Az idő színháza Cicerótól napjainkig

Miben rejlik a nyelvi alkímia, hogyan kötődik Bréda Ferenc legújabb műve Ciceróhoz, miért levelez a szerző a jövő olvasójával – mindezt és még sok minden mást is megtudhattak a kolozsvári  Bretter Kör évadnyitó ülésének részvevői.

Az idő színháza Cicerótól napjainkig 

Kolozsvári október este, füstködös, színtelen, huzatos, a hideg a bőr alá mászik, belemar a húsba, hajba ragad, megöli a lelkesedés és a jókedv utolsó írmagját is. Két napja szakadatlan esik, világvégi hangulat ül a városon, kész dantei pokol, zord arcok az utcán, sietnek, hömpölyög a szürke esti ár, nem is hasonlít ez már emberi tömegre, idegesen dudáló autósok, nagykabátot álig felhúzó gyalogosok, esőernyők sorhada a megállóban. A szmogos, hideg estéket némiképp ellenpontozza, hogy az egyetemi évvel beindul a kulturális pörgés is, gyakorta három-négy esemény fedi egymást, kiállítások, színházi bemutatók, irodalmi estek, fergeteges hétfői Bretterek képesek az embert a meleg szobából kicsalogatni.

Az évadnyitó körnek rendkívüli meghívottja van: Bréda Ferenc, avagy Francois Bréda, esztéta, író, költő, egyetemi tanár, teatrológus, a Bretter Kör alapító tagja, főinkvizítora, Ciceró levelezőtársa, Apolló 21. századi barátja és még folytathatnánk a sort.

A Bulgakov Kávézó Parnasszusán szépszámú közönség gyűlt össze, az irodalom iránti lelkesedést sem a zimankós idő, sem a cigarettastop nem töri meg.

Aki olvasott már Brédától mítoszkritikát, metafizikai értekezést, esszét, aforizmamágiát, verset, tudja, nem könnyű lektűrrel van dolga, noha látszólag annak tűnő könyveket – Angyal a monostoron, Elszállt szitakötő – is írt. Egy-egy brédai mondat megértéséhez komoly előképzettség szükséges, mitológia, klasszikus irodalmi és filozófiai alapismeretek. Az sem baj, ha tudunk egy keveset latinul, s elég színes a fantáziánk, hogy a merész nyelvi asszociációkat továbbgondoljuk. A megértést segíti továbbá a nyitott szellem, a brédai corpus ugyanis sosem hétköznapi, sőt, mondhatni isteni cinkosság van a dolgaiban.

Az évadnyitó körön nemcsak Bréda legújabb, Theatrum Temporis – Levelek az utókornak című, Ciceróhoz kötődő művének szemelvényeit ismerhettük meg, hanem közelebb kerültünk a szerző nyelvi alkímiájának műhelytitkaihoz, s ekképp a szövegek megértéséhez is.

Bréda beszélgetőtársa, Karácsonyi Zsolt több lényeges aspektusra tért ki az új mű kapcsán írt átfogó esszéjében.

„Miért ír leveleket Bréda, kinek ír, mi értelme van az egésznek?” – teszi fel a kérdést a vitaindító, majd így folytatja: „Bréda nem ír, Brédát írja valaki, valószínűleg egy előciceró, ezek a szövegek ugyanis nem a megszokott értelemben vett levelek.

Bréda a Theatrum Temporis címszó alatt íródott leveleit kereken száz évvel küldi előre a még meg sem született olvasói nyájak legeltetése céljából, mert hiszen a jó gazda bekeríti házát, ülteti a borsót, babot, de nem eszi meg, inkább a falra hányja, ezért néha tréfaságból még sírni is képes, mert az egész csak komédia, ha nem is isteni, de elsősorban emberi. Mert a szerző él, és élni akar, mint Ciceró, aki tudta, hogy hatszáz év múlva is élni fog, mint Ady és annyian még előttük és utánuk.

Bréda többek között pontosan Cicerótól tudja, hogy ki és mi a szerző, és azt is, hogy egészen pontosan hol áll, ül ő maga ebben a mátrixban, tegyük hozzá rettenthetetlenül.

A hétköznapi Bréda, mint szerző ezelőtt negyvenöt évvel kezdődik el az első publikációval, amikor a hétköznapokból sikeresen visszatér az örök szerzői térbe az egyetlen lehetséges szerzőhöz, aki többek között a Bréda nevet ismeri. Ha valaki a barokkos mondatait olvassa (az egyetlen igazán negatív kritika Marosi Péter tollából született a hetvenes években, aki ezt kifogásolta), rájön, hogy Bréda nem komplett. Brédának éppen ez a célja, hogy az olvasót rávezesse, akiben nincs jelen az idea, az idióma, a teljesség, az egész egyszerűen idióta, annak fogalma sincs arról, hogy kicsoda. Mint ahogy Apolló is azért volt hajdanán annyira búvalbélelt, mert nem tudta kicsoda, nem tudta mihez kezdjen önmagával, nem tudott emlékezni önmagára. Ezért örült meg annyira, amikor dallamhoz, tehát kezdethez jutott Hermésznek köszönhetően, aki a lantot ajándékozta neki csillagképestül, mindenestül.

