Ugrás a tartalomra

Az őszinteség terepe

„Stiller Kriszta nem akar öncélúan művészkedni, nem borítja az allegorikusság jótékony homálya a semmitmondást, a remek metaforák nem a mondanivaló hiányát fedik el, mint oly sok kortárs szövegben. Itt, kérem, elhisszük: minden megtörtént, és minden úgy történt meg, ahogy azt olvassuk, mert a versek boszorkányos hitelességgel szólnak, vérrel írták őket.” – A Ködforgatóról Simon Adri írt.

 

 

Az őszinteség terepe

 

 

Zavarba ejtő a hallgatás e vérpezsdítően izgalmas és meglehetősen profi, néhol slágerszövegesen odakent, rigalánc-lazaságú, hanyag eleganciával káromkodó trashköltészet, Stiller Kriszta 2014-ben megjelent Ködforgató című kötete körül. Pedig tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen rajongója.

Stiller Krisztát akkor olvasom, ha vagány versekre vágyom. Vagy ha éppen kevés vagyok a sajátjaimhoz, mert ő azok közé tartozik, akik inspirálnak. Akkor is fellapozom, ha szerelmileg nyomorultul érzem magam, és inkább keresek valakit, akinek a mellékelt ábra szerint még az enyémnél is fülsiketítőbb robajjal szakad meg a szíve:

 

[…]
kitépem onnan, nem venném a véred
te se tégy sínre, szebb halál kell, másik
nem bírnám ki, ha elszórna az élet
szétroncsolódva sok-sok állomásig
hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver
tök mindegy már, a józan észnek annyi
állj a hídra egy hozzádkötött szívvel
és majd ha intek, kezdj belémzuhanni
 

Akkor is előveszem, ha vicces Parti Nagy-parafrázisra vágyom, mégpedig egyik kedvencem, a Rókatárgy alkonyatkor átiratára:

 

[…] A sárbogár nem bányagép,
hogy ércet összetörjön,
a sárbogár az hányadék,
mi néha-néha följön.
[…] A sárbogár az nem tetű,
és nem is rózsakása,
két drótvödörnyi dőlt betű,
az álmok földrakása.
(Sárbogár pitymallatkor)
 

Érdemes még beszélni a formaművész-zseniről meg a zsigeri ritmusérzékről. Bennem Závada Pétert idézi ez a virtuozitás, annyira sodró és felkavaró ez az egész, de az ember inkább verseket idézne, magukért beszélnek. Ezek Kriszta könnyes hipószaggal köszöntő reggelét jelenítik meg, a fáradt holdsütést, a húsz méter sötéttel beborító őszt. Amikor nem marad meg benne sem sör, sem leves, csak nyálkás nyomot hagy, mint az őszi reggel. Szeretne ellátni Vácig, de köd van, kint az utcán és bent a lélek mélyén is. Amikor a magány már fokozhatatlan, mint a Reggeliben:

 

Teát iszom. Másfél csésze.
Isten vagyok. Isten része.
Volt valakim. Rendes ember.
Most az élet csendesen ver.
Kőkemény vaj. Száraz zsemlék.
Lassan fakul minden emlék.
Függönyt húzok. Napfény robban.
Zokogok egy kis sarokban.
 

Valószínűleg kórházban vagyunk, mint néhány más versben is. Melodramatikus hatású, már-már giccses itt a megszólalásmód, az emlékek fakulásának megjelenítése, ám az utolsó két sor megrázó képei megemelik a beszédet, súlyt adnak a szavaknak, hitelessé teszik a megszólalót. Addiktológiai dohányzóhelyiség a színtere a Majdnem balladának is:

 

Könnyes hipószaggal köszönt ránk a reggel,
kávé lüktet bennem, és halkuló zsivaj.
Dohányzóban ülök két füstölgő dekkel,
álmos lámpafényben a szedált Józsival.
A nyakamon lóg egy aranyszínű emlék,
nekem most az élet, mi másnak egy zsineg.
Ma nem hozzám szólnak a kiszáradt zsemlék,
a Für Elise sem nekem, hanem Erzsinek.
 

