Egy másvilágpolgár örömhíre

„Ha nem volna félreérthető, úgy fogalmaznék: az Örömmévalóság az evangélium legújabb fordítása. Adaptációkísérlet. Jézus és Buddha, Nyugat és Kelet társalgásának kihallgatása.” – Az Irodalmi Jelen kritikarovata Iancu Laura írásával kíván boldog karácsonyt olvasóinak és szerzőinek.

Háromszáz oldalnyi tömény és ragyogó bölcsesség, szépség, szóművészet! Ez Halmai Tamás legutolsó kötete egy mondatban. Egyetlen szóval pedig: Örömmévalóság. Nem is olyan egyszerű ellenállni a kísértésnek, hogy holmi szócséplés helyett egyszerűen ideidézzük a három felkiáltójellel megjelölt, aláhúzott részeket. Kommentár nélkül is hatnak, úgy hatnak igazán, semmi szükség kanonizációs kísérletezésekre, verstanra, mert itt megfordult a rend: a tan(ból lett) a vers...  Remek játék, óriási nyereménnyel.

Elképzelem, Halmai Tamás – minthogy (érzésem szerint) nem fél, nemcsak a sötéttől, úgy általában: semmitől sem – az éj leple alatt kilopakodik, tudja Isten, hová, teszem fel: a Mecsek fái közé, az erdővel elvegyülve [NB: a fa, az erdő könyvvel, művészeti alkotásokkal helyettesíthető], és ott, a teljes egyedüllét és/de a mindenség kellős közepén, mint imáját mormoló szerzetes hajladozik, és marékszám szedi [értsd: feljegyzi] a halmaimondásokat, tamásigéket. 2642 darabnál megpihenni látszik. Súlyra, számra is tetemes mennyiség, és ugyanennyi meghalás és feltámadás történt mindeközben. Mert hiába egyetlen szó (2409: Szókincstárnok.) vagy éppen kettő-három (1475: áVerseskönyvñ Fohászati Művek.), egy mondás, egy vers, a szavak az életet falták, fogyasztották, hogy majdan maguk váljanak a lélek táplálékává. Nagy szavak ezek, meglehet. De szükséges megrajzolni a térképét, hátterét annak a szeretetnek, ami ebben a kötetben kinyilatkoztatta magát.

„Amikor baj van

Nincs baj, mert van szeretet, mondogatja, amikor baj van. (Amikor nincs baj.)

A megváltásról

Bűneitek eltöröltetnek, mert nincs bűn, mert a mindent kitöltő szeretet nem hagy helyet neki, szól Józsua tanítása a megváltásról.

A világ pedig Isten maga, Isten pedig a szeretet maga, a szeretet pedig a világ. Nincs kiút, kedveseim, a paradicsomból.”

Hogy a szeretet nem árucikk, nem holmi érzelmi megnyilvánulás, nem filozófia és nem hit (mi volna hát mégis? – kérdezhetnénk), az éppen onnan tudható, hogy a legkevésbé fogalmainkkal írható körül. Többet, igazabbat mond a szeretetről egy kacsintás, az összegubancolódás, a pityergés, a feledés.

„– Szerelmes vagyok Jézusba.

– És ő?

– Jézus mindenbe és mindenkibe szerelmes – kacsint a homlokával, amiből azt gyanítom, a harmadik szemével.

Aztán jól összegubancolódunk.

– Kibogozhatlak? – ébreszt szelíden.

– Csak két halandó közt lehet örök a szerelem – pityeregem még félálomban, és rögtön elfelejtem, mert az első kávé előtt nincs világ, nincs élet, nincs történelem. Koffeinhullámokon evickélek ki a feledés zónájából.”

               (Az angyal, aki szerette a bluest)  

A halmaimondás azt mondja, ha meg akarjuk érteni, ismerni, szeretni Istent, s így a szeretetet, mindent el kell felednünk, amit róla gondolunk, tudunk. A karácsonyi esemény – teszem hozzá – valamiképpen hasonlót árult el az églakó „látásmódjáról”. Gyermekképben jön, a Gyermek „mit sem tud” az emberiség, a világtörténelem bűneiről és erényeiről. Jön. És amit lát, azt mind elfeledi. A szeretet csak az embert látja, nézi.

Az Örömmévalóság hat fejezetben fed fel titkokat a valóság öröméről, az öröm valóságáról, avagy a szeretetről. Első körben a Javasangyal, azután egy keresztény vándor vezet. Dialógusokban, monológokban értekezik, gondolkodik Istenről, művészetről, emberről. Másodszor Mesebona világba lépünk, gyermeki szívvel gyermekszívűeknek szóló írásokat olvasunk költészetről, írásról, földfelettiségről és földönkívüliségről. Műkedvelés következik, felnőtteknek: revelatív találkozások és élménybeszámolók szeretett költők költészetéről, könyveiről és az égbekiáltó bekezdésekről. Negyedikek a sorban a lélegzetvételnyi rövid verstörténések, Szútravaló(k), áldásszövegek, jókívánságok.

„Névforduló

Kinek ne volna istene

Isten a lét

másik neve”

És jön az énekelt beszéd: Éléskarma, Müller Péter Sziáminak írt dalszövegek gyűjteménye, hét nap hét kihangosított verse. Végül megérkezünk a csúcsra, az Asztalizen 2642 tételéhez, amiről fentebb, az erdőről, a szeretetről szólva szó esett.

Ha nem volna félreérthető, úgy fogalmaznék: az Örömmévalóság az evangélium legújabb fordítása. Adaptációkísérlet. Jézus és Buddha, Nyugat és Kelet társalgásának kihallgatása. Íme, néhány példa: „101: (Credo) Hiszek azoknak, akik hisznek. 123: Jézus megszületik minden karácsonykor. És mi az év összes többi napján keresztre feszítjük. 1121: (Boldog) Minden szót ért Isten szótlanságából. 1870: Jó időben születtünk. Isten épp a kortársunk.” És egy-egy mondás a fordítóról és a fordításról/költészetről: „203: A költő, mint istencsempész. 1543: A költészet, mint égszintes ház.” (Minden szobáját Isten bérli).

Derűre béke, békére derű, amit a költő az ellentétek ütköztetéséből csihol, mint szikrát, fakaszt, mint vizet.  „204: Nem jöhet, akit vársz, míg nem várod azt, aki jön. 1877: Becsülj meg minden cseppnyi szomorúságot, a túlvilágon nem lesz benne részed.”

Azt írja egy helyütt, hogy a korrektor (Halmai Tamás kenyérkereső munkáinak egyike) nem hibákat javít, hanem nyelvet gyógyít. Költői idejében pedig nyelvet teremt, teremti a nyelvet – teszem hozzá. Az Örömmévalóság így azon ritka könyvek egyike, amelyeknek szinte minden sorában meghúzza magát az Isten. Ez az öt betű. És lám, két magán- és három mássalhangzó elég a mindenség leírásához.

Iancu Laura

Halmai Tamás: Örömmévalóság. Prózák, esszék, versek, jegyzetek. Napkút Kiadó, 2017