„Olyan alkotási módnak lehet létjogosultsága, amelynek hagyományait ismeri az ember, és képes azt ötvözni a korszerűvel” – vallja Vass Tibor, aki rendhagyó módon töri szét a formát, bravúrosan bánik a nyelvvel. A költő-képzőművészt legújabb kötetéről, a Nagy Bibin és a műlovarnőről, a neoavantgárdról, vers és képzőművészet kapcsolatáról, Hernádkakról és a Spanyolnátha folyóiratról kérdeztük.

 

A mű maga a projekt

 

 

Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg A Nagy Bibin és a műlovarnő című köteted, amely – az én olvasatom szerint legalábbis – korábbi verseskönyved, A Nagy Bibin továbbgondolásaként, egyfajta rendhagyó, avantgardista szellemi úton levés, időutazás állomásaként értelmezhető, amit az is megerősít, hogy bizonyos versek korábbi köteteidre utalnak vissza. A folytonosságra törekvés koncepciója kapcsolja össze a két kötetet?

 

Első kötetem kivételével — amely nem ún. „projektkönyv”, hanem legkorábbi alkotásaim ciklusokba rendezett válogatása — mindegyik beékelődik egy olyan folytonosságba, melyben egymásra utalgatnak, vissza- és előrefelé is. Persze előre nem sokkal, lévén két-három kötettervnél előrébb még nemigen láttam. Nemcsak két legutóbbi kötetemet, hanem az eddigi teljes életművet határozhatja meg a folytonosságra való törekvés.

 

Az avantgárd művészekre, költőkre emlékeztetve nem konkrétan egy műre összpontosítasz, inkább egy művészeti projekt folyamatszerű megvalósítására helyezed a hangsúlyt. A Nagy Bibin és A Nagy Bibin és a műlovarnő nem pusztán versköteteknek, inkább összművészeti alkotásoknak tekinthetők?

 

Alkatilag képtelen vagyok egy-egy alkotói folyamatot végképp lezártnak tekinteni, egy könyvet úgy befejezettnek látni, hogy megjelenésétől fogva minden ízében új életet, új kötet-életet kezdjek. Minden izém, kiállításom, könyvem átível egymásba, oda-vissza piszkálódik, szekálja a másikat, idézi múltját, s mivel nemcsak visszautalások történnek, hanem előre elképedések is, így alakítgatja jövőjét is. A mű maga a projekt, a projekt maga a mű, kölcsönös folytonosságukban. Kötet- és verscímek, vers- és képrészletek csavarognak kötetről kötetre, kiállításról kiállításra. Pusztán verskötetem kevés volt; kezdetben kollégák illusztrációi, belső díszítései, később a borítókon szereplő saját képeim gazdagították legtöbbjüket. A legutóbbiakban szerepelnek grafikai sorozataim, így azok képzőművészeti katalógusokként is funkcionálnak.

 

 Fotó: Séllei Zsolt

Mindkét kötet személyes ihletettségű, alanyi költemények sorát tartalmazza. Mondhatjuk, hogy Hernádlak, a gyerek- és ifjúkorod ezekben a versekben az összekötő kapocs, amolyan kulcsmotívum?

 

Legutóbbi kötetem Bibinke és a Kék Radnóta c. versében írom: „Kérek engedélyt megnézni, svédül hogy van az, hogy lak, / kacagó szél, elsuhan, hogy van a halál nagy csöndje sem. / A lak lenne elöljáróbb, több levélen Kakot ellírják Laknak, / Hernádlaknak szerintük van értelme, szép. / Mint a szilvalekvár szó, meg a béke méhe zöngne. / Persze, hogy a széppel vagyok jóban. / Lakon lakni előkelő, mégse ugar, mégse álmon átesem.” Nagyon aranyos, hogy Hernádlakot írsz Hernádkak helyett. Az elírásokban az a szép, hogy van mit elírni. Emitt van egy beidegződés, amott egy hallomás mellett egy halló más, egy előkép, egy képzeletszülte világ, amibe inkább Hernádlak illik. Így van jól. Az is, hogy engem sose kérdezett meg senki arról, hogy hernádlakos egyes szám első személyeimet alanyiaknak gondolom, írom-e, és ha igen, mennyire. A Semmi szín alantban (2010) írom, hogy „az igazi hölgyekről mindig az igazat írom, / vagy majdnem mindig azt, vagy soha / éppen nem. Vagy legalábbis másképp.” Nem gondolom, hogy ezzel megkönnyítem azok dolgát, akik alanyiságomat kívánják górcső alá venni, de adok egy irányelvet, amelyben tetszésük szerint bolyonghatnak. És az értelmezésekben, a félreértésekben, elírásokban ez a tetszés szerintiség is kulcsmotívum lehet.   

