Máslaposság – Fekete, téli Eső

„A mindenkori Esőket és a mostani lapszámot mégsem pusztán a versek avatják irodalmi eseménnyé. Jenei Gyula főszerkesztő mélyinterjúi egyedülállóak a mai magyar irodalomban.” – Boldog Zoltán jól szétszemlézte nekünk a szolnoki lapot.

Fekete Eső érkezett hozzánk Szolnokról, a borító „színét” magyarázhatja az elmúlt gyászos irodalmi év, annak megannyi vesztesége. Ennek kapcsán Csoóri Sándor és Esterházy Péter halálára reagál versben Murányi Zita. Bár egyik mű sem kánonrengető alkotás, de fontos, hogy a lap egymás mellé teszi a népi, konzervatív idolt, Csoórit és az urbánus, liberális bálványt, Esterházyt. Az említett versekben nincs politika, mint ahogy a halálban sem. Ezt csak a jelen nyomasztó valósága hozza ki a szemlézőből, aki egyre megosztottabbnak látja az irodalmi életet. Murányinál inkább a gesztus, maga az emlékezés a fontos, amely azt is megmutatja: mindkét költő a mindennapok részét alkotja a szerző számára. Ott vannak a trolimegállóban és a közértben.

Celler Kis Tamás bizonyíték című verse arra is kiváló bizonyíték, hogy a legfiatalabb generáció milyen éles szemmel képes a digitális környezetet a világérzékelés részévé tenni. Egy mobilapplikáció és a szerelem találkozása így néz ki az 1995-ös születésű vajdasági költő műtőasztalán. Azt is mondhatnám, ha egy verset olvasnak az Esőből, ez legyen az:

„letöltöttem egy alkalmazást a telefonomra,

amelyet ha éjjel bekapcsol az ember, és zajt

érzékel, rögzíti. reggel aztán zajonként

visszahallgatható. tulajdonképpen arra voltam

kíváncsi, beszélek-e álmomban, és ha igen, mit.

eleinte úgy tűnt, semmi érdekes. egyszer kimentem

vizet inni: padlónyikorgás és ajtócsukódás.

elment az ablak alatt egy-egy autó.

párszor átfordultam az ágyban.

beazonosíthatatlan sistergésekből is akadt

jó néhány percnyi. aztán fél négy felé kimondtam

a nevedet.”

A vers befejezése itt olvasható.

Ehhez képest Markó Béla szonettjei kissé avíttnak tűnnek, főleg kezdő anyagként. Zalán Tibor versei viszont lendületesek, akárha Celler Kis Tamás érettebb művei (Legendák városa, Reggel) lennének, ahol a mestercukrászok alkotta sütemények mintájára rakódnak egymásra a rétegek. Csider István Zoltán Szőcs Petrának ajánlott versét, pontosabban annak első sorát nehéz úgy olvasni, mint nem szemtelenséget: „apám szégyelli magát miattam”. De utána beindul a líra motorja, s lazaságával odáig robog, hogy simán eléri egy ütős facebook-poszt szintjét. Talán kell is a költészetnek ez a feledhető lezserség mint divatjelenség:

„előtte összefuthatnánk az aluljáróban,

az antikváriumnál. amíg várlak, majd

veszek egy hetvenhetes Szép verseket.

a foszlott kabátujj rögtön beszakítja

a papírborítót, s azt a rémes sárgát.

ezen fogunk nevetni elmenőben.”

A mindenkori Esőket és a mostani lapszámot mégsem pusztán a versek avatják irodalmi eseménnyé. Jenei Gyula főszerkesztő mélyinterjúi egyedülállóak a mai magyar irodalomban. Senki nem mer olyan hosszan beszélgetni megszólítottjaival, mint a szolnoki mélyriporter. Most éppen Balogh Ádámot, a Nyers című kötettel az irodalmi életbe frissen berobbant szerzőt kérdezte, miközben fél napra beköltözött a fejébe, a lakásába, a múltjába. Hosszú eszmecseréjük fontos anyag. Kiderül belőle, hogy az irodalom, a versírás 30 év fölött is beszippanthatja az embert, hiába taszajtották minél távolabb a magyarórák a literatúrától. Az is szépen kibontakozik a dialógusból, hogy egy későn kezdő költőnek szüksége van biztos egzisztenciára és egy kezdő impulzusra. Ez Balogh Ádám esetében egy költészetnapi videó és a Szép versek antológia volt. Ehhez adódott egy családi trauma, amelynek feldolgozásaként is értelmezhető a Nyers. Annak érdemes alaposan végigolvasni a Jenei-féle mélybúvárkodós cikket, aki kíváncsi arra, hogyan formálódik az élet irodalommá, hogyan születik meg egy érett férfiből a költő. Ami pedig a legszimpatikusabb Balogh Ádám hozzáállásában, az a megelégedettség hangja. Jó ilyeneket olvasni a sorozatos panaszáradatok közepette: „Úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Család, munka, mindkettőt szeretem. Rendben mennek a dolgaim. Érdekes, régen nagyon szerettem külföldre utazni, világot látni, jártunk is mindenfelé. Lehet, hogy a kislányom születése is visszafogott bennünket a nagyobb utazásokban, de mostanában nem is vágyom külföldre. Magyarországon is rengeteg szép hely van.” S aki továbbmenne még Balogh Ádámmal a prózaíráshoz vezető úton, ne legyen rest elmerülni a Kis indiánkönyvben.

Az Eső prózavonala mindig tartogat meglepetéseket. Kötter Tamás Az emberek félnek belekeveredni című novellája egy troll kommentjét emeli mottóvá, s ennek alapján hasít ki a valóságból egy olyan szeletet, amiért a Barátok közt helyett inkább érdemes ezt a realista prózát olvasni. Hasonló a helyzet Nagy Zsuka Barát című rövid történetével, amely éles szemmel metszett ki egy pillanatot a meghalás folyamatából.

A kritikák közül Toroczkay András írását mindenképpen érdemes kiemelni, aki először megforgatja Csider István Zoltánban a kést, majd elismerően megveregeti a vállát: „Ha valaki két kemény fedlap közé szorítja a lelkét, két dolgot a fedlapokon kívül szerencsés hagynia: az alakoskodást és a mellébeszélést. Ez – érzésem szerint – nem mindig sikerült a Rendrakás esetében, viszont ha nem is hibátlan, de mindenképpen ígéretes pályakezdésről beszélhetünk.” Többek között az ilyen mondatok miatt nevezhető Toroczay a mai irodalmi zsúr egyik legintelligensebb ünneprontójának, legőszintébb hangjának.

A fekete Esőt stílszerűen zárja Csender Levente recenziója Ferdinandy György Fekete karácsony című kötetéről. Az írás szimbolikusan berekeszti, és egyúttal kinyitja a végtelenbe az 56-os emlékévet (ahogy Csender is említi a kötet alapján, 56 lezáratlan és lezárhatatlan). Aki pedig kíváncsi arra, miről nem írt a szemléző, az a következő linken megtalálja a tartalomjegyzéket a folyamatosan bővülő online tartalmakkal. Tavaszig már biztosan minden szöveg felkerül. S addig már szerethetővé fakul a borító sötétje is.

Boldog Zoltán