„Aztán visszanéztem, és megláttam azt a közvetlenül a föld felett repülő, berregő járművet a háromszemű, fegyveres lényekkel. Mögötte még egyet, távolabb még kettőt.” – Berka Attila Anómia című posztapokaliptikus regényének folytatása.

Berka Attila Anómia X. 4–6.

4.

A három korty szilvapálinka úgy csúszott le, mint a víz. Fújtam egyet, aztán a padlón ülő Tündéhez léptem.

– Te most lemész a pincébe – mondtam, és megsimogattam a fejét. – Valamennyire lezárom, elbarikádozom a nyílászárókat, összeszedek mindent, amire szükségünk lehet, aztán utánad megyek.

Bátorítón rámosolyogtam, és finoman letoltam a lépcsőn.

Húztam megint a pálinkából.

Ez nem Roland háza és pincéje. Nem igazi rejtekhely, nem annak épült. De nem tudom, hányan vannak odakint, és nem tudom, mikor jönnek emberek, katonák rendet csinálni. Kinéztem az ablakon. Ha találnék autót, el lehetne vele húzni innen, de amíg találok, ötször kinyírnak.

Hát ezek meg mit csinálnak ott?!

Zuzu és Pepe a szomszéd ház mellett futottak egymásba karolva. De nem, valójában Zuzu támogatta Pepét, akinek az oldala vérfoltos volt.

Ki kell mennem, a francba, ki kell értük mennem!

Leszóltam Tündének, hogy mindjárt jövök, aztán már pattantam is ki a hátsó ajtón.

Gyorsan behúztam őket, az ajtót bezártam. Pepét a szőnyegre fektettük. Elég ergya állapotban volt.

– Képzeld, találtunk egy rádiót – kezdte kétségbeesetten Zuzu –, olyan aranyos, régi rádiót, amilyen a nagyapámnak is volt, négy nagy elem kell bele, és rengeteg mindent lehet fogni rajta, emlékszem, nyáron együtt hallgattuk a külföldi adókat...

– Tessék, igyál! – Muszáj volt közbevágnom, bele ne hergelje magát. – Na, ne szeresd, csak igyál már!

– Utálom! Hagyjál!

De legalább már csak sírt. Én meg gyorsan lehúztam a részüket.

– Pepét le kell vinnünk a pincébe. Most azonnal. Hallod, amit mondok, Zuzu?! – Felém fordítottam a fejét. – Most azonnal!

Bólintott. Megmarkoltuk a srácot, és húztuk a lejáróhoz.

Berobbant az ajtó meg az ablakok, úgy csaptam az arcomat a padlóra, majdnem eltört az orrom.

– Kifelé, Tünde, kifelé! – ordítottam a lejáróhoz ugorva, és alig jelent meg a keze, már rántottam is fel. A ház eleje helyén gomolygó sűrű füstben egyre közeledett az a rémisztő berregés. Irány a hátsó ajtó!

Úgy saccoltam, a házak között elsasszézunk az erdőig, ott pedig lesz valamennyi esélyünk a menekülésre. Ahol csak tudunk, fordulunk jobbra vagy balra, mert az a lényeg, hogy ne maradjunk sokáig egy irányban.

Aztán visszanéztem, és megláttam azt a közvetlenül a föld felett repülő, berregő járművet a háromszemű, fegyveres lényekkel. Mögötte még egyet, távolabb még kettőt. Az égen, nem túl magasan, kábé Tihany felől egy űrhajóféle közeledett. De legalább végre nyilvánvalóvá vált, hogy felesleges izgulnunk, az esélyünk ugyanis gyakorlatilag nulla.

Amikor egy többméteres kőkerítés után befordultunk, egy busszal találtuk szembe magunkat. Természetesen kerekek nélküli, régóta itt rohadó busz volt, aminek a hátsó része már szinte teljesen hiányzott.

A robbanástól a földnek csapódtunk, de pattantam is fel, mert megértettem, mi történt, sőt hisztérikusan röhögtem, amikor az oszló füstben megláttam a roncsokat és a lénymaradékokat a busz orrába barmolódva.

– Bazmeg, ezt nem hiszem el!

De újabb berregés közeledett.

Hát persze, a másik csapat. A falhoz simultam. Elővettem a megbontott lisztet meg a baltát, és vártam. A jármű lassított. Nyilván a robbanás és a füst óvatossá tette őket. Sebaj.

