Ugrás a tartalomra

Mózes Attila: Foglaló

Ajánló Mózes Attila Foglaló című novelláskötetéből.

 

A bádogbéka magánya

Amikor betért az állomástól számított második sarkon, már az alkonyat kisutcájában ballagott. Hirtelen lett sűrű és fojtó a félhomály, csak a mozdonyfütty vágott be élesen a szűk utca foszló körvonalú házai közé. Ezek itt félálmukban mindig utaznak valahová, gondolta egy-egy mozdonysikkantás után Góth Gábor. Ezek itt, és megállt a különcködő, a többi ház közül kiváló villaszerű építmény kovácsoltvas kerítése előtt. Bár még sosem járt itt, gondolkodás nélkül lökte be a csikorgó kaput, rózsakert ösvényén jutott a bejárat elé, három lépcső, aztán, bár ujját először tétován nyomta a csengőgombra, a kelleténél egy pillanattal tovább ott ragadt, mintha az ajtón túlra mutatna Góth Gábornak: oda kell bemenned. Az ajtó abban a pillanatban nyílt, amikor végre sikerült elrántania ujját a gombról.

Ilona. Ez csak Ilona lehet, s azért oly valószerűtlen, mert pont olyan, amilyennek lennie kellett Góth Gábor hétévi meg-megidézése után. Még az ifjúkori képbe gondos-feltételezően belerajzolt, élesedő szarkalábak is ott pókhálóztak a szeme sarkában.

– Ilona – mondta csöndesen.

– Eljöttél. Eljöttél egyszer te is – biccentett minden meglepődés nélkül Ilona asszony, félrehúzódott az ajtókeretből, s csak a szemével hívta. Hátuk mögött az este akkor gördült az utcára, amikor az ajtó becsukódott. Egy nagyon homályos folyosón és egy még homályosabb előszobán át jutottak a kivilágított nappaliba, de erre az estére Góth Gáborban már végig a kintről hozott, mélyülő alkonyat maradt.

A tágas, magas helyiségben az öreg bútorok meg a század eleji rámákban függő vagy komódra állított képek között, e színpadias berendezés közepette, mely híven őrizte az otthon látszatát, egy valódi bőrfotelban ott ült Lajos. Arcán az öröm, kelletlenség, bosszúság, sőt harag egyetlen szemvillanás alatt suhant át, aztán csak valami elnéző jóindulat maradt e színjáték után.

A felállás és ölelkezés amolyan „hát eljöttél, öregfiú”-s lelkendezésben folytatódott, és akkor Góth Gábor megpillantotta azt a helyenként megfeketedett aranyrámájú képet a komódon, rövid, felcsapó gyermeknevetés ütötte meg a fülét, amit öregasszony duruzsolása párnázott körül. Lajos a képre kapta tekintetét, aztán egy inkább ingerült, mint bocsánatkérő „pillanatra” után, résnyire nyitott ajtón surrant be a másik szobába.

Góth Gábor még mindig állt. Ilona asszony is állt. A nő a férfit nézte, az meg a komódon lévő képet: középütt Ilona, kezét monalizásan nyugtatja a hasán, mellette Lajos, a másik oldalán Góth Gábor. A nő egyik kezének kinyújtott ujjai feléje mutatnak, most úgy tűnik már, jelentőségteljesen. Góth ebben a pillanatban érzi, hármuk közül csak ő változott, Ilonára pillant, és megállapítja: előnyére. Jelen idő van, és mindig alkony, valahol belül. Öregasszony-sutyorgásba pólyált gyermekhang távolodik a másik szobában, ajtó csukódik rá. Halkan, gyanúsan halkan. Góth megborzong. Olyan halk itt minden, mint az örök lemondás.

– Hát így, ebben a kisvárosban tengetjük napjainkat – mondja a visszatérő Lajos. Góth beleereszkedik a karosszékbe, kis utazótáskáját a lába mellé húzza, mint aki már most indulni készül, s ezzel akarja megnyugtatni a házigazdát. Ilona áll, a férje bőrfotelének hátán nyugtatva azt a monalizás kezét: családi kép, örökös lemondás hitelesíti valódiságát.

– Könnyű titeket megtalálni…

– Csak akarni kell…

– Szép nagy ez a villa – mondja aztán Góth.

– Nagy – mondja Lajos, arcán tűnt barátság lopakodik át.

– És jó ez a konyak.

– Izraeli.

