​​​​​​​Alig száz éve Budapestet, Magyarországot, de az egész nyugati világot milliós példányszámú kiadványok lepték el. Ezek a regényfüzetek egyszerre hoztak enyhülést és átkot, vakarhatták tőlük a fejüket irodalmárok, nézhették le sznobok, prédikálhatták ki moralisták, szabályozhatták politikusok, a nép lelkét féltő méltóságos magasságosok, attól még úgy, és talán jobban, fogyott, mint a cukor. Nem más ez, mint a ponyva, az ún. szépirodalom mostohagyermeke.

Lopakodva haladt a sírok között. A kripta ajtaja nem volt bezárva. Felfeszítette a gránitlapot, lihegve húzta ki az apró koporsót, kivette belőle az urnát.

„Az anatómia megerőltető volt. Kényszeres izgágasággal tanultam, sétáim alatt motyogtam a latin szavakat. Hónapokat töltöttem a formalinba helyezett testrészek között. Félszemű, ráncos magzat bámult az üvegedényből, érzelmeim állandó vizsgáztatójává lett.” – Miklóssi Szabó István novellája

Társfüggőség, mondta a zacskós lány. És pszichológushoz küldött. Magamtól soha nem mentem volna. Ott mesterien megtanultam elnyomni magamban az érzelmeket.

– Mivel foglalkozik?
Pánikrohamaim, vérnyomásom jutott eszembe.
– Most semmivel – nyögtem.