Amikor a sarokra értek, a géphez ugrottam, és míg egyik kezemből a lisztet szórtam rájuk, a másik kezemben dolgozott a balta.

– Tünde, Zuzu! Gyertek gyorsan! – kiáltottam, miután a tetemeket kihajigáltam, és a feltételezett műszerfal felé fordultam. Ami minden várakozásomat felülmúlta: pont úgy kellett vezetni, mint egy akármilyen automata autót! Csak ezen van még egy piros gomb is, ha lőni támad kedvem.

– Te meg min mosolyogsz ennyire?! – kérdezte Zuzu döbbenten, mikor megérkeztek.

– Ugorjatok be, útközben elmondom.

Megvártam, míg kényelmesen és biztonságosan elhelyezkednek, betöltöttem magamba egy nagy adag szilvapálinkát, aztán gázt adtam.

           

5.

Elképesztően lassan haladt a lift. Egyre türelmetlenebbül rázkódtam. Ez a rázkódás is kimondottan idegesítő volt, mert nem belőlem jött. Lenéztem, és láttam, hogy egy mosógépen ülök. A kijelzőre pillantva eszembe jutott, hogy én pakoltam bele a ruháimat, miután elbúcsúztam Tündétől. Még mondtam is neki, hogy amint kiteregettem, érte megyek, és elviszem a kedvenc vendéglőmbe vacsorázni.

Kihánytam mindent, arra riadtam. Lángoló torokra és lüktető gyomorszájra. Meg az érzésre, hogy bitang nagy bajban vagyok. És Tünde? Zuzu?

Meglőttek. Igen, meglőttek minket arról a nagy űrhajóról vagy miről. Ha Zuzu rendesen ül meg kapaszkodik, és nem kell utánakapnom, akkor valószínűleg elérjük az erdőt, mielőtt azt a gusztustalanul nyákos és erős hálót ránk vetik.

Persze az, hogy csak egyszer lőttek, és óvatosan, hogy nekünk ne essen bajunk, azt mutatja, hogy élve kellettünk nekik.

Végre valóban kinyitottam a szemem. Úgy tűnt, egy kórházban vagyok. Legalábbis egy kényelmetlen ágyon feküdtem, a fal zöld volt, és nehezen meghatározható bűz terjengett.

És tényleg, hoppá! Nem éreztem hányásszagot, pedig kellett volna, sőt se az utóíze a torkomban, se maradékok az ajkaimon.

A hangok viszont barátságtalanok voltak, és kicsit idegenek. Hát persze, hogy idegenek, hát igen, az idegenek!

Na, akkor most tényleg ébresztő, gondoltam. Óvatosan körbenéztem.

Ebben a teremben egyedül vagyok. Meg kell keresnem Tündét és Zuzut, habár rá mérges vagyok a butasága miatt, de ezt majd elmondom neki akkor, ha megmenekültünk.

Meglepődve vettem észre, hogy a hátizsákom a hátamon van, hogy azon fekszem. És a balta is itt van az övemben. Hm. Ennyire biztosak az altatójukban? És még egy őrt se állítottak vagy ültettek mellém. Ennyire öntelt seggfejek?

Majdnem felröhögtem kínomban. Az emberiség legröhejesebb rémálma valósult meg: egy hozzá hasonló népséggel kell harcolnia a túlélésért. Hogy mi lesz itt!

Akármi is lesz, de ha látni akarom, húzás van innen. Úgyhogy elő a pálinkával, aztán irány a lányokért!

A közelebbi ajtó a folyosóra vezetett, úgyhogy mentem a távolabbihoz. Óvatosan benyitottam. Egy másik, az enyémhez hasonló kórterembe jutottam, amiben nem volt senki, és aminek a végén ott volt egy újabb ajtó. Benyitottam.

A terem végében, a túlsó ajtó mellett három lény állt. Csak a hátukat láttam, valamit nagyon néztek. Persze nem volt nehéz kitalálnom, hogy Tünde vagy Zuzu lehet a sarki ágyon. Ezért hagyhattak egyedül a másik teremben, mit érdekelte őket egy férfi, ha van itt nő is.

Mögéjük settenkedésem közben elővettem a lisztet és a baltát, aztán mikor odaértem, kénytelen voltam gyors és határozott lenni, hogy még véletlenül se tudják riasztani a többieket.

Az ágyon Zuzu aludt. Felemeltem a fejét, beletöltöttem a maradék szilvapálinkát, és reméltem, hogy jól okoskodtam.