– Jó izraeli – forgatja kezében a poharát Góth. Nem meri egyből leküldeni az italt, mostanában hamar elérzékenyül, s akkor mindig kimondja, amit gondol. Most pont ezt nem akarja. A képet nézi lopva, még mindig a Lajos válla fölött, aki erre ideges lesz. Ebben a helyzetben nagyobb ostobaság nem beszélni erről a képről.

– Megőriztétek – tűnődik Góth. – Régi diákévek, örök barátság!…

– Csak már egy kicsit megfakult – mondja Lajos, s tudja, itt minden mondat, a kerülő is, célba talál. – Ilona nagyon ragaszkodik a régi emlékekhez. Igaz, Ilona?

– Igaz, Ilona? – kérdi Góth is.

– Igaz, Gábor.

– Hát ezért néztem be hozzátok. Gondoltam, ha már itt járok… Ha már elvetődtem ebbe a városba… Ha már itt laktok… – kétségbeesetten kezdi újra az egyre elakadó mondatokat.

– Ha már úgyis… Holnap hajnalban indul a vonatom.

– Persze, persze, pajtás – dünnyögi Lajos.

– Jól kibeszéljük magunkat ma este. És ha nem volna olyan sürgős, akkor holnap…

– Pedig menni kell. Hív a kötelesség! – int pátosszal s ugyanakkor enyhe iróniával is Góth.

– De addig jól kidumáljuk magunkat!

– Jól…

Ilona terít. Ilona asszony csípője hanyag, öntudatlan magakelletéssel ring, amint kiteszi a tányérokat, az evőeszközt. Annyira éli asszonyiságát, hogy már figyelmeznie sem kell rá.

„Az egyetem… Azok az előadások… Azok a kirándulások… Azok a heccek… Azok az együtt-mulatások… (Az ínyen óborrá nemesedik a rossz vinkók emléke.) Azok a barátságok… Ilona. Ugye, Ilona? Ilona!”

Erre szokás mondani: beszélgetnek, emléket idéznek. Ilona kevés szóval helyesel, Góth Gábor szeme a képek között kutat, szinte felkiált, hogy eddig hiába kereste azt a tolakodóan nagy, blondell-rámás képet. Kisfiú nevet, szőkén, kisfiúsan. Esznek, beszélgetnek, „jól kidumálják magukat”.

– A barátságnak nem ártanak az évek – felleng Lajos, s most hiszi is. Elégedett, a bor kitűnő. Itt minden kitűnő, első osztályú, szavatolt, mint az örökkévaló lemondás.

– Még rajtam sem futott zátonyra ez a barátság – mondja egyszerre dacosan Ilona asszony.

– Hát igen – rándul a Lajos arca. – Az ilyesmit férfi módra kell viselni. Gábor sosem mutatott haragot, ugye, pajtás?

– Nem. Nem, nem! – erősködik Góth.

– Emlékszem, még megkérdeztem akkor másnap Ilonától: Melyik oldalodon ment Gábor? És mondtam, hogy most a lábnyomodban lépek, végig a sétányon.

Nagyon ostobán nevetnek, Ilona visszafordul a mosatlan tányérokkal, vagy csak a vállán keresztül veti oda:

– Nem mondtál semmit! És később sem mondtál, nem kérdeztél soha semmit. Ezt jegyezd meg!

– Á, akkor gondoltam – legyint Lajos, de hangjában mintha rég visszafojtott kérdések remegnének. – Egyetlen éjszaka választott el egymástól, pajtás!

– És végig a sétányon a nyomomban léptél? – kérdezte fanyarul Góth. – Végig?

– Tudod, milyen a diákszerelem. Csak olyan rövid ideig tartott a „maga hamvasságában”. Pont kilenc hónapra rá jött a gyermek…

Mire, kérdezi magában Góth, aztán nyíltan bök a fénykép felé:

– Az a gyereketek? – kérdi összeszoruló torokkal.

– Az a gyermek – mondja Lajos, és mintegy szórakozottan elfordítja a fejét.

– Jó kép.

– Jó. Az Ilona barátja készítette. Már nem is tudom, melyik. Rengeteg barátja van Ilonának, s mintha mind fotósok lennének. Ezeket a képeket is mind a haverok készítik. Olyan szép családi képeket készítenek rólunk, csak már nem tudom, melyiket ki fotózta.

Lajos egy ideig idegesen hallgat, aztán rejtett gúnnyal, negédesen, de hogy az edényekkel csörömpölő asszony is meghallja a konyhában:

– Régebben még arra is kértem, készíttessen magáról diszkrét aktfotókat. Mert hjaj, az ifjúság elszáll, s lehetőleg mindent meg kell örökíteni, ami az ifjúságot jelenti. Egyszer a szép testünk is emlékké lészen…

– Disznó! – vágja be a nyitott ajtón a szót Ilona asszony, mintha mosogatórongyot hajítana közéjük.