 

Ezeket a verseket tulajdonképpen egy szómágus-nyelvakrobata írja, olykor az az érzésem, hogy szántszándékkal valamiféle nyelv előtti állapotot szeretnél megidézni.

 

Két évtizede adatott meg, hogy múzeumi népművelői munkámnak köszönhetően majd’ két esztendeig nap mint nap órákat tudtam Kondor Béla művei között időzni. A látvány beégett a retintámba, de csak mostanában értem meg rá, hogy tudjam ezt a tintát használni. Szóval nem száradt be, rendszeresen olvastam ugyan elég nagy odafigyeléssel verseit újra és újra, hallgattam Kondor hangján, ahogy mondja saját verseit, de még csak a közelmúltban jutottam el odáig, hogy felelősséggel legyek képes hozzájuk szólni, kellő felkészültséggel tudjak kezességet és közösséget vállalni értük, velük. Azért hozom ezt a példát, hogy Kondor-élményemmel szemléltethessem, az ún. nyelv előtti állapot nekem sokkal inkább mindig közbeni, azalatti, mint előtti. S inkább utáni is. Tán ahhoz kellett húsz év mágia, akrobatizmus, hogy ma az engem körülvevő dolgokról a mára kialakult Kondor-szemléletemen keresztül tudjak beszélni a saját nyelvemen.

 

Saját fogalmaid, szóösszetételeid túlmutatnak az egyszerű nyelvi játékon. Kíváncsi lennék az alkotói műhelytitkokra, mennyire ihletett, spontán versek ezek, legalábbis ami a sajátosan Vass Tiborra jellemző fogalomtárt illeti.

 

Arra törekszem, hogy számos műhelytitok kiolvasható legyen a szövegekből, képekből. A szavak ecsetkezelése, az ecsetek szókezelése, ha nem elég jól érzékelhető, ha azok élvezetéhez elegendő titkot nem árulgatnak el magukról a művek, akkor talán elügyetlenkedhettem valamit. Az alkalmazás folyamata tárulhat az olvasó, a néző elé, nyomhagyó eszközök karchangja, festékek száradása, szavak keményedése vagy hőre lágyulása. Az új fogalmak, új színek, új alakok a saját születésükről, alkalmasságukról vagy alkalmatlanságukról éppúgy beszélhetnek: spontaneitás éppen csak annyi legyen, amennyi nélkül nem élne meg egy egészséges mű. Pusztán azt a nyelvet igyekszem megteremteni, tökéletesíteni, ami a leginkább megfelel gondolataim kifejezésére.

 

Ilyen értelemben van-e a nyelvnek határa, vagy határtalan terep?

Határ a csillagos ég.

 

Képzőművészet és irodalom nálad szétválaszthatatlan, mindkettőt műveled, és gyakran együvé tartozó egészként jelennek meg a versekben, kötetekben. Úgy véled, a művészetek egymásra hangolódva másféle hatást fejtenek ki, illetve a műfajok találkoztatása izgalmasabb, korhűbb? Hogyan alakult ki ez nálad, van-e, amikor egyik vagy másik prioritást élvez?

Volt idő, hogy el sem tudtam képzelni, hogy saját versköteteimben saját képeim szerepeljenek. Egy lapon emlegetni őket? Á, dehogy! Aztán évekig csak a gondolatával foglalkoztam, hogy majd valahol, valamikor össze kell érniük, mert nem kerülhetem meg, képesnek kell lennem megalkotni a lehető legszorosabb közelüket. A közelmúltban eljött az idő, összekívánkoztak. De: ahogy eldöntöttem, hogy A Nagy Bibin képanyagából nyolc önálló kiállítást rendezek, úgy az is jó előre eldöntött tény volt, hogy A Nagy Bibin és a műlovarnőből egyet sem fogok. Részletei csoportos tárlatokon bizonyára felbukkannak majd, de az más tészta. Más-szoros lett a közelség, melyben azt, amire a könyv képes, egyelőre nem tudnám megoldani egy kiállítóteremben nagyobb objektek, összefüggő installációk labirintusa nélkül. Visszalépés lenne akár egyetlen önálló tárlat is, ha csak a grafikákat szerepeltetném, s hiába ülnék, olvasnék föl én abban a teremben akár mindennap, a műlovarnő meghalna az unalomtól. 

