Egy állapot hátországa – Láng Orsolya versei
Egy állapot hátországa
Láng Orsolya versei
Retrospektív
A tér üresre tágul, zár a tárlat.
Visszapillantva még címet adunk
a falban maradt szegeknek:
„csillagok fehér éjszakában”.
Az összejárkált parkett közepén fénylő valami
az az aprópénz lehet, amit
alátétként használtunk egy állványzathoz.
Valaki majd lehajol érte, felveszi,
unalmában beteszi egy papír alá,
és átsatírozza róla a halat,
diadalívet, uralkodófejet.
Az utolsó látogatókat kikísérjük,
hosszan öleljük át őket
még egyszer az ajtó keretében,
anélkül, hogy a címükön gondolkoznánk.
Mindent, ami ezután kezdődik,
folytatásnak nevezhetünk.
Egy állapot hátországa
Villámokat hullatott az ég,
tört csörömpöléssel értek földet
a fénykör küszöbén.
Sistergő kabátujjal karoltuk egymást,
sodort az aszfalt áramvonala.
Erősen visszafogtalak,
féltem, azt hittem, féltelek.
Én vagyok az, aki nem jó, gondoltam,
fellegajtók csapódnak,
a villanyoszlop fehér porceláncsigája
szorongó kis fejem fölött.
Egy nő állt hálóingben a hetediken,
és a fürdőszobával együtt leszakadt
férjét szólongatta,
talán ez is ott munkált bennem, ezért
szorítottalak úgy, hogy rádszólhassak,
ne húzz a nyílt terepre,
falak mellé szegődjünk inkább.
Az elüszkösödött égen egyre halványabb
erek pattantak, egyre távolabb,
mégis levágtuk utunk.
"Milyen nehéz megszokni mindent,
s aztán meg nem szokottá tenni, mondtam",
gondolom.
"Csak annyira kell hozzászokni,
hogy a vég ne érjen váratlanul,
felelted", gondolom.
A buszsofőr és az unatkozó jegyszedő
között szárnyat bont az ajtó,
mint egy kivilágított példázat,
amelyben valaki nem áll helyt.
Jegy nélkül tekintem meg
az éjszaka tábláira felkasírozott,
lavírozással készülő génportrét,
önarcképemet –
úsztatás, könnyed árnyékok, miket
rezge megbánás fog át –
alóla átdereng a megálló holdudvara,
ahol hagytalak,
részvétteli nevetésed
néma védelmében.
A verseket a szerző grafikáival illusztráltuk.