– A kurva életbe – böffent fel Zuzuból, ahogy kinyitotta a szemét. – Te vagy az?

– Fel tudsz állni? – Nem volt időnk. – Megyünk Tündéért.

Lesegítettem az ágyról, feldobtam a vállára egy ufófegyvert, meg odaadtam neki az üres üveget, az is valami.

Hangokat hallottam, talán nevettek az ufók az ajtó mögött. Megmarkoltam a liszteszacskót, töltöttem a lisztre pirospaprikát is, Zuzura pillantottam, bólintott.

Berogyasztottam a térdemet, mély levegőt vettem, a pólóm nyakát az orromra húztam, beszámoltam: egy, kettő, három!

Belöktem az ajtót, beugrottam, és szórtam körbe-körbe fejmagasságban a paprikás lisztet, szórtam, amíg ki nem ürült a zacskó. Akkor aztán irdaltam a baltával a lényeket, hogy Tündét mielőbb levehessem a műtőasztalról.

– Oké, elég lesz. Hallod? Hagyd abba! – hallottam meg nagy nehezen Zuzu fojtott hangját. Abbahagytam. Körbenéztem. Zuzu mellém állt.

– Hát jó nagy serpenyő kéne ide, az biztos – nevetett, aztán Tündére nézett. – Szerinted mit csináltak vele?

A műtőasztalhoz léptem. Tünde egyenletesen lélegzett. Nem látszott rajta semmilyen sérülés. Felemeltem a fejét, és beletöltöttem némi almapálinkát.

– Bazmeg – köhögte Tünde, és kinyitotta a szemét. – Te vagy az, Hús?

Mosolyogtam.

– Igen, én – mondtam tulajdonképpen boldogan, és már vettem is volna le a műtőasztalról, amikor ragacsos nedvességet éreztem. Visszaengedtem a fejét és kihúztam a kezemet. Vér.

– Mi a franc...

Zuzu is elfelejtett levegőt venni. Aztán megláttam Tünde derekánál is a vörös csíkot. Óvatosan megemeltem. Elég sok vörös csík.

– Bazmeg, ezek összeszurkálták! – sírt fel Zuzu, és az ajtóhoz lépett.

– Meg fogok halni, Hús – szólalt meg ekkor Tünde. Gyenge volt a hangja. – Érzem. El fog folyni belőlem az élet.

– Jaj, dehogyis! Mindjárt bekötözünk, aztán húzunk a francba. – Zuzuhoz fordultam. – Segíts keresni gézt, vattát, ragasztót, mindent, ami...

– Hús, segíts, kérlek...

– Segítek, persze, segítünk!

– De nem, nem úgy... – Egyre gyengébb volt a hangja, a bőre meg egyre világosabb. – Az utolsó kívánságomat, kérlek, tedd meg.

– Persze, persze, Tünde – mondtam, és közben reménykedtem, hogy legalább tiszta, ha nem is steril, amit felhasználunk.

– Azt akarom, hogy vedd el... hogy... hogy... nem akarok szűzen meghalni...

?!

Hát úgy voltam, biztos hallucinálok. Gyorsan Zuzura néztem, és tudtam, hogy nem.

– Ez nagyon megtisztelő, Tünde, köszönöm. Amint megmenekültünk, ki is használom az első alkalmat...

– Ne, Hús, ne szívass! Mindjárt meghalok. Kérlek... Könyörgök...

Zuzura pillantottam, aki viszont a kötéseket nézte Tünde testén, amik egyre vörösebbek és vörösebbek lettek.

Igen, esélytelen, szar az egész.

Álltam ebben a szarban, és nem tudtam, hogy akkor most ezt így hogy...

– Na, ebből elég – mondta Zuzu, és becsukta az ajtót. – Nem érünk rá baszakodni.

Ledobta a ruháit, elém térdelt, és bontani kezdte a nadrágomat.

 

6.

Kész. Elég volt. Nincs tovább.

Kirángattam a baltát a lény fejéből, aztán a falnak dőltem. Körös-körül lénytetemek, a folyosón is végig, ahogy idáig elverekedtük magunkat.

– Jól vagy? – kérdeztem Zuzutól, miután egy nagyot slukkoltam a törkölypálinkából.

– Azt hiszem, igen, köszönöm.

– Köszönöm a segítséget.

– Ne túlozz. Én köszönöm. És örülök, hogy megismertelek.

A vállamra hajtotta a fejét, együtt csúsztunk a vezérlőterem padlójára.

