Metafizikai krimi Dél-Amerikából
Monumentális művet választott tárgyául a FISZ „Kritikustusa” című sorozatának legutóbbi beszélgetése: Roberto Bolaño 2666 című, elsöprő sikerű regényfolyamát. A Fiatal Írók tusázói: Bartók Imre, Sipos Balázs, Urbán Bálint, Zelei Dávid.
Nem túlzás a tavalyi év szenzációjának nevezni a 2666 című regénymonstrumot, Roberto Bolaño chilei író utolsó, posztumusz megjelent művét. A magyarul 2013-ban megjelent Vad nyomozók által már betekintést kaphatunk az író évtizedeken és kontinenseken átívelő történetszövésébe, de a 2666-ot alkotó öt könyv olyan szövevényes – vagy ahogy a FISZ estjén többször is elhangzott: labirintusos – világot állít elő, amelyben szinte csak elveszni lehet, noha élvezettel. Zelei Dávid, a kritikustusa moderátora nyitányként a könyvvel való első találkozások élményéről kérdezte a többieket. Urbán Bálint Adornót idézte, aki szerint amennyit a műalkotásokkal való találkozás ad, annyit el is vesz az ember identitásából – ő így volt ezzel a regénnyel, amelyet egyszerre élvezetes és megterhelő olvasni. Urbán felvetette a Párhuzamos történetekkel való rokonságot, de az est során hamarosan a distinkciót is felállították.
Bartók Imre az öt rész nagyon eltérő ritmusára, hangulatára hívta fel a figyelmet, melyek közül kiemelkedik a hírhedetten nehezen olvasható negyedik (a „Gyilkosságok könyve”, amely egy végtelen bűnlajstrom, több mint száz meggyilkolt nő története), ám ezzel együtt remekművel van dolgunk – fogalmazott Bartók. Sipos Balázs még kamaszként, angolul olvasta először a művet, és az angolszász recepció felől közelített: mire Magyarországon berobbant a köztudatba, Amerikában nagyjából le is csengett a Bolaño-láz. Az író élete egyébként is jó táptalaj volt a legendákhoz, a „hype”-okhoz: önpusztító, „rocksztár” életmódjának több mozzanatáról (például a heroinozásáról) derült ki utólag, hogy nem igaz. Sipos a kapitalizmus- és liberalizmuskritikát emelte ki a mű kapcsán, amelynek írója rengeteget tud a szegregációról és kizsákmányolásról, és hatalmas földrajzi területeket jár be.
A moderátor, Zelei Dávid
Zelei Dávid felolvasott egy olvasói kritikát, mely szerint legalább kétszáz oldalt ki kellett volna „dobni” a műből, amelyet az állandó „jövésmenés, a temérdek szereplő és locsogás” erősen túlterhel. Urbán Bálint reflexiójában a nyolcvanas-kilencvenes években felmerülő igényt emelte ki a monumentális regényformák létrejöttére (Pynchon, Franzen, Nádas), amelyek épp a káoszt voltak hivatottak felismerhetővé tenni. Bartók Imre eleve elvetette az olvasó által kifogásolt sok „jövésmenést” – ellenérvként ott a Háború és béke, az Odüsszeia és még sorolhatnánk… Bolañónál a regényforma megújításáról van szó, és bár nagyon más, mint a Párhuzamos történetek, sok minden összekapcsolja őket. A 2666 egy posztmodern, metafizikai krimi – mutatott rá Bartók –, ahol megszállott rajongók keresnek egy irodalmi figurát (Archimboldit), de nincs konkrét bűntény, sem tettes. Sipos Balázs is „felhúzta magát” az olvasói reflexión, ahogy fogalmazott, hiszen a kritika épp azt nem veszi figyelembe, amiről a regény szól: a teret. Míg a 19. századi nagyregény az időt fogja be a maga linearitásában, addig Bolaño mintha négy-ötszáz szereplőt mozgatna a maga kamerás iPhone-jával, és tudósítana a világukról.