Mert a dallam mindig a csillagok között rejlik és a mondatokban, melyek háta mögé oly nagyszerűen elrejtőzhet a jelentés,  isteni és a szerző is, ama hétköznapi, tehát brédai. Vagyis a szerző, aki tudja, hogy a dallamhoz szüksége van az eredetre való emlékezésre, a megjelenítésre, vagyis a betelt múlt színházára és az átélt életre, ami az én, az egyén memóriájára alapoz, pontosan úgy, ahogy ez George Banu A memória színházában írva vagyon. Bréda tudja ezt, és ha akarjuk, tudjuk már régóta mi is, azonban, hogy elménket ne árnyékolhassa semmi, a múlt és az eljövendő sem, el kell játszani azt a kedves, aranyos, tündéri játékot, amit nevezzünk a géniusz felébresztésének.

A géniusz az a nemzőerő, amely nélkül kihalna a család – írja Evola. A felébresztés pedig a fantázia, a fantazmagória által történik. Akinek nincs fantáziája, az kihal az irodalomból, mint olvasó. Mert ugyancsak Evola emlékeztet rá: „elhagyni a tradíciót az igazi élet elhagyását jelenti”. A Bréda által életre keltett, életben tartott tradíció egyik hagyományos formája éppen a levél, az a forma, amelynek manapság már csak a töredékeit, cserepeit használjuk fel egy, a valóságot teljesen árnyékba borító valóságshow ki- vagy beszavazási gesztusa, egy-egy villámcsapás jellegű vagy sorsfordító likeolás közepette.

A fantázia alapjaitól indul, a fantázia pedig az emlékezésen alapszik.  E  kettő kapcsolatát jól példázza a Nemoszüné és a múzsák kapcsolata, az emlékezés ugyanis, lásd Bergsonnál, a szellem és az anyag találkozási pontja, másként szólva a múlt és a jövő, a szöveg és a dallam körforgalma, amely néha örvénylő sebességre kapcsol, ám csakis azért, hogy újabb és újabb szerzőket hívjon vissza, hívjon elő.

Az esetek többségében képek, költői képek, metaforák, idiómák által, melyeket a betűk jelenítenek meg.

De miért van szükség betűkre? Forduljunk Bréda beszélgetőtársához. Tele van az egész régiség példaképekkel, ezek mind homályban maradnának, ha  a betűk hozzájárulása fényt nem árasztana reájuk  – írja Ciceró, alias  a költő védelmében. Kétségtelen, hogy Bréda annak ellenére, hogy a pontifex minimus álarcát ölti magára, tulajdonképpen mégiscsak a nagy hidat az örök, az olvasók által mindegyre elképzelt nagybetűs szerzőt védelmezi (…)

Bréda két, ma estére elhozott szövegének célja, hogy másként lássunk, mást is lássunk, észrevegyük, a szerző csakis akkor születhet meg, ha az alkotást, az eredet tojását sikerült megrepeszteni és mindezt a megtörés és megtöretés színházi, tehát időbeli történetét képesek vagyunk bármikor felidézni és megidézni. Ami csak akkor lehetséges, ha olvasóból átalakulunk szövegformálókká, ha bennünket is formál a szöveg, míg olvasás közben mi is alakítjuk azt. A szerzőnek és az olvasónak egyaránt fontos, hogy mindketten ismerjék a felidézés és megidézés erejét, hogy tudják, egymásnak felidézett és megidézett hasonmásai, ikrei, idézetek az időben.”

Bréda elsőként a Hetedik levél – amely  A litoszi létről és Létóról, a Látóról címet viseli – első két részét olvasta föl, illetve kisebb magyarázatokkal is ellátta a corpust, ott, ahol szükségesnek érezte. Mindenik levél az utókornak van címezve, a majdani olvasónak, amely Bréda szerint egészen biztosan meglesz, illetve megvan, de csak a virtuális létezés szintjén egyelőre. Időutazásról, sci-firől, egy irodalmi Star Trekről van szó – viccelődött a szerző, a módszert nem más, mint Ciceró találta ki, csak ő másképp alkalmazza a szövegekben, úgy is értelmezhetjük, hogy az esztéta az antik mester levelezőtársa. Tulajdonképpen egy piramisjáték, amelyet a 2916-os olvasó folytat, továbbküldi a jövőbe. Örökjáték, végtelen mű.

A Nyolcadik levél a létezés filozófiai fogalmaival, a színházzal, mint metafizikai térrel foglalkozik, ebből is meghallgathattunk néhány gondolatébresztő szemelvényt, amelyből kettőt idézünk is:

1. Az, ami Neked, a Levésben itt Lenn majdan Leendő Levél-címzettemnek a Ma, a te mád, az a mostoha Most modus-aiban, módjaiban nem más, mint a mai Jelen Jeleiben lengő-lebegő Jövő-Öv, vagyis az Ide-lejtő-Idő vízeséséből minket kimentő Űr-Gyűrű, a Krónoszi Kor, az a fenni és fénylő, egyiptomi nagy Év (vö.rom ev, kor), ami a héber Éváé.