– Mért disznó? – kérdi most már élesen Lajos. – Akinek annyi fotós barátja van, az megengedheti magának!

– Te csak ne árulj, mint egy lencsevégre való trófeát!

– Áh – legyint tettetett könnyedséggel Lajos –, most már csak az fáj neki, hogy elszalasztotta az alkalmat. Hogy nem hallgatott rám. Azt hitte, az ifjúság örök, s hogy a combra, a csípőre sosem hurkásodnak ormók, hogy…

– Undok és igazságtalan vagy! – áll meg Ilona asszony az ajtókeretben, aztán egy árnyalattal tudatosabb csípőringatással lép az asztalhoz, határozott mozdulattal hajt fel egy pohár bort. Megnyugszik, de azért még odaveti: – Neked már ez sem akadály az asszonyokhoz!

Kínos. Góth a gyerek képét nézi. Másra akarja terelni a szót, de ebben a helyzetben minden ellenük fordul.

– Hogy hívják? – kérdi nyugtalanul.

– Gábor – mondja Ilona, szeméből homályos folyosók nyílnak.

– Gábor – mondja Lajos. – De én csak Kiskölyöknek hívom. Az… az olyan meghitt, családias…

– Gábor – ismétli meg Góth, aztán nagy lélegzetet vesz. – Hát nem hozzátok ide egy kicsit? Hát még meg sem mutattátok! – szinte könyörög, s ugyanakkor fél is.

– Nem lehet – mondja Lajos, fenyegető pillantást küldve Ilona felé, aki elfordítja a fejét. – Most éppen nagyanyónál tartózkodik, falun. Jót tesz neki. Sokkal jobbat, mintha itt ülne… Kedves kicsi kölyök, olyan anyja fia, tisztára az anyja – lelkendezik hamisan, de Ilona asszony csöndes gyűlölettel mondja:

– Az anyja meg a tied, ugyebár?! Közvetett birtoklás!

– Ó, hát persze, szívem – mondja meghátrálva Lajos. – Hát persze, azaz, izé…

Góth Gábor töprengve nézi a széles vállú, nyílt arcú, szépnek mondható férfit, a „sikeres embert”, ezt a megalázott embert, aki minden látszat ellenére valami rajta kívül álló bűnért lakol, és tűrnie kell a megaláztatást. Nézi a csoportképet: olyan fiatalok, még vajmi keveset értenek, bár már sejtenek valamit. Hármuk közül csak a kezét a hasán nyugtató Ilona magabiztos. Nézi a blondell-rámás kisfiúarcot, aztán felsóhajt:

– Kár! – s ez az első igazán őszinte szó ezen az estén. – Kár, pedig hoztam neki valamit.

Lehajol a táskájáért, felkattintja a zárat, egy kék dobozt halászik elő belőle. Komótosan teszi az asztalra, kinyitja. Tenyérnyi zöld békát vesz ki belőle, s az elképedés közepette, bal tenyerében tartva, a jobbjával, csergőórához szokott mozdulattal felhúzza, kis ideig lábait lefogva szorongatja, aztán elengedi az abroszon.

A zöld bádogbéka ugrik egyet, ugrik, ugrál, alsó ajka minden leffenésére undok hangot hallat, fémesen mondja: kre-kre-kre. Ugrál, kerülgeti a poharakat, határozottan az asztal széléhez szökdel, aztán leveti magát az alája tartott tenyérbe.

– Jaj, de jópofa! – göcögnek érdesen a háziak. – Hogy fog ennek örülni

GÁBORKA

KISKÖLYÖK!

– Igen? – kérdi gonoszul Góth, s visszahelyezi a békát az asztalra. Az elölről kezdi a táncot és a brekegést. Kerülgeti a poharakat, ismét leugrik a Góth tenyerébe.

JJÓÓPPOOFFAA 

– mondják fanyarul.

– Igen? – és Góth, azzal az órafelhúzó mozdulattal pattanásig feszíti a rugót. A béka ugrál, kre-kre-kre, a béka neki-nekipendül a poharaknak, az egyiket feldönti, a bort beissza az abrosz, de senki nem szedi le. Mereven nézik a békát. Góth észreveszi, hogy – akárcsak ő – azok ketten is a belső szobák felé fülelnek. Egy pillantást vet a kisfiú-portréra, s mintha megint hallaná azt a vénasszonyhangba pólyált gyermeknevetést, kre-kre-kre, ugrál és brekeg ez az undok béka, ez a kínos hallgatás. Amint a bádogbéka ugrásai lustán megritkulnak, Góth felhúzza, ismét felhúzza a játékot. Elveszetten bámulják ezt az ugrabugrát, hallgatják a brekegést, nyálkás hüllőcsend két ugrás között, a csillár túladagolt fénye is nyálkásan csillan a bádogtesten, kre-kre-kre, aztán Lajos és Ilona:

FFEEJJEEZZDD MMÁÁRR BBEE!