Zelei Dávid felvetette Lanczkor Gábor tanulmányának egy érdekes aspektusát, mely szerint a könyv a festő Giuseppe Archimboldo (nem keverendő a regénybeli, fiktív Archimboldival) festményeinek tükre: ahogy a képeken különféle zöldségekből és hulladékokból állítja össze az emberi arcokat a festő, úgy áll össze itt is a nagy egész. De vajon összeáll-e? – fordult Zelei a többiekhez. Urbán Bálint szerint a festmények épp hogy az arctalanságot közvetítik, amelyre a borzalom arctalan brutalitása felel a műben. Ennél a vitapontnál vetődött fel a beszélgetők között a labirintushasonlat, amelynél Urbán találóbbnak érezte az őrültek háza metaforát, s erre később még visszatértek. Bartók Imre az arctalansághoz kapcsolódva megállapította, mintha mindenki maszkot viselne – a sorozatgyilkosságoknak nemcsak az áldozatai, a tettesei sem tarthatók számon. „Döbbenetes módon hiányzik a morális dimenzió a könyvből – mondta ki Bartók az egyik legfontosabb észrevételt a vita során –, ám ez nem hiányként jelenik meg, hanem teljesítményként. Olyan a világa, mint Hegel és Lovecraft együtt” – fogalmazott az író.
Bartók Imre és Urbán Bálint
Sipos Balázs hívta fel a figyelmet, hogy bizonyos értelmezések Brechthez kapcsolják a művet. A könyv szüzséjét összefoglalhatnánk úgy is, magyarázta, hogy nőket és kisebbségeket zsákmányolnak ki, mert ők nők és kisebbségek, és ez ellen a világ nem tesz semmit. (A regénybeli Santa Teresában kizárólag nőket, munkásnőket gyilkolnak.) A beszélgetés ezzel elkanyarodott Mexikóhoz – a regény negyedik könyve tárja fel az itteni mélyszegénységet –, amely küzd, hogy behozza lemaradását a modernitástól. Sipos Balázs a többiekkel ellentétben úgy látta: nagyon is megérkezett a modernitás Mexikóba – a negyedik részben felvonultatott náci őskép, ősminta szisztematizált megvalósulását képezik a gyilkosságok Santa Teresában.
A beszélgetés végén vetődött fel az őrültség motívuma, hiszen a regényben rengeteg az őrült, és köztük a művész, emlékeztetett Zelei Dávid. Urbán Bálint szerint Bolaño világában a 19. századi polgári műélvezet eszméjének a pandantja jelenik meg, ami nála a borzalom, a rettenet gyönyörébe fordul. Bartók Imre úgy véli, hogy „egy ilyen világban csak az látja az igazságot, aki megőrül”. Sipos Balázs a regényt behálózó társadalmi intézményrendszerek (és az azokba kényszerített egyedek) szövevénye felől közelített az őrület motívumához: a regényben megjelenő institúciókkal (egyetem, rendőrség, kiadóhivatal stb.) egyenértékű az őrültek háza is, amellyel az őrültséget is intézményesíti Bolaño.
Sipos Balázs
Végül a regény egyes részeit összekötő főhősre, az istenített íróra, Archimboldira tértek ki a beszélgetők – akinek a műveit nem ismerhetjük meg a könyvből, csak folyamatosan beszélnek róluk (s ezzel Bolaño erősen frusztrálja is olvasóját). Bán Zoltán András egy kritikájában nehezményezte: nem hiteles a figura, nem tudja valós írók között elképzelni. Ezt a vitapartnerek mindegyike nevetséges érvnek tartotta, de legjobban Urbán Bálint foglalta össze: a regény szempontjából ez kit érdekel? Búcsúzóul és meglepetésként a „Kritikustusa” négy résztvevője előadta egy-egy saját maga elképzelte Archimboldi-kötet szinopszisát.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
