Jelige: Loki – A nevem Loki

Jelige: Loki

A nevem Loki

Csoda, hogy egyáltalán a nevemre emlékeztem. Mikor kinyitottam a szemem, egy hibernációs kapszula vékony üvegfalát láttam. Megnyomtam az egyetlen gombot, amit bent találtam, és az ajtó kinyílt. A fülkéből, egy ablaktalan szoba sötét padlójára léptem. A falak fehérek voltak és fémesen csillogtak. Minden volt a szobában, amire egy világvége túléléséhez szükség lehetett. Megfordultam és megnéztem a fülke időzítőjét. Ötezer évre volt állítva. Nem hittem volna, hogy ennyit képes vagyok túlélni hibernációban. Viszont arra már nem emlékeztem, hogy miért kerültem ilyen mély és hosszú álomba. Kivettem egy fagyasztott szendvicset az egyik szekrényből. Miközben a szekrényajtó felé nyúltam, egy tetoválásfélét találtam az alkaromon. Két számsor volt mélyen a bőrömbe vésve. Nehogy elfelejtsem őket. Koordinátáknak tűntek, méghozzá csillagközi koordinátáknak. Pittyenést hallottam a túlsó fal felöl. A hang egy számláló elindulását jelezte. Visszafele számolt, mint egy időzített bomba a régi akciófilmekben.

A szobából egyetlen ajtó vezetett kifele. Eléggé masszívnak tűnt. Szorosan illeszkedő fémlemezekből állt, melyek szelvények módjára záródtak össze. A kör alakú ajtó elé álltam és a szelvények engedelmesen visszahúzódtak a falba.  Az ajtó egy széles folyosóra vezetett. Jobb kar felől még egy számláló volt a falba szerelve. Az idő egyre fogyott. Bal kéz felől egy hosszú ablak húzódott. Szép kilátást nyújtott egy hatalmas és idegen városra. A látvány alapján nagyon magasan lehettem. Az épületek sokasága és szerkezete hihetetlen mérnöki tudásról tett tanúbizonyságot. Viszont egy siklót sem láttam a levegőben. Emberek sem nyüzsögtek az utcákon. Pusztítás jeleit nem láttam. Mintha csak evakuálták volna az egész várost. Tovább sétáltam majd beugrott, hogyan kerültem ide.

 Egy idióta mesével kezdődött minden. Amit gyerekeknek szoktak felolvasni elalvás előtt. A mese szerint kozmikus kő és por óriások alkották az univerzumot és a benne lévő életet, melyet könnyen el is vehettek. Volt egy csillagász, a nevére már nem emlékeztem. Az anyjánál élt, talán egy kicsit autista is volt. A nap huszonnégy órájában az eget figyelte. Egész profi teleszkópjával, hozzáteszem. És egyszer csak kiszúrt egy ilyen óriást. Azonnal szólt a kormány embereinek, persze nem hittek egy féleszűnek. Azt mondták neki, hogy túl sokat játszik a számítógépen, és inkább keressen magának egy barátnőt. De amikor meglátták a képeket már nem voltak ilyen cinikusak. Kiszámították a kőóriás pályáját. És úgy saccolták, hogy ötezer év múlva eléri a bolygónkat. Még ha nem is pusztító szándékkal jött, pusztán a gravitációs ereje széttépett volna minket. Így hát elkezdtek dolgozni a civilizációnk megmentésén.

A legkézenfekvőbb az volt, hogy keresnek egy új bolygót. A tartalék terv az volt, hogy csinálnak egyet. Persze az emberek áttelepítése is elég nagy feladat volt, szóval inkább nagy hatósugarú teleszkópokkal elkezdték kémlelni az eget. Felvették a kapcsolatot a régi űrszondáikkal is, hátha találtak életre alkalmas bolygót. A kutatócsoport egész sokat fel tudott éleszteni. Még nagyon régieket is, melyek már több ezer éve kóboroltak a kietlen űrben, és múzeumi darabnak számítottak már. Az első űrszondákat még mindenféle hangzatos nevekkel illették. Idővel már annyi volt belőlük, mint az űrszemét. Így leginkább űrszemétként emlegették őket, állítólag. Az egyik ilyen készített egy képet, egy kékeszöld bolygóról amit Földnek neveztek el. Ezt a bolygót tartották a legjobb esélyünknek. Persze kellett néhány vizsgálat hogy megbizonyosodjanak róla. A bolygó legjobb mérnökei építettek egy szondát. A legmodernebb és leggyorsabb hajtóművekkel felszerelve, a szonda 20 éven belül keresztül szelte az űrt, komolyabb sérülés nélkül. A leszállás leginkább becsapódásra sikeredett és egy pár kamera meg is sérült. Az épségben maradt kamerák szép képeket küldtek. Tengerpart közelében eshetett le a szonda, talán egy szigeten. De ez még kevés volt, meg kellett várni, míg a detektorok feldolgozzák a légkörből és a talajból vett mintákat. Mindenki feszülten várta az eredményeket a központban. A szonda végül jó hírt küldött, a bolygó alkalmas volt az életre. Mindenki ünnepelt, viszont a neheze még hátra maradt. Az embereket át kellett telepíteni.