Góth rácsapja tenyerét a játékra, belefojtja a hangot, de hogy visszateszi a dobozba, egy ideig még hallani, amint vergődve neki-nekicsapódik a kartontetőnek, míg végül lejár a rugó.

– Baj van az idegeitekkel – állapítja meg elégtétellel.

– Te még mindig nem állapodtál meg? – kérdezi látszólag minden összefüggés nélkül Lajos, miközben azt hiszi, ezzel finoman sért.

– Csak szállok ágyról ágyra, mint a palimadár – mondja Góth, és meglehetősen elégedett magával.

Hallgatnak, aztán Ilona asszony indítványozza:

– Feküdjünk le.

– Jó – egyezik belé Góth. A dobozra teszi a kezét. – Ezt aztán, egyszer, ha hazajön a lurkó, adjátok oda neki. Fog ám örülni! Amint láttátok, még gyerektelenül is el lehet tölteni vele egy fél estét.

– Te itt fogsz aludni – hoz egy halom ágyneműt Ilona. – Lajos felhúzza neked az órát, nehogy elkéssél. Ugye, Lajos?

Lajos húzza a tenyérbe férő vekkert, aztán, amint leteszi az asztalra, még rászorítja egy kicsit a kezét, mint aki attól tart, hogy menten ugrálni és brekegni kezd.

Miután leoltja a villanyt, lassacskán hatalmas, hideg holdfény árasztja el a szobát, elömlik a képeken, s a csalóka sugárzásban Góth hol a kisfiú vonásait fürkészi, hol meg a párnának arra a tenyérnyi helyére pillant, ahol az Ilona keze egy gondolattal többet időzött, mintha simogatná, aztán az árnyékba húzódó csoportkép felé fürkész. Minden olyan esetleges, akár mindennek az ellenkezője is megtörténhetett volna most, vagy évekkel ezelőtt, vagy soha. Szobrot áll a beezüstöző holdfénynek, kinyújtott karján pizsamája. Holdfényes meztelensége didereg, alig tudja legyőzni a kísértést, hogy a bútorok mentén tapogatózva átkutassa a lakást, amelynek most mintha minden szöglete gyermekpihegéssel telnék meg. Sietősen bújik a pizsamába, reményvesztetten dől hanyatt az ágyon: úgysem tud aludni már, nem is érdemes. Nézi az ajtót, hallgatózik és vár. Halkan, de nem óvatosan nyílik az ajtó, nyugodt, nesztelen, hosszú léptekkel jön be Ilona asszony. Magabiztos: jól tudja, a kétes sugárzás elkendőzi a tűnt fiatalság után maradt árulkodó, apró jeleket, még a mozdulatai is lányosak a combközépig érő, áttetsző hálóingben.

– Olyan üvegesen csillog a szemed, mintha régen meghaltál volna – áll meg az ágy mellett.

– Olyan üvegesen…

– Tudod, hogy itt van.

– Igen, itt van, mindenütt. Hallom a szuszogását – suttogja rekedtesen Góth.

– Hogy bírod nélküle, Gábor? – kérdi Ilona, tenyerét könnyedén a férfi homlokára simítva.

– Hogy bírod így? – kérdez vissza Góth. – Hogy bírod?!… Azt hiszem, jól kitoltunk egymással, mi hárman. Most mit csinál?

– Mit tehetne? Nézi a plafont.

Ilona hallgat, aztán a gyerekportré felé int:

– Jól megnézted az arcát?

– Jól. Olyan örökre.

– Akkor arra kérlek, hogy…

– Többé nem jövök, nem jövök, ne félj.

– Köszönöm, Gábor. Bocsáss meg nekem, magadnak és Lajosnak is. Mindnyájan tudjuk, hogy jól kitoltunk egymással!

Ilona felhajtja a paplant és Góth mellé csusszan, szorosan hozzásimul, aztán könnyes hangon súgja a fülébe:

– Gyere, legalább te szeresd már egy kicsit az öreg kurvát!

Az éjszakában eltévedt vonatok füttye, mindegyik egy-egy sikoltás, mely elsiklik a holdfényen, s olyan ringató ez az éjszaka, mintha minden valami félálomban utaznék a lemondás tájain, az örök sehova felé.

