Vénusz kelepcéi

„Hekl Krisztina iróniája szinte minden olvasót megérinthet: azt, aki mélyebb irodalmat keres, vagy azt is, aki csak lapozgat a műkörmösnél.” – Hekl Krisztina Szabadulójáték című prózakötetéről Boldogh Dezső írt.

Vénusz kelepcéi

Hekl Krisztina eddigi irodalmi munkássága alapján viszonylag sokoldalú szerzőnek mondható. Főként prózaírással foglalkozik, a Szabadulójáték az első nyomtatásban megjelent kötete.

2013-ban Zsoldos Péter-díjra jelölték, amely idehaza magas fokú elismerést jelent a sci-fi műfajában. Évek óta publikál verseket és novellákat, tagja a Turczi István vezette Filter írócsoportnak.

A Szabadulójáték történeteiben olyan, hiperrealistának is nevezhető, a mai ezredforduló valóságát szinte állóképekben bemutató ábrázolásokat kapunk, amelyek távol állnak a sci-fitől vagy a lírai költészettől, noha Hekl Krisztina sötét iróniába bújtatott stílusának nyomait is magukon viselik. „A feleséget édesanyja távgyógyítja, / A férjnek egyre gyakrabban remeg a keze, / A feleség patkánymérget főz a konyhában, / Azután mindketten megisszák, / Mindketten megisszák.” – mondja a szerző egy korábbi, Megjátszótér című versében, és ebben a könyvben is mintha csupa megjátszott szituáció, tér és olyan ember szerepelne, aki sokszor szinte kilátástalannak látja a szabadulást élethelyzetei csapdáiból.

Hekl Krisztinának finom a tollhegye, szereplőinek játéktereit az olvasó számára szórakoztatóan képes bemutatni, van benne valami született írói tervszerűség, nem véletlen, hogy végzettsége informatikus-mérnök. Ahogy Turczi István fogalmaz a fülszövegben: „Bánik az iróniával, kezeli a pátoszt, ritka tulajdonsága az ép arányérzék: oda tesz, ahová még, onnan vesz el, ahol már. Társadalmi érzékenysége, szatirikus látásmódja további pozitívum. Ha Houdini lennék, felfogadnám magam mellé, elvégre egy szabadulójáték akkor ér valamit. Ha valódi tétje van.”  

A könyv jelentős része párkapcsolati bonyodalmak vagy kapcsolatok hiánya körül zajlik, természetesen női szemszögből, és igencsak profi kelléktár bevetésével, már ami Vénusz trükkjeit és kelepcéit illeti. Ami pedig a remény csapdái közé tartozik, azokból is van elég, és úgy tűnik, nem csak a nemek háborúit kuszálják össze a félreértések. A Szabadulójáték szereplői mintha mindannyian többet várnának el az életüktől, mint amennyit az juttat nekik, e közös kisember-sors ellen a maguk szemüvegén, „eszejárásán” keresztül próbálnak lázadozni, és végül a szabadulás iránti vágyuk is csak paródia marad.

Hekl Krisztina iróniája szinte minden olvasót megérinthet: azt, aki mélyebb irodalmat keres, vagy azt is, aki csak lapozgat a műkörmösnél. Az időnként tárcanovellába hajló szövegek (és ez nem értékítélet) néha nem is mondanak többet, mint egy női magazin kissé kifordítottan értelmezett életmód-tanácsadásai. Úgy tűnik, a szerző esetében ez is része a játéknak. Banális történetfüzérek helyett groteszk pillanatképeket kapunk, befejezetlen és tanulságok nélküli helyzetkomikumokat olyan kisemberekről, akik talán semmiben sem különböznek az olvasótól.

A kötet emlékezetes pillanatai íróilag nagyon jól kidolgozott apróságok, amelyek összeérnek, állnak, láncot alkotnak, és fenntartják az érdeklődést a történetek mélyebb szintjei iránt. Egy törpe nő, aki beleszeret egy taxisba és rá akarja hagyni a lakását. Egy különös szépség, akinek két barát csapja a szelet, de eltűnik, majd halálhírét költi. A szerető, ahogy átértékeli az életét a korábbi kedves fényképalbumban látott és irigyelt tökéletes alakja miatt. Egy „menedzser-betegségű” nő, aki hangokat hall, és tumort gyanít magában... – mind remek pánikrajzok, pszichológiai ábrák, mesterien megrajzolt jellemek, könnyed csomagolásba bújtatott, vitriolos bírálatok egy tönkrement és elhülyült korszakról. Ezredforduló lévén nemcsak a nemek, a nőszerepek (a ruhafélék és kozmetikumok bőséges) problematikája fontos a könyvben, hanem a virtuális világok jelenléte, és azokkal együtt a fontos emberek számára kifejlesztett személyiségsimogató pszicho- és coaching-technikák, többnyire szintén a kritikus irónia tükrében ábrázolva.

A Szabadulójáték novelláit egységesen jellemző hiperrealista stílus csak a kötet vége felé oldódik fel, és indul el egy teljesen más irányba, összhangban a témakezelés szándékaival. Mikor a főhősnő menekülni igyekszik egy belvárosi boszorkánystúdióból, így fogalmaz: „Rémülten iramodom a bejárati ajtó felé, de hiába sietek, egyre távolabb kerül tőlem. Szaladok az előszobában, és egy malacpersely fut utánam. Elém ugrik. Bedobom a jóslás árát a hátán levő nyílásba, ő hangosan röfögve megköszöni, és most már kienged az ajtón. Kinn, a körfolyosón megállok, letörök egy darabot a mézeskalács korlátból, és elmajszolom a simogató napfényben.”  (Haladó szint)

Az Ekhóban talán már a férfi-nő küzdelmek és csapdahelyzetek után vagyunk. A szöveg mindinkább elemelkedik a valóság jelentéstartományaitól, mitikus távlatokba helyezve a nemek, a pillanatnyi életkörülmények és a jövő gondjait. A hang letisztul, és szinte megáll az idő: „...ujjai hangtalanul megmarkoljak a táska pántját, a lezajló események realitásának egyetlen bizonyítékát. Valószínűtlenül könnyűnek, szinte ködszerűnek érzi magát. Ezúttal messziről fog visszajönni, ha sikerül eszméleténél maradnia. Ha túléli Pánt, aki ezer darabra tépte, és szétszórta a világban Ekhót, a feleségét.”

Az Ambrobook Kiadó és a szerző a kötet küllemét tekintve is remek munkát végzett, bár az ízléses borítófotón a tűsarkúban sínen lépdelő nőalak számára nem ez a legbiztonságosabb haladási mód. Lehet, hogy a szabadulás felé vezet az út, lehet, hogy nem. De a magyar irodalom magaslatai felé mindenesetre elindult ezzel a könyvével Hekl Kriszta.

Boldogh Dezső

Hekl Krisztina: Szabadulójáték. Ambrobook Kiadó, Győr, 2016.