Jókai 2.0

Unom A kőszívű ember fiait, és amióta az általános iskolában majdnem elijesztettek vele az irodalomtól, kicsit félek is tőle. Jókai nélkül viszont nyolcosztályos bizonyítványt sem kaphat az ember, nemhogy érettségit, így adtam neki pár esélyt. Végül az egyetemen szerettem meg. Ezen még az sem változtatott, hogy március 15-én és október 23-án is Baradlayék emberkedtek a filmvásznon. Az iskolákban rongyosra olvasott nagyregény adaptációja szabadon előhúzható, amikor hazafiságról van szó. Mindegy, hogy 1848 vagy 1956. Forradalom, megtorlás – a szívnek Jenőtől, Ödöntől és Richárdtól kell összeszorulnia.

Középiskolai tanárként biztos voltam benne, hogy Jókai többre képes. Nem mintha lett volna választásom a szigorú tanterv miatt. Ha nem olvastatok valamit a nagy írótól, jöhet a börtön és a Jókai-bableves. Aztán körülbelül negyedik alkalommal elkezdtem unni a tizedikben kötelezően választható, de valójában a leendő tizenegyedikesek nyarát tönkretevő Az aranyembert is, amelyet nem mellesleg az életmű kutatója is a munkásság csúcsának tart. Tudom, kicsit finnyás magyartanár vagyok, de a megengedő törvényi szabályozásnak köszönhetően kielégíthettem kényes ízlésemet. Hiszen a tanterv azt írta zárójeles megjegyzésként, hogy „esetleg” mást is lehet olvastatni a diákkal. Ettől vérszemet kaptam, és hosszútávú memóriám olvasmányoknak kialakított szanatóriumába költöztettem Baradlayékat és Timár Mihályt is. Hadd ismerkedjenek egymással a Senki szigetén.

Tudni kell ilyenkor, hogy a legnagyobb ellenállás nem a diák, nem az iskola, és még nem is a vajszívű oktatáspolitika részéről jelentkezik. A legkőszívűbb harcos a szülő, aki keresetlen levelekkel bombázza a tanárt, hogyan meri egy évszázad közös nemzeti tudását rehabilitációra küldeni. A tanár ilyenkor tetszőleges érvekkel válaszol, de már látja, beindult a rejtett tanterv, a szülőt is megismerteti egy új Jókai-művel, a régiről meg házi feladatnak köszönhetően úgyis mesélnie kell a gyerekének.

A tizenegyedikesek és felmenőik így találkozhattak a Magnéta című kisregénnyel, ennek kapcsán a steampunkkal és a nőemancipáció bizonyos kérdéseivel. A történet középpontjában egy művésznő áll, akinek különleges mutatványát megpróbálják leleplezni. A könyv saját korában olyan sikert aratott Németországban, hogy hat kiadást élt meg. Magyarországon szinte teljesen megfeledkeztünk róla, holott a Moly.hu oldalon egy meglepett olvasó a következőket írta a Magnétával kapcsolatban: „És akkor felmerül bennem, hogy miért a nagyregényeket olvastatják Jókaitól, miért nem ezt? Ez volt részemről az első Jókai mű, amit képes voltam elolvasni, nem kis lelkesedéssel. Le voltam nyűgözve, mennyire ért a korabeli technológiához, amit én egyébként nem értettem, de nem is ez volt a lényeg. Sokkal befogadhatóbb szerintem egy ilyen, alig 100 oldalas mű a fiataloknak is, a története is, az értelmezése is. Ebben a félévben kötelező Jókaitól több mű is az egyetemen, több ilyen kisregény/elbeszélés, és bízom benne, hogy azok is ilyen pozitív csalódások lesznek, és végre megszerethetem Jókait, annyi év bizalmatlanság után.”

A másik újításom A jövő század regénye, amely terjedelemre brutálisnak tűnik, de kis adagokban, szemelvényekben fogyasztva kellemes lehet. Jókai ugyanis a 19. század végén megpróbálta megjósolni, hogyan fog kinézni Magyarország az 1950-es években és utána. Sokszor mellé lőtt, de számos változásra ráhibázott. Ráérzett többek között a társkereső vállalkozásokra vagy a naponta többször frissülő online folyóiratokra. Viszont nem hitte, hogy a monarchia véget érhet, de világpolitikailag ennél sokkal fontosabb irányvonalakra tapintott rá, miközben a székelységgel és egy ideális 20. századi országgyűlés működésével is megismerkedhetünk.

​

A Napi Jókai facebook-oldal illusztrációja A jövő század regénye alapján, az oldalt itt lájkolhatják

Untam A kőszívű ember fiait, pedig a klasszikusokat állítólag onnan lehet felismerni, hogy minden újraolvasásnál új élményt nyújtanak nekünk. Lehet, hogy a nemzeti minimum részeként ismert Jókai-nagyregény számomra nem tartozik ebbe a kategóriába? Elképzelhető, hogy a tantervekből kitörölhetetlen nagy nemzeti író engem inkább az életmű továbbolvasására késztet? A kérdések mellett azonban kétségek is felmerültek bennem. Jogom van-e a saját csömörömet ellensúlyozandó megfosztani a diákokat attól, hogy részesei legyenek a Nagy Kőszívű Konzultációnak, ahol iskolázott fiatalok egymást átölelve örvendenek a közös, kőszívűen is arany tudásnak? Vállaljam-e a felelősséget azért, hogy a nemzeti tudás komfortzónáját elhagyva távolabb vezetem Jókaitól a jövő generációját? Ebből is látszik, hogy a tanári szakma veszélyes, az osztályterem a laboratórium, ahol elvégezzük a kísérletet, például azt, működik-e a Jókai 2.0-ás verzió. Tanítási gyakorlaton és egyéb szakmódszertani szemináriumokon úgyis erre biztattak minket. S mi történik, ha nem fut a program? Még mindig vissza lehet térni az 1.0-ás verzióra, vagy akár kifejleszthetünk egy 3.0-ásat is.

A Napi Jókai facebook-oldal illusztrációja A kőszívű ember fiai című regény alapján, az oldalt itt lájkolhatják