Öccsével messzi földön végzett a rák, hamvait díszes urnában hozták haza. Ifrim kábultan állt a koporsó mellett, amelybe az urnát helyezték.

Néhány évvel öccse halála előtt a felesége ment el. Tisztaságmániás asszony volt, egyre a Bibliát bújta, ortodox ikonok előtt imádkozott. Reggel hatkor kelt, teát főzött, közben misét hallgatott. Tollseprűvel takarított az apró lakrészben, vallásos műsorokat nézett a tévében, szidta a macskát, hogy hullatja a szőrét.

Ifrim közel negyven éven át ezekre a szöszmötölésekre ébredt. Olykor az volt az érzése, hogy neje vallásos életének fölös része. Amíg dolgozott, igyekezett minél később hazakerülni. Nyugdíjazása után félve húzta meg magát a hálófülkében, régi könyveket böngészett. Olykor segített feleségének a bevásárlásban, szőnyegeket porolt, ecetes vízzel súrolta le róluk a macskaszőrt.

A vallásos ünnepektől kifejezetten undorodott. Felesége napokig készült; ilyenkor a házból is kinézte. Ezért hosszú sétákra indult, legszívesebben a parkban csoszogott, ahol kisgyerekekkel játszottak a szüleik. Nekik nem lehetett gyerekük. Sokévi próbálkozás után feladták a harcot.  Végül már nem is szeretkeztek.

Az ünnepi gyertyák fényében csetlett-botlott a lakásban. Gyengén látott, bal szemének látóidegét érszűkület támadta meg. Karácsonykor feszengve köszönte meg az asszony apró ajándékait, rózsával viszonozta a figyelmességet, hogy ezzel is első találkozásukra emlékeztesse. Az is eszébe jutott, hogy amikor a csokrot átadta leendő feleségének, az végighúzta kezét a tövises száron, a kiserkenő vért nevetve a Megváltóéhoz hasonlította, majd szenzuálisan lenyalta.

Egy reggel néma csendre ébredt. Felesége nem kelt fel.

– Eszter – lökte meg. Összerezzent, amikor az asszony arcára nézett: félig nyitott szemek meredtek a semmibe. Riadtan ugrott ki az ágyból. Mentőt hívott, de a kiérkező orvos csak a halál beálltát tudta megállapítani.

A temetés után tanácstalanul ténfergett a kietlen lakásban, a macskával játszott, a teraszon üldögélt, sétálni ment. Egyik délután betért a könyvesboltba, találomra néhány kötetet vásárolt. Az egyik zeneszerzők életével foglalkozott. Azon kapta magát, valósággal falja a sorokat, némelyik sorsa megrendítette. Lemezjátszót, lemezeket szerzett be. Különösen Beethoven, Chopin és Csajkovszkij zenéje ragadta magával. Évtizedek óta először ragyogta be öröm az életét. Napokig a zene bűvöletében élt, tisztálkodni is elfelejtett, még a macskának sem adott enni. A könyvek, a zene hatására írással is megpróbálkozott. Céltalan mondatokat rótt üres cédulákra, pléhdobozokba rakta őket úgy, mint a bakelitlemezeket.

 

*

Öccse halálhíre a tulajdon elmúlására döbbentette rá. A halálfélelemtől szíve összevissza kalapált, csak a hazafelé vezető autóúton jött kissé helyre. Nézte, mint foszforeszkál az út menti erdő a lenyugvó nap fényében.

Mikor belépett a lakásba, percekig kereste a macskát. Az egyik sarokban talált a kinyúlt állatra.

– Na, te is, Muki?!

Zihálva ült le az ágyra. Erőtlenül tapogatta a szívét, kék foltok úsztak a szeme előtt, harangzúgást hallott. 

– Megtébolyodtam! – gondolta.

Gyötrődve, órákig hevert az éjszakában.

– Nem maradhatok egyedül! – állt fel elszántan.

Fejében a harangzúgás elcsendesedett. Feszítővasat vett magához, majd autóba ült, s a temetőhöz hajtott. Lopakodva haladt a sírok között. A kripta ajtaja nem volt bezárva. Felfeszítette a gránitlapot, lihegve húzta ki az apró koporsót, kivette belőle az urnát.

– Senkinek sem fog hiányozni – gondolta, majd gondosan eltüntette a feszítővas nyomait.

Amikor hazaért, az előszobában levette a cipőjét, a nappaliba ment, és a lemezek mellé tette az urnát.

– Jobb itt neked – mondta. – És nekem is – tette hozzá, ahogy ujjait végighúzta a díszes bronzedényen.

– Milyen szépen kivésték – gondolta.

Másnap reggelre a szívritmusa helyreállt, határozottan jobban érezte magát. Órákig a teraszon üldögélt, az utcán elhaladó embereket nézte. A terasz előtti fa takarásában kedvére leselkedhetett.

A második emeleten lakó, munkából hazajövő fiatalembert figyelte. Éjszakánként hallotta, ahogy a párja sikoltozik szeretkezés közben. A fiatalember mellett kisgyerekes család lakik, ritkán vannak otthon, külföldön dolgoznak. A másik tömbház földszintjén élő család a zöldségpiacon árul. A férj cukorbeteg, a gyerekek is. A negyedik emeleten tetováló művész bérel lakást, felesége állandóan ordítozik a kicsijükkel. Amott agyalágyult férfi, aki buszra ült, szülőfalujába utazott, ahol azon csodálkozott, miért laknak idegenek a szülői házban. Felesége, akinek fehér a haja és a tövét kékesre festi, napokig zokogva kereste.