A Nagy Bibin képzőművészeti anyagához hozzátartozott még egy másik történet, amit önálló kiállítások sorozatában bontottam ki. Legyen itt elég felsorolni címeiket, helyszíneiket, hogy kitűnjön egy történet-rész: Itt és itt, ezzel és ezzel a címmel, ekkor és ekkor, Herman Ottó Múzeum-Miskolci Galéria; Ide és ide, erről és erről, ezeknek és ezeknek, Magyar Elektrográfiai Társaság Galériája, Budapest; Innen és innen, ettől és ettől, eddig és eddig, Nyíregyházi Főiskola, Vizuális Kultúra Intézet; Mennyi és hányadik, egyik is, másik is, Arnolfini Archívum, Szigetszentmiklós; Ekkora és akkorra, emilen és amolyan, Művészetek Háza, Szekszárd; Kerül, ahová kerül, való, ahová való, Dorogi Galéria; Mindenütt jó, de a legjobb, 21. Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztivál, Hernádkak; Minden jó, ha jó a, Szigligeti Színház Stúdiója, Nagyvárad. Ebbe ékelődött be egy kötetbemutató performansz az SPN Krúval (Berka Attila, Székelyhidi Zsolt) a Műcsarnokban, mely már előrevetítette A Nagy Bibin és a műlovarnő készültét is Semelyik és semhogyan, semekkora, semhonnan címmel.

„A neoavantgárd számomra nem kategória. Léthogylét. Felfogás kérdése” – korábbi interjúban nyilatkozod.  Tehát életforma, így értsük, és a művészet, az írás is létforma?

 

Ha a szakma, amit művelünk, nem életforma, mert a munka után következő alvás az, akkor mivégre lenne az egész hajcihő. De tényleg, komolyan lehetne venni azt a művészt, aki nem tartja létformának az alkotást? Nem arról beszélek, hogy mennyi időt tud, szeret bárki az alkotással eltölteni, hanem hogy ami időt nem konkrétan alkotásra fordít, valahogyan abban is képes-e alkotóként tevékenykedni. Élni úgy, mintha mindig képes lenne nekiülni dolgozni. Alkotni úgy, mintha mindig képes lenne közben élni is, azazhogy más dolgokkal foglalkozni. Az élete ne zökkentse ki az alkotásból, az alkotás az életéből.

 

Nagyon fiatalon Kassák-díjjal tüntettek ki, később József Attila-díjat is kaptál. Mindkét szerző visszaköszön a lírádban, bár Kassák kétségtelenül markánsabban van jelen. Hogy látod ma a Kassák-recepciót, egyáltalában az avantgárdot Magyarországon, valamint erdélyi és vajdasági elágazásait? Rosszul érzékelem, hogy kissé háttérbe szorult? Például az erdélyi avantgárdról alig beszélnek.

 

A legfiatalabb Kassák-díjas vagyok, s mikor megkaptam, akkor a Szabó Lőrinc-díjasok sorában is a legfiatalabb voltam, és úgy érzem, hogy a József Attila-díjjal is nagyon időben jutalmaztak. Minden elismerés óriásit lendített a pályámon, a képzőművészeti díjak is. Motivációm nyilván lenne nélkülük, de jókedvem, munkám azonban lehet, hogy kevesebb.  

Bizonyára van párizsi vagy bécsi magyar, tiszántúli vagy kiskunsági párizsi, bodrogközi bécsi avantgárd, s közülük az tudna háttérbe szorulni, amelyik korábban nagyon is előtérben volt. Az avantgárd Erdélyben, olyan talán van, de hogy „erdélyi avantgárd”, abban én nem hiszek. Hogy bonyolítsam az egyszerű helyzetet, hozok egy Felvidékhez és egy Hernád-völgyhöz kötődő példát a szerintem nagyon is élő Kassák-recepció ügyében. 2007-ben a Szlovákiai Magyar Írók Társasága Kassák szülővárosában, Érsekújvárott azzal a céllal rendezte A Kassák-kód című programot, hogy felelevenítse mindazt, ami Kassákról tudható; e projektből 2008-ban kiváló kötet is született. Tavaly a Spanyolnátha is hozzátett a Kassák-ügyhöz: Wagner úr kezdheti varrni a gombot címmel, Berka Attila szerkesztésében megjelent egy kiváló SPN-kötet, mely a folyóiratban korábban megjelent 100 éves az Éposz Wagner maszkjában című összeállítás anyagából közöl válogatást.