Éles, erőszakos cserregésre ébredt, egy ideig azt sem tudta, hol van. Amikor meggyújtotta az éjjeli lámpát, megpillantotta az asztalon az ébresztőórát: úgy kirregett, szinte ugrált az asztallapon. A hold már elvonult, csak a rossz szájíz maradt a hajnalba tartó éjszaka után. Góth csodálkozva simított végig a lepedőn, mintha nem hinné, hogy nincsen mellette senki. Amikor pedig kínosan vasalt pizsamában, amelyet nem gyűrt össze éjszakai gondtalan álom, belépett Lajos, kábán kérdezett rá:

– Ilona hol van?

– Ilona alszik, pajtás – mondta csöndes fölénnyel Lajos. – Ilona alszik a családi ágyikóban. Nem hinném, hogy fel kéne költeni a mai éjszaka után.

De aztán a konyhában szinte alázattal tette elébe a reggelit, főzte meg a príma, első osztályú kávét. Ettek, majd csöndesen szivarozva kávéztak. Ezt a csöndet akarta az induláskor meghálálni Góth. Azt mondta:

– Isten veled.

Lajos fürkészte egy ideig, mintha az őszinteségét mérlegelné, aztán:

– A viszontlátásra…

– Isten veled! – ismételte meg nyomatékosan Góth, amire Lajos, most már megnyugodva, intett:

– Várj egy pillanatra!

Befordult a szobába, ahonnét a kék dobozzal tért vissza.

– Ezt, kérlek, vidd vissza a tóba. Egy ilyen békára még én is képes vagyok szert tenni.

A hajnallal együtt érkezett a kisváros állomására. A vonata már bent állt, alig egy-két perc maradhatott az indulásig. Most vette észre, hogy végig a kezében szorongatta a dobozt. Kihalászta belőle a békát, előkereste a kulcsot, s bal tenyerébe szorítva a játékot, jobbjával úgy húzta fel, mint egy fölöslegessé vált vekkert. Fölvette táskáját, fél lábát a vonatlépcsőre támasztva úgy állt ott a lefogott lábú békával, mintha kibiztosított kukoricagránátot tartana kezében. Aztán a félhosszú, éles mozdonyfüttyre hirtelen a hajnali, tisztára sepert peron cementjére tette a játékot, s fellépett. A lassan mozduló vonat mellett egymagában szökdécselt a béka, s mintha a dohogáson át hallaná: kre-kre-kre, kre-kre-kre, kre-kre-kre. A béka ugrált, a vonat fölgyorsult. Góth az eltűnő játék irányába hajította a kulcsot. Valaki csak megtalálja. A bádogbéka egy darabig haladt a szerelvény mentén, aztán elmaradt. Góth jól el tudta képzelni, amint még percekig szökdécsel a hajnali peronon, egyre lomhábban, egyre nagyobb időközökben ugrik, míg végül kettő-hármat hajlong-bólint pléhtestével, aztán elnémul. Lejár, örökre.

 

 

Csurdé-tó

 

– Ez hát a Csurdé-tó – mutatott szélesen az egész vidékre Fűszál.

– Akkor jó – mondta Dalma, és meglehetősen bizalmatlanul nézett szét.

A táj – hajdani röptér – egyetlen bozótos lapály, a bokrok foltokban, eléggé sűrűn nőtték be a terepet, az ágak között, alacsonyan, szarkafészkek. Mikor fúj a szél, hintáznak a csenevész ágakon. Most szélcsend van, fülledt hőség, az izzadtság a bőrre tapad, nyúlós és csípős. A fű száraz és a földre lapul; nemrég valami állatok taposták le, nyomokat is hagytak a bokrok alatt, apró kupacokban. A bokrok alján imitt-amott még vadásztöltényhüvelyeket is lehet látni, ujjnyi vastag kartonhengereket, aljukon csillogó sárgaréz kupakkal. A szarkák mégis visszatérnek ide, gyorsan szaporodnak; amikor fészkük hintázik a szélben, ők is billegnek az ágakon. Egy fél domb emelkedik ki ebből a tájból, egyik oldala sárgállik, tetején gaz lengedez, amikor a fészkek hintáznak és a szarkák billegnek. Most tikkadtan belóg a gaz az elhagyatott agyagbánya rétegesre vágott oldalára. Az egész vidék közepében pedig a Csurdé-tó, alig húsz-huszonöt méter átmérőjű, s nem tudni, miért, még a legszárazabb nyarak közepén is tele van vízzel. Csaknem kerek és szürke, mint az alacsony, esőtől vemhes ég. A Csurdé-tót a kotrógépek hagyták itt, de senki nem vezetett belé vizet, tehát félig mesterséges, félig természetes ez a tó, az elhagyott régi röptér háta mögött. Dalma nézte ezt az egész vidéket, s csak annyit mondott:

– Olyan, mint egy rossz hangulat.