Külön bizottságot alakítottak ennek a problémának a megoldására. Az alapötlet az volt, hogy az embereket űrhajókon fogják átszállítani, hibernált állapotban. Viszont ezzel a tervvel, nem voltak elégedettek. A gigászi hajóflotta nagy veszélynek volt kitéve egy ilyen hosszú út alatt. Egy meteormező vagy egy feketelyuk könnyedén elpusztíthatott mindent. Akár biztos halál projektnek is elnevezhették volna a mentőakciót. Persze akkor nem lett volna túl népszerű. Így építettek egy nagy hatótávolságú teleportot. A legnagyobb titokban. Akkoriban egy atom teleportálása is nagy szó lett volna, ilyen távolságokra, nem hogy egy emberé. Viszont, legalább két ember kellett a túléléséhez. Egy férfi és egy nő. Végül a teleport is elkészült. Egy nagyteljesítményű térhajlító generátor volt benne.  Egy kisebb egércsaládot is átjutattak vele a Földre. A kísérletekkel spórolni kellett. Valószínűleg, két emberre alkalmas energiát, csak ötezer évenként tudtak volna előállítani. Egy titkos bizottság, titkosan megválasztott tagjai, a legszigorúbb állami titokban kiválasztottak kettőnket, utána törölték a bizottság emlékeit rólunk. Aztán kiképeztek minket a földi életre. Hogyan vadásszunk, halásszunk, hogyan építsünk menedéket, illetve hogy használjuk fel azt a kicsiny orvosi felszerelést, amit az útra kaptunk. Aztán a kiképzőink emlékeit is kitörölték. Valószínűleg majdnem mindenki emlékezetét kitörölték azok közül, akik velünk foglalkoztak.

Útközben a számláló pirosra váltott. Már a teleport ajtajánál voltam. Ez az ajtó már tenyérleolvasóval volt ellátva. Ráhelyeztem a kezemet és vártam.

Szóval, az egyik utas én voltam. A másik pedig… A francba a feleségem! Sarkon fordultam és visszarohantam, a hibernációs kapszulák felé. Közben a számláló vészesen villogott és pittyegett. Megtaláltam a szobában a másik kapszulát. Elromlott az időzítője. Kivettem egy feszítővasat az egyik szekrényből. Sikerült felfeszítenem a fülke ajtaját. Freia élt. A pulzusa rendben, lélegzett, csak még nem ébredt fel. Egy takarót is kivettem a szekrényből és a teste köré csavartam. Karomba vettem majd futottam vele a teleporthoz. Az ajtót már nyitva állt. Mikor beléptem egy kissé meglepődtem, jóval nagyobb volt, mint amire számítottam. Az alakja egy csillagvizsgáló belsejére emlékeztetett. A falai porcelánfehérek voltak, és úgy ragyogtak mintha ötezer éven keresztül, csak azt polírozták volna. A fehér burkolatnak, fakéreg szerű rajzolata volt. Eléggé szürreális látványt nyújtott. Viszont a gépben nem volt semmilyen ülőhely, így hát Freiát nem tudtam letenni sehová. A terem közepére vonszoltam, eléggé elfáradtam már a hurcibálásában. Látszódott rajta hogy már nem alszik olyan mélyen. Reménykedtem benne, hogy hamarosan a saját lábára tud állni. Miután letettem Freiát és a terem közepére álltam, egy eléggé leegyszerűsített vezérlő egység emelkedett fel a padlóból. Beütöttem rajta a koordinátákat, amit az alkaromon találtam. Még egy óvodás is könnyűszerrel használhatta volna. A fenébe is, lehet hogy nem voltam egy lángész. Miután az utolsó gombot is lenyomtam, elindult a folyamat. A kupola tetején egy apró sötét folt jelent meg. Mely egyre csak növekedett és növekedett. Majd egy bizonyos határon túl, a fekete anyag belecsordogált a kupola fakéregszerű burkolatának, barázdáiba. A folyamat eredményeként, fekete vonalak hálózták be a kupola falát. Melyek fokozatosan megduzzadtak, majd sötétségbe borult minden. Rövidesen galaxisok fényei jelentek meg. Szemet gyönyörködtető volt, ahogy felvillantak egymás után. A galaxisok egy kisebb csoportja elkezdett felénk közeledni. Szépen lassan indultak el. Mintha csak meg akarták volna mutatni magukat. Közben a mögöttünk lévő tér növekvő szappanbuborékként tágult. A galaxisok, hirtelen hatalmas robajjal indultak meg felénk. Annyira megijedtem, hogy egy pillanatra eltakartam az arcomat. Majd egyszer csak elcsöndesedett minden. Víz mosta a lábaimat, a tengerpart közelében álltam, amit az űrszonda vett fel ötezer éve. Freia felébredt mikor az arcához ért a víz. Felállt, és elindultunk ketten, a Paradicsomba.