar, aki valamikor annak mondta magát.
– Pedig az vagyok!
– Te? Fél kezeddel, fél lábaddal? Csak tudnám, mit csinálsz, amikor fetrengsz, baszki, az epilepsziádban. Melyik lábad, melyik kezed kapálódzik?!
A magyar, aki egyszer már annak mondta magát, Zsolthoz fordul.
– Figyelj csak, mondok néked valamit, édes egy komám.
– Na! – a többi is figyel, mert amit a magyar mond: hm!
– Nem vagy te szegény…
– Hát?
– Rászoruló vagy, baszki.
– Honnan veszed?
– Nem olvasol újságot, mi?
– Dehogynem, hogyne olvasnék, ha lenne. Amaz az
analfabéta – a féllábú félkarúra bök –, nem én. Igaz, iskolában csak matekból voltam a legjobb, de azér olvasok is, ha adnak.
– Akkor mér nem tudod? Megszűnt.
– Mi? – A többi is jobban figyel.
– Rászorultság van helyette, baszki.
– Hol?
– Hát itt.
– Ráászoorultsáág?
– És ki a szegény?
– Az, baszki!
– Oszt azt ki ismeri?
– Hát te, baszki!
– Én elhiszem.
– Hazamész, te rászorulós, megbaszod, oszt nem teherbe ejted az asszonyt, hanem várandóságba. – Ezt már a kiszolgált tanító mondja, Gyula. – Megszületik a kismoré hat hónapra, akkor már nem fogyatékos, hanem fogyatékkal élő, akit nem stadionba, hanem fedett sportlétesítménybe viszel, ha meg akarod keresztelni. Érted már?!
Ilyenkor szokott megszólalni Halleluja. – Ez nem a parlament, fiúk, nem itt politizálunk.
– Hanem? – kérdezi Gyula. – Ez a kocsma, nem?
– Volt, most bezár. Kértek-e még valamit?
– Adjad mindenkinek a szokásosat – mondja a tanító, aki már nem tanít –, mint eddig minden este.
– Neked is?
– Pláne! Aztán zárjál be örökre. Zsolt, iszol egy stampót?
– Ihatok.
Gyula kapargál a zsebében, fizet.
– Ha majd jönnek a fináncok a nagylakattal, kérdezd már meg őket, Halleluja, édes egy komám, meddig megyünk még befelé.
– Te kérdezd meg, édes egy komám, a te újságíró barátaidat, hogy ők meddig engedik. A szemük világát! Ide most már egy se teszi be a lábát, mese vót, mese nincs.
– Mér kussol a világ?! – ezt már megint a féllábú félkarú sóhajtja bele a pálinkába.
– Azért, baszki, mert nem világ, csak annak látszik.
Röhögnek. Megegyeznek.
*
Mennek felfelé a faluban, egyik sem mondja, hogy haza. Kövér Mari kapuja előtt megállnak. A harmadik, a féllábú félkarú mankóját a kerítésnek dobja, leül a fémkerítés betonszegélyére, nagyokat szuszog, a többi három vele szemben. Mari bentről hallja őket, várta is, hogy megjelennek, kinyit. Hátramennek. Pálinkát hoz, sört, a félkarú féllábúnak édeset, meg a legolcsóbb édes borból (csak az van) fröccsöt. Otthagyja őket, a tornácoszlopnak támaszkodva megáll, a fény árnyéka domború hasán rebeg.
*
– Hallott valamelyikőtök Méhes Györgyről? – kérdezi Gyula, a kiszolgált tanító. Még józan, és figyel a parasztokra is.
– Nekem volt egy osztálytársam, azt hiszem így hívták. Vagy Orosz.
– Ez a Méhes meseíró, more, erdélyi, nem orosz.
– Arról nem. Nem.
– Te sem? – kérdezi a magyart, aki egyszer már annak mondta magát.
– Én se.
– Na, nekem Judit mesélt először róla, aki utána meghalt.
– Judit. Kiről, a méhészről?
– Méhes, úgy hívták a meseírót, és róla mesélte halála előtt a Judit, hogy amikor egyszer náluk vendégeskedett a Méhes, megkérdezte, hogy megvan-e neki az ő Szikra Ferkó című meseregénye, amit ő a Ceauşescu-érában írt a Ceauşescuról. – Megvolt?