Jólesett a teraszon üldögélni. Ott pucolta meg az ebédhez való krumplit, hagymát. Néhány krumpli megmaradt, tanácstalanul nézte.

– Jó lesz ez még valakinek – gondolta, s nejlontasakba csomagolta. A lépcsőházba sietett vele, letette a postaládák alá.

Amíg főtt a krumplileves, az urnát fixírozta. Végül úgy vélte, rossz helyen van. Az éjjeliszekrényre tette, felesége hagyatékából egy ikont helyezett melléje. Eszébe jutott, amikor gyerekkorukban Öcsivel rókát fogtak, és hazavitték. Anyjuk napokig szidta őket a bolhák miatt. Az erdészekkel is meggyűlt a bajuk. Apjuk, miután kifizette a büntetést, alaposan elverte mindkettőjüket.

– De megérte! – mosolygott, s azt gondolta, ezek voltak élete legszebb pillanatai.

Másnap reggelire puliszkát főzött. A maradékot túróval keverte, levitte a postaládákhoz. Megörvendett, amikor látta, hogy a krumpli eltűnt. Vacsorára túrót morzsolgatott kenyerére, hagymát evett hozzá. A maradékot ismét a postaládákhoz vitte. A reggeli puliszkának hűlt helye volt.

Este úgy aludt el, hogy az urnát szorosan magához ölelte.

 

*

Megérkezett az ősz, hisztérikus időjárást hozott a városra, ő pedig a teraszról beszorult a nappaliba. Naphosszat zenét hallgatott, a könyveket bújta. A maradék ételt nap mint nap a postaládákhoz vitte. Egyik délben feliratot talált ott: Ez nem szemétnek való hely!

– Te érted-e ezt, Öcsi? – nézett az urnára, amikor visszatért a lakásba.

Másnap a lépcsőre helyezte a maradék ételt.

 

*

Közeledett a tél, recsegő hideg tört a városkára. A könyvek, a zene egyre kevésbé kötötték le a figyelmét. Naphosszat az urnát bámulta, gyerekkori élményeket elevenített fel. Órákig állt az ablakban, nézte a szürke kertet. Hó alig esett, közöny és mozdulatlanság dermedt csöndje ülte meg a várost. Fázósan dörzsölgette kezét.

– Öcsi, megérjük-e a havat? – nézett az urnára.

Egyik reggel döbbenten állapította meg, hogy ruhái lötyögnek rajta. Szeme beesett, vizenyőssé vált.

Karácsony környékén a hó eltemette a várost.

– Milyen jó, hogy itt vagy, Öcsi! Mit is keresnél abban a fagyos lyukban a temetőben? Legalább együtt ünnepelünk – gondolta.

A városban néhány szál rózsát vásárolt. Otthon porcelánvázába tette, és az urna mellé helyezte felesége emlékére. Később a péknél két foszlós kalácsot vett, egyet megtartott, a másikat kitette a lépcsőre.

– Hallod-e, Öcsi? – állt estefelé Ifrim az ablaknál. – Harangoznak. Ezek most karácsonyi harangok. Különlegesek, ünnepélyesek. Igaz, nekem nem sok közöm van Istenhez. És neked van-e, Öcsi? Neked már harangoztak. Lehet, most értem… – kacagott.

– Butaság a halál – mondta. – Az életben kötődések vannak. Én összekötlek Istennel, Beethovennel, Csajkovszkijjal, Chopinnel, magammal, a szomszédokkal, az emlékekkel. Furcsa ez, Öcsi! Mintha én vigyáználak titeket. Ha meghalok, ti sem lesztek. Bolond vagyok, látod? Neked a temetőben a helyed, nem itt. Én még az ágyamba is befogadlak, mert mi lennék nélküled?

Egészen eltűnt a nagy fotelben. Feje oldalra billent, lábát idegesen lógatta.

– Már nincs mit tenni – gondolta.

Dudorászott. Csak úgy jöttek a hangok, mint sáskaraj a zöld mezőkre.

 

*

A takarítónő dél körül ért a lépcsőházba, ahol Ifrim is lakott, a lépcsőn hagyott maradék ételt hazavitte. A kalácsnak különösen örült. Bekopogott volna az öreghez, de félt tőle. – Az már nem jár ezen a világon, jobb nem zavarni – gondolta.

Otthon nehézkes írással vetette egy darabka papírra: Köszönöm az ételt. Az Isten fizese.

Nem írta alá.

Másnap bevásárlás után felsietett az öreghez, és az ajtó résébe préselte az üzenetet.

A cédula ott volt a két ünnep között is. Harmadnap a takarítónő kétszer is megnézte, ott van-e még. Egyre idegesebb lett. Egész délután az öregre gondolt. Estefelé visszament. A cédulát ott találta. Először halkan kopogtatott, majd erősebben kezdte verni az ajtót. Válasz nem jött.

A szomszédba rohant.

– Jöjjön! – ragadta meg a fiatalember kezét. – Valami baj lehet a szomszéddal.

Betörték az ajtót.

Ifrim a nagy fotelben ült, szájából véres hab csordogált. Mikor meglátta őket, vizenyős szeme felragyogott. A takarítónő egészen közel hajolt hozzá.

– Mint mond? – kérdezte idegesen a szomszéd.

– Ketten is. Azt mondja, ketten is – könnyezett az asszony.

– Hívom a mentőket – rohant el a férfi.

Az asszony megölelte a haldokló öreget.

– Ne féljen, nincs egyedül – mondta, s végignézett a szemetes, bűzlő nappalin. Látta az urnát, a lemezeket, a könyveket, az ikonokat.