 

„Nem ötletelek, nem jegyzetelgetek, nem ollózok össze. Munkám van a verssel, egyszeri. Megírom, jön a sor sorban. Hogy aztán hányszor térek vissza, visszavenni az arcából, azt verse válogatja. Nem az a legjobb, amihez gyakran vissza-visszatérek. (Sőt.)” – Miért ronthat a versen a többszöri visszatérés?

 

Egy-egy versem nem olyan, mint egy kifutóra készített képem, amelynek széleiből, ha itt-ott eltűnik pár milliméter, akkor azt senki nem veszi észre, attól nem csorbul a látvány. Nem mondtam, hogy ronthat a többszöri visszatérés; nem azokat a műveimet érzem legsikerültebbeknek, amelyekhez gyakran vissza-visszatérek. Nem kedvelem, ha a dolgok éléből túl sokat kell elvenni. Akkor az életéből is vehetek el a kelleténél többet. De nyilván van, amikor életleníteni, életteleníteni kell. Sokat dolgozom a szövegeken, nem könnyen engedem el őket. Amikor válogatott kötetem készült (Vass Tibor legszebb versei, szerk.: Fekete J. József, AB Art, Pozsony, 2014), alig pár vershez nyúltam hozzá, és azokon is csak cseppecskét alakítottam.

 

 

Ha a verssel való munka egyszeri, az olvasás, a befogadás élménye milyen számodra? Mi határozza meg, hogy visszatérsz-e többször egy adott műhöz, és hogy intertextuális szinten milyen szerzőket építesz be a verseidbe, hiszen Tandori, Csokonai, Puskin, de még Bolyai János matematikus is kikacsint Vass Tibor költészetéből – hogy csak néhányat említsünk.

 

A saját művekhez való vissza-visszatérés kérdésére egy 2003-ban született írásomból vett idézettel tudok válaszolni: „Ha a büfékocsiban dologtalankodom, / évente kétszer, hogy ez előfordul, jó arány, / évente kábé ötvenszer kétórázok a büfékocsikban, / büntetésből innen-onnan újraolvasom magam. / Ha szigorúan csak rötyögni akarok, az első könyveimet veszem elő / — néhányuk anyaga itt időzik a leptopomban —, / ha siránkozni, akkor a legutóbbiakat.”  

Ady, József Attila, Kosztolányi, Kassák, Radnóti, Szabó Lőrinc, Erdély Miklós kezdettől fogva mellőzhetetlen sporttársak, de gyakran labdába rúg Csokonai éppúgy, mint Kaffka Margit, Arany tanár úr vagy Czóbel Minka, és sokáig folytathatnám a sort — szóval elég széles, sokszínű a pálya. De miért is hagytam ki Juhászt, Tóthot, Babitsot, Krúdyt… huh, és mennyi mindenkit még. Bajom, hogy szeretek sokat olvasni, nagyregényeket viszont nem; nagy könyvtáram van, jó közelemben tudni az alapműveket, örülök, ha van mihez, kihez nyúlni. Ebben nem szoktam improvizálni.

 

A Nagy Bibin haikukat is tartalmaz, ez viszonylag ritka műfaj nálad. Hogyan viszonyulsz a kötött formanyelvhez, mennyire látod létjogosultságát a mai versben, és miért éppen a haiku mellett döntöttél?

 

Egy olyan elektrográfus, aki az én nemzedékem tagja, és soha életében nem használt (na jó, tompítsunk: nem látott használatban) grafikai nyomóprést, az nekem hiába magyarázna grafikáról a legmodernebb számítógépével. Szoftverhasználatáról, legfeljebb. Lehet neki fotóznia a legkatányabb digitális kütyüjével, de ha még nem fűzött be filmet, nem mért fényt, nem használt nagyítógépet, akkor ne okítson engem az automata beállításokról. Más a helyzet a fiatalabbakkal. Amíg itt-ott van esélyük hagyományos grafikát készíteni, vagy kezükbe venni egy évtizedek óta megbízhatóan működő analóg fényképezőgépet, megtanulni valamelyest használni is, addig igenis keressék meg ezeket a lehetőségeket, tudják, hogy mitől rugaszkodnak el, ha elrugaszkodni kívánnak. Most még ezt mondom, de jó pár év múlva bizonyára már nem mondhatom, egyrészt talán engedékenyebb leszek?, másrészt mert már nem lesz, aki megjavítsa a prést, nem lesz új film, ami befűzhető lenne vagy nem lesz mibe, vagy egyszerűen értelme nem lesz már ezekkel foglalkozni.  