2. Mivel az, ami Ma még a Majd, én jövőm, a Lesz itt lenn a Te jelened, a te Mád, minthogy Lelkednek Lenni csak itt Lenn, a Levés ős-Levesében a Léthén, a Felejtés Folyóján inneni Lét Lében lehetünk.

A dőlt betűs szavak, szóelemek többletjelentésűek, ha szöveget figyelmesen olvassuk, több jelentésmező, összefüggések sorozata körvonalazódik az olvasóban, a jelenkoriban és remélhetőleg a levelek jövőbeli címzettjében is. Ez a módszer minden nyelvben funkcionál, például ha a Mars – a háború, az ölés istenének – jelentését összevetjük a mors-szal, ami latinul halált jelent, majd a francia a morsure-ral, amely nem más, mint a harapás. A magyar harag, harc, harapás, halál szavakkal párhuzamba állítva máris közelebb kerültünk a nyelvi alkímia módszeréhez.

Az antik kultúrában jól ismert a nyelvi alkímia, és több klasszikus magyar költő is alkalmazta, elég csak Fazekas Mihály Ludas Matyijának címére és Döbrögi nevű hősére gondolnunk. A lúd tudniillik az egyik legrégebbi ezoterikus játék, a ludus latinul játékot jelent. A Döbrögi szemantikai mezejéből könnyen kibomlik a debreceni, ilyen beszélő névvel természetesen nem láthatta el a negatív szereplőt. A történet ugyan pórias, de sokatmondó, hogy hexameterben, és nem más, egyszerűbb versformában írta meg a szerző.

Bréda első komolyabb olvasmányélménye Giordano Bruno volt, akit Dante követett, az Isteni színjátékot alaposan kijegyzetelte, egy évig foglalkozott vele – innen kezdődött minden, a nyelvi alkímia, a színház, a mítoszkritika, a létezés-filozófiák kutatása.

A felolvasott szövegek meglehetősen elvontak és metafizikusak, s bár a fentebb idézett szöveg látszólag egyszerű szójáték, alliteráció, tulajdonképpen ennél sokkal többről van szó, a lét, a létezés ugyanis nem lehet csupán költői játék. Platóntól tudjuk, hogy a lélek elveszítette szárnyait, és a földre zuhant – minden, ami lent van, a léthez kötődik, minden, ami fönt, a fényhez.  Heidegger Lét és idő című műve is ezt gondolja tovább. Bréda szerint a Sein und Zeitben is nyelvi alkímiát alkalmaz a szerző, kiváló, anyanyelvi szintű német nyelvismeret szükséges a mű megértéshez, a magyar fordításból ez sajnos nem jön át, és ezért tűnik érthetetlennek a szöveg.

Színház a létezésünk, de a darabot nem mi írjuk, mi csak játsszuk, és sejtjük, hogy valahonnan fentről, akárcsak a görög mitológiában az istenek, a theoszok, vagyis a látók néznek minket – hogy könnyebben megértsük, gondoljunk Homérosz Iliászára, ahol a földön is és az égben is háború van. Ilyenszerű tükörvilág a mi világunk is, felső és alsó világ egymást tükrözi, a mi világunk, a lenti valamit tükröz a fentiből, de azt nem tudjuk, milyen is fent, hiszen nem vagyunk ott.

Hamvas Béla ismerte, de nem gyakorolta a nyelvi alkímiát, a hamvasi szövegvilág egy fordított világ, ugyanis ő szufi volt, ami egy teljesen más szellemi műhely, ha figyelmesen olvassuk a Karnevált, rájövünk ezekre az összefüggésekre, elég szemügye vennünk a hősök szerepkörét. De a Bibliában is találunk ehhez hasonló példázatokat. A világ tulajdonképpen multiversum, sok irányba fordítható vers.

Karácsonyi Zsolt az elmondottakhoz hozzáfűzte: Bréda módszere Parti Nagy Lajos Hősöm terében című művében is fölfedezhető, de verseiben is találhatunk olyan párhuzamot, amelyek rímelnek némiképp a fölolvasott szövegekre, noha két teljesen más alkotóról van szó, még csak stílusjegyekben sem hasonlítanak egymáshoz.

Az első és a második Forrás-nemzedék képviselői is előszeretettel műveltek Brédához hasonló szellemi játékot, így Szőcs Géza Kérdések a XXVI. század költőihez című versében, de Tamás Gáspár Miklós, Kovács András Ferenc, Egyed Emese, Egyed Péter szintén jártasak ezekben a technikákban.

Rövid cigarettaszünet után közönségkérdések következtek, kész filozofikus disputa alakult ki az est végére. Gondolatébresztő, nem mindennapi körön vehettünk részt, s reméljük, így látja ezt majd a jövő olvasója is, ha utánajár a brédai Theatrum Temporis keletkezési történetének, hiszen ezek a Bretter Körök sem mások, mint idézetek az időben, időszínházi objektumok.

Varga Melinda