Aztán kibomlanak az említett műintézményben töltött hétköznapok, és egészen hátborzongató a feszültség, a vibrálás a közgyógyellátásban játszódó cselekmény naturalisztikus, tárgyilagos bemutatása és a végén a blaszfémia, valamint a muzsikáló dikció, a biblikussá párolódó hang között:

 

Már ötödik napja, hogy mobillal alszom,
a hónaljszőröm is úgy lassan egyhetes.
Elvették a pengém, elhagytam az arcom,
minden igen eltűnt, a nemem semleges.
Felmosva a padló, mások vízen járnak,
nehéz órák lógnak a könnyű perceken.
Elindulnék feléd. Úgy, mint akit várnak.
Vagy engem, vagy istent, de baszd meg, hercegem.
 

Nem tudom, csak azokat érinti-e meg ennyire a Stiller-költészet, akiknek volt szerencséjük hasonló élethelyzetekhez, vagy bárki beléjük tud helyezkedni – a jó költő arról híres, hogy ezt el tudja érni olvasójánál. Én bizonyosan az előbbi kategóriába tartozom, de ennyire bátran és szókimondóan, azt hiszem, sosem írtam nem szalonképes vagy a nagy nyilvánosságra nem feltétlenül tartozó dolgaimról. (De ezt mondják meg az én kritikusaim.)

Stiller Kriszta nem akar öncélúan művészkedni, nem borítja az allegorikusság jótékony homálya a semmitmondást, a remek metaforák nem a mondanivaló hiányát fedik el, mint oly sok kortárs szövegben. Itt, kérem, elhisszük: minden megtörtént, és minden úgy történt meg, ahogy azt olvassuk, mert a versek boszorkányos hitelességgel szólnak, vérrel írták őket. Megtörténtnek vehetjük a Margit-szigeti nászt („Elvettél az előbb. Állok elveszetten”), és ha „sikítoznak kint a szedált istenek”, ott biztosan nem Boney M. szól a kórházi folyosón.

E versek tiszta levegőjű, belátható fennsíkja talán Kriszta életének egyetlen őszinte terepe, bár nem tartozik a szövegelemzés világába a szerző magánélete. De az igazság – és a versben nem hazudhatunk – mindig partvonalon kívülre szorítja, felülírja a hazugságot. És még valami: Kriszta jelen van saját életében. A tettek számítanak, nem a szavak, szoktam mondani olykor, s ez a költészet vonatkozásában különös kognitív disszonanciát kelthet, miközben egyúttal egy tágabb mozgásteret hagyó szintézist is teremthet: hiszen mi a költői megszólalás, ha nem tett és teremtés?

 

Bérelt kis lakásban kölcsönkapott bútor,
giccses, rozsdabarna, mint egy őszi táj.
Kávét főzök, míg a gépem bootol,
a tetőn macskák basznak, és eső szitál.
Hajnalodik már. Felvisít egy ablak.
Kémények püfögnek, füstöt szél sodor.
Álmos házmesterek seprűket ragadnak,
galambszartól csillog egy acélszobor.

 

Különösebb költői eszköz nincs a versben – talán csak az őszi táj-hasonlat –, semmi emelkedettség vagy barokkos dagály, egy már-már minimalista cselekmény játszódik némi trágársággal, mégis a lágy, játékosan szabálytalan jambikus lüktetés egészen líraivá és „érezhetővé” teszi a szöveget. Felkap, és a hétkerbe hajít, konkrét testi valómban ott vagyok abban a téli reggelben, és fázom, nincs kedvem felkelni, pedig muszáj lesz, nincs menekvés a nap elől:

 

Cigarettaszótól hangosak az utcák,
ködpaplan fedi a hatos villamost,
leszállsz és az autók közt futsz át,
de nem vagyok Carmen, s ez nem Sevilla most.
 

A vers végén halálos halkan, észrevétlen átmenettel, mázsás súllyal, megmásíthatatlanul szakad le velünk és zuhan alá a léleklift, amelybe lépve megbotlik a költő, az övével együtt forr torkunkra a szó:

 

Nem akarok drámát, sok-sok évem ráment,
megbotlok a liftnél, egy sebem felszakad,
ha már úgyis térden, elsúgok egy áment,
dohányozni tilos. De sírni csak szabad?
(Cigányút)
 

Nagyon is szóra érdemes még az a néhány anyavers, amely helyet kapott a könyvben. Nehéz, konfliktusokkal, drámákkal, alkohollal terhelt családi otthon képe elevenedik meg egyik kedvencemben, az Altatóban:

 

Nem pisilnék be, de félek,
anyu sikít, úgy nevet.
Anyu üres, mint az ágya,
hozzábújni nem lehet.
Sötét van, ha aput várja,
aki nem jön éjszaka.
Megint büdös vizet iszik,
anyunak nincs jó szaga.
[…]
Anyu szája romlott befőtt,
nyúlós, szürke lepketest.
Remeg, mikor így tapad rám,
anyu szája kékre fest.
Anyu könnye jeges eső,
anyu karja nagykabát.
Mintha ő is gyerek lenne,
úgy öleli önmagát.
 