Ha valaki nem tanult meg (na jó, nem igyekezett legalább megtanulni) a legismertebb kötött formákban írni, akkor ugyan mit tudna szabadon hitelesen elmondani. Nem hiszem ugyanakkor, hogy attól, hogy valami 5-7-5 szótagszámban íródott, attól már haiku lesz; annak a formán túl bőven vannak kritériumai. Ám aki csak haikut ír, attól is mentsen meg a jószerencse. Olyan alkotási módnak lehet létjogosultsága, amelynek hagyományait ismeri az ember, és képes azt ötvözni a korszerűvel. Akiből éppen ez az utóbbi hiányzik, azt is megette a fene. Aki átkapcsol robotpilótára, az tudja, hogy mire kapcsol át. De aki tévét néz, és csak nézi, nem használja azt alkotása segédeszközéül, azt miért kérdezném, kérném számon annak működési elvéről. A forma üres, ha félreértik, ha nem fickós benne a tartalom. 

 

2004-től működik a Spanyolnátha, már az első lapszámbemutatók kiállításokat, rendhagyó performanszokat is felöleltek a szépírás mellett, a Miskolci Egyetemmel és az egri főiskolával közösen tehetséggondozó műhelyt működtettetek, de több más izgalmas kezdeményezése is volt, van a lapnak. Hogyan tekintesz vissza ez elmúlt évekre, mit emelnél ki, mint meghatározó laptörténeti eseményt?

 

Számos projektünk fut folyamatosan, többek között az Önök kerték Kertfesztivál Hernádkakon, a Spanyolnátha Könyvek sorozat, a Nemzetközi Mail Art Művésztelep, a Spanyolnátha Nemzetközi Küldeményművészeti Biennále, a Spanyolnátha Műhelytábor.  Az első évtizedben szépen kifutott az Európa kulturális főhálósa c. projektünk, nem sokkal később az SPN Csomópont rendezvénysorozatunk.  Az utóbbi évek egyik legnagyobb Spanyolnátha-attrakciója kétségkívül a Tízeset című rendezvénysorozatunk volt 2014-ben, a Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galériában: egy fél éven át tartó összművészeti rendezvénysorozat ünnepelte a tízéves folyóiratot.  Ennek kétnyelvű, gyönyörű antológiája-katalógusa született az SPN Könyvek sorozatban.

 

Elég változatos szerzőgárdával dolgoztok, előnyben részesülnek-e azok a szerzők, akiknek írásművészete közelebb áll az avantgárd vonalhoz, van ilyen, hogy Spanyolnátha-brand?

 

A lapot egyfajta irányadóként nyilván karakteresen fémjelzi szerkesztőgárdájának önálló és/vagy közös alkotótevékenysége. Egyéni alkotómunkája mellett Székelyhidi Zsolt főszerkesztő-helyettes és Berka Attila főmunkatárs performansz-duettet alapított: SPN Krú néven váltak nemzetközileg ismertté. A szerkesztők tevékenységének szerteágazása, tájékozottságuk és nyitottságuk garancia arra, hogy továbbra is sokrétű szerzőgárdája legyen a lapnak, olyan, amely irányzatoktól függetlenül fedi le a kortárs művészek, művészetek színe-javát. Előny egyféle létezik: a jobb műnek a jóval szemben.

Mi fog történni a közeljövőben Nagy Bibinnel, Bibinkével, lesz-e folytatása ezeknek a verseknek?

 

El, Kondor, pláza címmel írom új kötetemet, az NKA ösztöndíjasaként. Egy jelentős része készen lesz idén ősz elejére, de aztán kell egy év, amikor képben gondolom tovább a projektet inkább, s majd aztán újra vissza az íráshoz. Most úgy tervezem, hogy a kötetet 2018 könyvheténél hamarabb nem szeretném megjelentetni. Elsősorban Kondoros, plázás, el-es kötet, de Bibin és Bibinke sem hiányozhat belőle.

 

Varga Melinda