– A kurva életbe remélem, hogy tényleg nincs több – sóhajtottam lassan.

– Hát nem kéne, az biztos – suttogta immár félálomban Zuzu.

A tábornokra néztem, aki magabiztosan irányította a gépet. Egész jól összeszedte magát ahhoz képest, ahogy rátaláltunk.

– Minden rendben? – kérdeztem.

– Egyelőre igen. Mindjárt odaérünk. Csak kellene valami jelzés, hogy mi is emberek vagyunk, nehogy kilőjenek.

– De nem azt mondta, hogy ezeket eddig nem bírták leszedni?

– És ha azóta rájöttek, hogyan kell?

Bólintottam, ez könnyen előfordulhat.

– Keresek valami tetőkijáratot – mondtam rögtön, amint eszembe jutott –, és majd onnan kiabálok meg integetek nekik. – Óvatosan kibújtam Zuzu mellől.

– Talán ha a rádiót használnánk...

A robbanás fényes volt és hangos, a gép beleremegett.

– Már késő – kiáltottam, és nekivágtam.

Még eltaláltak párszor, az egyiknél rendesen be is vertem a térdemet, mire az ajtó melletti feljárón kijutottam az ufórepülő tetejére. Lekaptam az ingemet, vadul lengettem, és üvöltöttem, ahogy csak bírtam.

– Hahó, hé! Hahó, hahó, hé! Emberek! Hahó, hé! Emberek!

Végül észrevettek, úgyhogy nyugodtan landolhattunk egy méretesebb tisztáson.

– Gratulálok, tábornok úr, ez szép munka volt! – mondtam, amikor kiléptünk az ufójármű ajtaján.

A tábornok megfogta a vállamat, megálltunk.

– Azt hiszem, kedves Hús, én vagyok az idősebb. – Mosolyogva a kezét nyújtotta, elfogadtam, visszamosolyogtam. – És nem szégyellem megköszönni, hogy újjászülettem. Nagy voltál, fiam. Kurva nagy.

– Ha maga... ha te mondod... – Elosztottuk az utolsó törkölykortyokat.

Közben megjelentek a katonák, elindult a nyüzsgés, a még kicsit ébredező Zuzut szorosan magam mellé húztam.

– Tábornok úr, jelentkezem! – pattant elénk egy viszonylag fiatal tiszt.

– Ej, de jó ezt újra hallani! – kiáltott fel a tábornok, aztán rám mutatott. – Ez az úr mindjárt elmondja, hogyan lehet legyőzni ezeket az izéket. Aztán ő és a barátnője teljes ellátás, nyugodt pihenés satöbbi. Ja, és orvos is nézze meg őket.

A tábornok megveregette a vállam, aztán már indult is, lendületesen, katonásan.

– Uram, a tábornok úr azt mondta, Ön tud nekünk segíteni.

Na, jól elbambultam.

– Igen, bocsánat. – Igyekeztem nagyon koncentrálni. – Nos, hát, ezek az izék, lények nem bírják a porokat. Mármint a lisztet, a pirospaprikát, a hagyományos kakaót...

– És a főzős pudingport... – nevetett fel Zuzu.

– Igen, azt se – bólintottam, és a katonák arcát látva nekem is röhögnöm kellett.

Az egyik katona nem is bírta.

– Ne baszakodjon már, hát háború van, bassza meg!

Letörölgettem a könnyeimet.

– Képzelje, tudom! És ha nem hisz nekem, kérdezze a tábornokot, kedves basszameg úr!

És elindultunk az erdőszéli sátor felé, mert azon volt egy nagy vörös kereszt.

Épp magam elé engedtem Zuzut, amikor mögém lépett valaki.

– Üdv, nagyfiú!

Megfordultam, de csak a számat tátottam, egy hangot nem bírtam kinyögni.

– Na, na, na, azért legalább köszönhetnél. Hallottam, te vagy a nap hőse! Az ember nem mindennap ment meg egy tábornokot, nem igaz? No, most csak üdvözölni akartalak, majd később beszélgetünk, ha pihentél egyet. Majd kereslek.

Megfordult, és a lényrepülőhöz sietett.

– Hús, te nem jössz? – hallottam a sátor felől Zuzu hangját.

– De, de, megyek már, megyek – mondtam, miközben tényleg mentem is.

Mielőtt beléptem volna a sátorba, visszanéztem a repülő felé, de az apámarcú férfit már nem láttam.