– Meg, mert akkoriban még minden házban olyan mesekönyvek is voltak, amiket a felnőttek is szívesen olvastak.
– Mér?
– Mér, mér? Mert akkoriban ott, ahol Ceauşescu volt a vezér…
– Vezér volt?
– Az…
– Az anyját!
– Akkoriban a televízióban egész álló nap csak énekeltek. Kellett az igazi mese. – Az anyját!
– És az miért nem volt jó nekik, most is énekelnek, ott a Dal.
– Meg a Faktor!
– Ki mondta, hogy nem volt jó nekik?
– Hát lelőtték! Nem lelőtték azt a disznót?!
– Azért nem volt jó nekik, mert akkoriban csak Romániát énekelték meg…
– Baszki, nálunk?
– Nem nálunk, hanem náluk!
– Értem! Nálunk is megénekelhetnék ezeket… Ezeket itt, né! Oszt legyen ezeknek is annyi.
– Majd ha a szemed is kiszúrják, mint a Méhes-mesében. Akkor lesz neked is, meg nekik is annyi…
– Kiszúrták?
– Ki!
– Mér?
– Hogy jobban lássál, baszki, azér.
Gyula, aki régebben tanított is, kezdett dühbe jönni.
– Én nem értem.
– Te azt honnan tudod?
– Mit? – Azt, hogy nem érted.
Csend.
– Nem te, Zsolti, hanem a Gyula. Honnan tudod, Gyula, hogy náluk csak megénekelték a televízióban azt a Romániát?
– Hát onnan… Hozzál már egy felest meg egy sört, Mari… Onnan, hogy én is énekeltem.
– Megénekelted?
– Meg! – Romániát?
– Azt!
– Akkor már mindent értek, baszki, nem hiába mondják, román.
– Vigyázzunk, nem roma! – mondja Zsolt.
– Öleljük meg egymást, barátom. – megöleli Gyulát, a tanítót, aki már nem tanít. – Oszt még micsináltatok közben? Mert valamit kellett. Mesét hallgattatok, és mit még?
– Társasjátékot játszottunk.
Halleluja utolérte őket.
– A gyerekek, de ti, az emberek, mit?
– Társasoztunk.
Halleluja még józan.
– Ne röhögtess!
– De!
– Malmoztatok?
– Az nem társas, társasabbat.
– Megy a gyűrű vándorútra…
– Nem.
– Hát?
– Aki csókos, velük tart.
– Oszt hányszor?
– Minden este.
– Társasozz, ne háborúzz!
– Hogy te milyen okos vagy, baszki! Hozz még egy kört, Mari!
– És a gyerekek?
– Ők is.
Halleluja Kövér Marinak:
– Hozz nekem is egyet.
– Még egyet?
– Még egyet.
– Két kört?
– Kettőt.
*
Felállnak a többiek is, a féllábú félkarú, a magyar, aki egyszer annak mondta magát, Zsolt, aki korábban sokat utazott, meg Halleluja, az eddig volt kocsmáros. Megállnak Kanyar Pistánál a buszfordulóban. Már várja őket.
– Jó sokan vagytok, örülök. Hát te?
– Bezártam – mondja Halleluja.
Kanyar Pista pálinkát hoz, meg sört, édes vörösborból fröccsöt, mint lent
Mari.
– Mondok valamit.
– Mondjad, édes egy komám.
– Csupaszcsiga.
– Mi van vele?
– Meg a fóka.
– Na és.
– Nem rokonok szerinted?
– Szerintem nem, de ha arra gondoltál, Zsolt, hogy meghívsz egy felesre,
jöhet.
Az egylábú, egykarú epilepsziás kikiált az útra:
– Itt vagy, Mari?!
– Nem Mari, Pista. Itt vagyunk. Már kihozta.
– Ja. Azér csak hozza.
– Nem arra gondoltam. Hanem arra, hogy a csupaszcsiga meg a fóka
rokonságban lehetnek. És ezt be is fogom bizonyítani, édes egy komám!
– Hát akkor ne menjünk még!
– Én is amondó vagyok, maradjunk.
– Maradjunk.
– Bizonyítsál!