– Néha olyan – bólintott Fűszál. – Amikor rossz az ember hangulata.

– Akkor nekem most rossz – törölt végig a homlokán Dalma. – Mert most ez itt olyan, mint egy rossz hangulat.

– Az idő is rossz…

– Rossz meleg van – bólintott Dalma. Nézte a tavat. – Milyen mély?

– A szélén is mellig ér. Kicsit bennebb már bele lehet fulladni.

– Akkor ez valóban tó. Ha bele lehet fulladni. Fulladt itt meg már valaki?

– Nem tudok róla – mondta Fűszál. – Mindenesetre elképzelhető.

– Ilyenkor el is tudom képzelni. Ilyenkor jól el lehet képzelni – fürkészett körbe Dalma, mintha csak úgy, az egész tájról beszélne. – De miért hívják Csurdé-tónak?

– Az emberek általában meztelenül fulladnak a vízbe – beszélt maga elé minden kajánság nélkül Fűszál.

– Egy undok vagy.

– Az. Vetkőzz le.

Dalma lerúgta a szandált, melléje eresztette a sortját, tétován gombolta ki a blúzt. Fürdőruhában maradt.

– Vetkőzz – sürgette Fűszál.

Dalma még tétovázott, aztán kikapcsolta a fürdőruháját is. Csak úgy hagyta, hogy lehulljon róla a bikini melltartója és nadrágja, arról a két tenyérnyi fehér részről, amit takart. Fűszál kapkodva vetkőzött, szétdobálta maga körül ruhadarabjait. Álltak egymás mellett, kamaszok voltak, meztelen testük aránytalanul megnyúlt, minden tagjuk hosszú volt, túl hosszú egy felnőtt, érett embernek, de nekik éppen jól állt ez a hosszú meztelenség. Fénylettek a verejtéktől, tompán csillogott bőrük az alacsony szürke ég alatt.

– Hát ezért mondják Csurdé-tónak – bökte ki végül Fűszál.

– Szóval te már jártál itt, mással. Másokkal…

– A Csurdé-tót nem én fedeztem fel. Nekem is felfedezték.

– És te most fölfedezted nekem. Jó – mondta csöndesen Dalma.

– Ilyen ez a tó. Hagyományozódik.

– Pedig azt hittem…

– Rosszul hitted. Ez van.

Leheveredtek az aszott fűre, nem túl szorosan egymás mellé, csak annyira, hogy karjuk egész hosszában érintse a másik karját. Olyan hosszan nyúltak el, mintha nem is hevernének, hanem hátukkal simulnának a földhöz. A föld forró volt, bogarak neszeztek a fű között, mindenféle apró, poros hátú bogár. Dalma attól félt, hogy beköltöznek hosszú, szőke hajába. Az eget nézte, aztán a bozótost. A magas bokrokon sűrűn egymás mellett gubbasztottak a mozdulatlan szarkák.

Mikor már jó sokat hallgattak, Fűszál felkönyökölt, nézte a tavat, aztán a nyitott szemmel fekvő lányt, a hosszú nyakát, keskeny metszésű, finomka arcát, amelyik mindig szomorú volt: Dalma mindig szomorúnak látszott, bár sosem sírt, mintha az állandó szomorúságban itatódtak volna föl könnyei. Fűszál azért szerette, mert akkora mellecskéi voltak, hogy föl kellett ülnie és egy picit előrehajolnia, ha mutatni akarta. Most hanyatt feküdt, és elmúlt neki, s ettől egy hosszú hajú, szelíd és szomorú fiúhoz hasonlított. Fűszál még azért is szerette, mert a szeme mindig átvette a környezetében uralkodó színt; most éppen mélyszürke volt, amint az eget nézte.

– Akkor mehetünk fürdeni – mondta nagy sokára Fűszál, amikor már sokáig bámulta azt a két, tágra nyílt égdarabot. – Akkor most már mehetnénk…

– Nem lesz jó itt – ült fel Dalma, alig mutatva apró melleit. A tavat nézte, gyanakodva.

– Azt hiszed, piszkos?

– Azt hiszem, nem lesz jó itt – ismételte meg a lány, és az elhagyatott agyagbánya réteges oldalát nézte. Most tompasárgán fénylett a szeme.