Tolvaj Zoltán Tányérnyi tengerét juttatja eszembe Stiller, bár az ott felfestett kép nem ennyire komor színekben játszik, mégis: „anyám pufókás égdarab / szuszogva járó tyúkanyó / főztjében zeller répa bab / friss marhamáj található / ráncosodik puha ujja / lábán vaskos visszerek / mégis mindig elárulja / raguja hogy kit szeret […] elfüstöl az éterén át / napi negyven Helikonja / mellre szívja Szűz Helénát / szalontüdő a benti konyha / zsír sistereg fűszer füszög / rizling csobog savanykásan / hústű hajlik mint az üszög / gőzfelleg pang a lakásban […] ilyen rontott ez az anyag / hamar elanyátlanodva / kűrje csámpa kissé hanyag / vaksötét a magzat odva / stabat materia sütőlapáttal / naiv szentlény jó anyám / amit ez a karc bevállal / csak kínkeserv hiénanyál”. Egyik sem iskolai anyák napi ünnepségeken szavalható költemény. Mennyire érvényes és egymástól is különböző anyaversek ezek, akár József Attiláéi és Pilinszkyéi mellett! Bár a Tolvaj-féle anyamegjelenítés emlékeztet engem az utóbbira – „Anya, anya. Hétköznapok. / Halálod hallom s hívlak én. / Irtóztató hétköznapok. / Szegény, szegény, szegény, szegény.”, de ezt semmiképpen sem mondanám hátránynak. Ezek a versek kétségtelenül összeérnek, egy olyan folytonosságot hoznak létre, mint Umberto Eco víziójában, mely szerint „a szöveg nem zárt valami, nem olyan lényeg, ami a könyv első és utolsó lapja közé csukható; áthatol a könyvborítókon, az egyik könyvből a másikba, végighalad a könyvtárak polcain, tehát megállíthatatlanul szétáramlik”. Remélem, hogy e látomás nem csupán jól hangzó irodalomelméleti árnyékbokszolás, hanem valóságos, működő, öntörvényű logikája az irodalmi szövegek egymás közti játékának, szerveződésének.

Az a baj, hogy van néhány szupertehetséges, még épp fiatalnak számító költő, akik alig publikálnak, alig jelennek meg köteteik, pedig nehezen unnám meg őket. Persze, sokszor felfedezni vélem a kortárs költészetben a fordított arányosságot a termékenység és a minőség viszonyában. De ebbe ne menjünk bele. Inkább olvassuk a nagyvérkört Stiller Krisztától, az meg egy istenes vers, és ebben a műfajban is újat mutat. Van istenesből is bőven a kötetben, álljon itt egy remek és jellemző darab:

 

tegnap éjjel megint elhagyott az isten
azt hazudta, azért ment el, hogy segítsen
valami feltörne tüdőmből egy szívig
üvöltenék. minek? itt süketség dívik
kettévágott nyakkal fénnyel telt a torkom
oda hullottam, hol nincs már semmi dolgom
minden könycsepp pára, felhő lettem részben
két szárnyatlan angyal zúg a széltörésben
szépen kussolok, míg tépnek hajat, vállat
mivel ez nem mese, nem beszél az állat
kicsit még érdekes a megszokott virtus
ünnepi mulatság, hétköznapi cirkusz
íme, hölgyek, urak: megnézhetik ingyen
hová folyok lassan, hogy tűnik el minden
megszemlélhető a valóság torz mása
megnyitott mellkasom minden dobbanása
ami a szívemen, uram: nincs a számon
bár téged kereslek, magam nem találom

 

Egyetlen veszélye annak, amit Stiller Kriszta művel: egy idő után önismétlővé válhat. Ám ettől még messze van, nem unjuk, sőt még nem is említettem nagyszerű, szabad szájú villanelláit sem. Szóval részemről arra buzdítanám a költőnőt, hogy esetleg próbálkozzon másfajta témákkal, műfajokkal is. Ám az sem baj, ha megmarad annak, olyannak, amilyen. Ha olvasná a szerző e recenziót, üzenem: várjuk a folytatást.

 

Simon Adri

Stiller Kriszta: Ködforgató. Irodalmi Jelen Könyvek, 2014. 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.