Valóságátvitel

"Frideczky Katalin elsősorban az emberi viszonyok mesteri ábrázolója, de emellett fogékony az abszurdra is. Egy teljesen hétköznapi eseménynek, cselekvéssornak a végén képes megdöbbentő fordulattal előállni – már-már örkényi módon érkeztetve a csattanót." – Frideczky Katalin Fehér árnyék című kötetét Handó Péter értékeli.

Valóságátvitel

Transzformátor minden író. Projekciója bemeneti oldalán az élményanyag található, a kimenetin az, amivé alakult. Az előbbi egyszeri, egyéni, megismételhetetlen, az utóbbi az újraolvasások révén számos alkalommal feleleveníthető, akkor is, ha ugyanaz a szöveg mindig képes egy kicsit más hatást elérni. Valamennyi hatás örök és személyes, mert valóságos. Ráadásul a művészi valóság intenzívebb, mivel a lényegre koncentrál: kiemel, felnagyít, hangsúlyossá tesz dolgokat, nem enged be „zavaró” tényezőt. A befogadást az olvasó fantáziájára, beleélő képességére bízza. Kizárólag ennek révén, ezt felébresztve jöhet létre a művel lényegi kapcsolat.

Huszadik századi felismerés, hogy a fikcióban mindig van történelem, miképpen a történelemben is fikció. A jó próza az életből felhalmozott tapasztalati tőkét transzformálja át, ezáltal látlelete – mintegy az emlékezetben tartója – korának. Frideczky Katalin elsősorban az emberi viszonyok mesteri ábrázolója, de emellett fogékony az abszurdra is. Egy teljesen hétköznapi eseménynek, cselekvéssornak a végén képes megdöbbentő fordulattal előállni – már-már örkényi módon érkeztetve a csattanót. Számára a valóság több, mint kiindulópont, az a terep, ahol az „esendő” emberrel bármi megtörténhet.

2016 decemberében látott napvilágot munkásságának ötödik kötete Fehér árnyék címmel, amely szerkesztettségében az eddigiek közül a legszebb ívet futja be. A kezdőtörténetben (Szobatársak) a főszereplő még az a személy, akivel a másik ember megcsalatik, az utolsó írások viszont már az elhagyatásról és az azt követő állapotról, a szerelemben megfigyelhető gyermeki naivitásról, ugyanakkor önző kegyetlenségről szólnak. Minden más e két végpont közé kerül.

Ugyan ezúttal nem rendeződnek ciklusokba a Frideczky-prózák, mégis megfigyelhető bennük egyfajta tematikai elkülönülés. Az első nyolc novella emberi kapcsolatokat (feleség–szerető, apa–lánya, elvált szülők gyereke–a természetben megnyilvánuló ellentétek, lakó–vice, zsidó fiú–iskolai osztály, anya–lánya, férj–feleség, nő–férfi), alkalmazkodási kísérleteket és kudarcokat tár elénk plasztikusan. Ezt az egyetlen nagyobb terjedelmű, kisregény-jellegzetességeket mutató Szerepcsere című történet követi, amelyben már egy bonyolult kapcsolati háló bomlik ki, számos mélylélektani elemmel fűszerezve. A következő egységet egyfajta esszéisztikus, meditatív hangnem uralja, ami a kötetnek is címet adó szöveggel veszi kezdetét, és a Reflektorfény címűnél „ér véget”. Az ide került tucatnyi műben a történet másodlagos, elsősorban annak gondolati hozadéka válik fontossá, az, hogy a létezés által feltett kérdésekre választ találjunk, vagy legalábbis elhiggyük, megtaláltuk azt. Az utolsó szakasz hét novellája a társkeresés és -vesztés, az elmagányosodás mementója, ugyanakkor számvetés is, melynek során végül is el lehet jutni a Felismerésig.