– Ha már itt vagyunk, ez a legjobb…

– Igaz is, ennél rosszabb nem lehet.

Feltápászkodtak, vagy hármat léptek a vízig.

– Vigyázz – figyelmeztette Fűszál a lányt, leült, kezével támaszkodott a partszegélyen, lábát belelógatta a vízbe, aztán hirtelen belecsusszant. – Agyagos.

A tavacska az egyik parttól a másikig egyetlen hullámot vetett, majd hirtelen el is csendesedett. Dalma is belecsúszott a vízbe, leszánkázott a síkos, meredek agyagfalon, egy pillanatra elmerült, haját elsimítva bukkant fel.

– Ilyen lehet, amikor egy agyagbánya falán szánkázol le – állapította meg. – Meleg ez a víz, mint a verejték.

Beúsztak a tavacska közepébe, ott Dalma föltartotta a kezét és alábukott. Amikor földobta a víz, köpködve kérdezte:

– A kezem kilátszott?

– Épp az ujjad begye – felelt a háta mögül Fűszál.

– Az alját alig érintettem a lábujjammal.

– A levegőt is alig érintetted. Ott a legmélyebb.

– Mit tennél, ha sokáig, nagyon sokáig elkukkannék? – kérdezte Dalma.

– Várnék, aztán kihúználak.

– Á – vetette magát hanyatt a vízen a lány –, nem nagy dolog, közel a part. Kicsi ez a tó, nem kellene sokat keresgélned.

Locsolta maga körül a vizet, aztán fölugrott és elkukkant. Fűszál nézte a vízgyűrűt. Egy idő után halkan, csak úgy magának jegyezte meg:

– Na, ne mind hülyéskedj.

Aztán várt, amíg a lány feje fölbukkant, egészen a part közelében.

– Nem jöttél, hogy megkeress.

– Tudtam, hogy csak csinálod az eszed – mondta szégyenkezve Fűszál. – Ez itt a Csurdé-tó, sosem fulladt bele még senki.

– Mindenesetre elképzelhető – szögezte le Dalma. – Mindenesetre. – Lustán kimászott a partra. Leseperte magáról a langyos vizet.

– Nem lesz jó itt – ismételte meg, és körbenézett a tájon.

– Jobbat pedig nem tudok – morogta kelletlenül Fűszál. – Jobbat a fene sem tud itt, errefelé.

Még pancsolt egy keveset, aztán kiúszott a partra, megrázta magát, beténfergett a bokrok közé, fölszedett egy kilőtt töltényhüvelyt, beleszagolt. Puskaporszaga volt. Messzire hajította, az elhagyatott agyagbánya irányába, nem lehetett hallani, mikor hull a földre, ám nemsokára egy fojtott, távoli lövés dörrent. Fűszál letört egy majdnem zöld ágat, s miközben a hajtásait tépdeste, kibújt a bozótból. Mire a tavacska mellett heverő lányhoz ért, már csak két fonnyadó levélke volt az ág hegyén. Megcirógatta vele a lány hosszú derekát.

– Már megint lövöldöznek – nézett el messze, a lövések irányába. – Leszednek néhány gubbasztó szarkát a sörétjeikkel, s azt hiszik, hogy vadászok. Haza se viszik. Tele a bozótos döglött, rothadó madarakkal. Bogarak futkorásznak rajtuk, bennük. Piha!

– Okosabb dolgokkal is foglalkozhatnának – ásított a lány, csípőjén meg-megremegett a bőr a csupasz ág érintésétől.

– Ühüm, vannak okosabb dolgok is – mondta unottan Fűszál, és a vesszővel gyöngéden végigvágott a lány véknyán. Az éppen csak megborzongott. – Vannak okosabb dolgok is – ismételgette Fűszál, a lánytól karnyújtásnyira telepedett le, s kissé erősebben csapott rá. Dalma enyhén megrándult, a rándulás borzongásban halt el. Fűszál nézte a bőr játékát, tetszett neki. Erősebben vágott végig a meztelen testen.

– Fáj – könyökölt fel Dalma. Ívben hajlott a dereka. Csak hangjában volt kis nyoma a fájdalomnak, egyébként nem szisszent, arca sem rándult, a tekintetében pedig kihívás volt. Fűszál még erősebben vágott végig rajta.

– Fáj – ismételte a lány, a szót csak éppen lehelte kissé elnyílt ajka között. Fűszál egy időre abbahagyta. Nézte a várakozást a lány most seszínűre váltó szemében. Farkasszemet néztek egymással; Fűszál alig emelintette meg karját, csak csuklóból ütött. Dalma kivillantotta hegyes elülső fogait. Az ág újra és újra lecsapott, a lány ajka egyre jobban elnyílt.