Az első szakasz két legfelkavaróbb műve a Lépcsőház és a Haláljel. A lépcsőházi történet fikció, de akár valóság is lehetne. Apa és lánya róják a köröket az üresen tátongó liftakna, a rozoga szalagkorlát körül, első pillanattól sejtetve a tragédiát. A lányban az önfeláldozás munkál, az apában az életösztön. Szeretetük egy pillanatig sem kölcsönös. Az öreg mélyen önző figura, csak önmagáért él, önmagára vigyáz. Nem a mélybe zuhant lánya aggasztja, hanem a vele odaveszett vacsora. Ennek a negatív férfiképnek az ellentéte a másik műben „megszólaló” anya, aki – miután egy gázellenőrnek álcázott fickó brutálisan kirabolta – szívszorító agóniájában is vigasztalni kész, még ha a hangja hallhatatlan is marad.

A Szerepcsere egy házastársi válságban lévő zongoratanárnő és az iránta már-már bizarr vonzalmat tápláló tanítványa története, átszőve ármánnyal, megcsalattatással, megaláztatással, kitörési lehetőségek keresésével és elbukással. A tanárnő a méltósága megtartásáért küzd és vállalja fel a hidegzuhany-helyzeteket. Azt gondolja, kovácsa a sorsának, de vajon hová is térhetne vissza gyermekével a történet végén? A kérdés nyitva marad. A tanítvány először, úgy tűnik, a férjet szereti el, aki ettől átmenetileg felhagy az alkoholista életmódjával, majd gyógyszeres öngyilkosságot kísérel meg, mikor kiderül, vonzalma viszonzatlan, a lány minden tette a tanárnő szeretetének elnyeréséről, megszerzéséről szól; végül családfeldúló, perverz kerítőként világítanak rá személyiségére. Fordulatok és emberi játszmák gazdag tárháza ez az írás.

A harmadik egységben létkérdések fogalmazódnak meg. Akkor jár-e át a fény, ha belülről üres vagyok? A létezés legtisztább pillanata-e az, amikor médiummá válunk, közvetíteni tudunk valami emberfeletti dolgot a művészet által? Jók-e arra a szavak, amire rendeltettek? Nem vezetnek-e félre? Az ember találni akar, de felfogja-e azt, mit okoz ezzel? Képesek vagyunk-e a helyes, normatív cselekvésen felülemelkedni, s hagyni, hogy a másik másképp tegyen, mint ahogy azt elvárjuk, elvárják? Az empátia révén létrejön-e az eggyé válás? Ki az erősebb, aki kifelé, a világ felé vagy befelé, önmagába sír? Mért sérülékeny az emberi szerkezet, és miért nem javítható, akár egy óra? Van-e halálig tartó igaz hűség? Aki hűséges, nem követ-e oda is? Ami fölemészt, hűség-e? Lehet-e ugyanazt a taktikát alkalmazni minden kapcsolatteremtés során? Csecsemőnek tekinti-e a nő a férfit, míg meg nem termékenyítik? Felismerjük-e, a túltengő egónk mint települhet rá egy közegre? A Frideczky-válaszok árnyaltak, provokatívak, de a legtöbbször nyitottak, ezáltal gondolkodásra, egyéni feleletadásra késztetnek.

A kötet utolsó szakaszában visszatér a partnerkapcsolat problematikája, ám ebben az esetben leginkább annak hiányaként. Az elmagányosodás fájdalmas. A másik ember jelenvalóságát nem pótolhatja a fantázia, a kiüresedett jelenléte. Ilyen helyzetekben a feldolgozatlant kell feldolgozni. Frideczky Katalin tisztán és őszintén beszél, transzformál mindvégig. Kendőzetlenül avat be a lélek vergődésének legmélyebb bugyraiba. Minden mást ránk bíz. Ránk és a felébresztett fantáziánkra.

Handó Péter

Frideczky Katalin: Fehér árnyék. Irodalmi Jelen Könyvek, 2016.