– Fáj! – lihegte.

– Fáj – ismételte Fűszál, s most már gépiesen csapott le újra és újra a Dalma ívben hajló derekára. A lány egész testében vonaglott, meg-megrándult, reszketett, s amikor Fűszál a vessző nyomára bámult, halványpiros ormókat látott a Dalma bőrén. Akkor a háta mögé hajította a vesszőt: többé nem volt rá szüksége. Egészen közelről néztek farkasszemet.

Dalmának hirtelen pattant fel a szemhéja, megfeszült egész hosszú teste. Hallgatózott.

– Lőttek – suttogta a fiú szájába.

Ebben a pillanatban megint lövés dörrent, most már valamivel közelebbről.

– Lőnek – ismételte Dalma, és elfordította az arcát, mint aki szabadulni akar. Fűszál ingerült lett.

– Hagyd a fenébe! Vacak szarkavadászok. Lelövik a madarakat, aztán ott hagyják rothadni a földön. Tele a bokrok alja.

Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lány állát, maga felé kényszerítette, de az ellenkezett. Közben újabb lövések dördültek, most már élesen, határozottan. Surrogás és csapkodás töltötte be a bozótost. Mintha lágy puffanásokat is hallottak volna.

– A fenébe is, csak nem jönnek pont ide! – ült fel Fűszál. – Hogy pont itt durrogtassanak nekünk!…

Ültek egymás mellett, a lövések irányába füleltek. A közeli ágakon néhány, eddig mozdulatlanul gubbasztó madár most indulásra készen tollászkodni kezdett, farkuk billegett, mintha szél fújná a bokrokat. Újabb dörrenéseket visszhangzott az agyagbánya fala; mintha a kis visszhang is sárgán dörrenne. Egy lövés után a bokrok ágai között surrogás hallatszott.

– Még kaphatunk egy marék sörétet mi is – idegeskedett Fűszál. Feszülten ültek, meg sem próbáltak fölállni. Akkor sem, amikor a szarkák felröppentek és sután oldalozva áttelepedtek a tó túlsó oldalán lévő bokrokra. Aztán nem hallatszott semmi, sem ágreccsenés, sem neszezés, megszűntek a dörrenések, lomha csönd volt megint, az agyagbánya sárgállott és az ég szürkéllett a vízen és a víz fölött. Hiába vártak, nem történt semmi, de megnyugodni sem tudtak.

– Ha ezek most nem jönnek, akkor szeretlek – mondta Dalma.

– Kik nem jönnek? – kérdezte ingerülten a fiú.

– Jól tudod… Nem tudod te sem, de azt tudod, hogy jönnek! – suttogta szaggatottan Dalma.

Olyan csend lett, hogy a bokrok fölé nyúló satnya száraz fácska tetején tollászkodó, ottfeledkezett szarka tollakhoz fenődő csőrének neszét is hallani lehetett. Aztán szinte egy időben két lövés csattant, s a madár cafatokban, tollanként repült szerteszét a bozótos fölött. A pihék még a tó fölött pilinkéltek, amikor Fűszál gyorsan talpra szökkent és csuklójánál fogva Dalmát is fölrántotta. Meztelenségükben még tanácstalanabbaknak tűntek, amikor a bozótból kilépett a két vadász. Úgy tartották kezükben a kétcsövűt, mintha lopták volna. Lehet, lopták is. Suhancok voltak, körülbelül Fűszállal egyidősek. Fürdőnadrágban, tornaingben, derekukra lazán felkötött töltényövvel jelentek meg. Fűszál a lábukra pillantott: tornacipőben voltak. Aztán a saját lábára sandított, a saját meztelen lábára és a Dalmáéra. Hirtelen szúrni kezdte a fűcsonk a talpa alatt.

– Nocsak! – álltak meg a bozót szélén a vadászok, s füttyentve szemlélték a meztelen emberpárt. Dalma maga elé kapta a melltartóját, amire elvigyorodtak. Jobbjukban lógatták a fegyvert, körülöttük büdös lőporszag terjengett, a Csurdé-tó tükrén pedig néhány pihetoll libegett. A vadászok hozták a lőporszagot és a tollakat; ez voltak ők.

– Ki hitte volna – mondta az egyik, s kedvtelve nézegette a Dalma kamaszosan hosszú meztelenségét. – Ki hitte volna, hogy ilyen frankó kicsi csajt lövünk ma!…

– Így jár az ember, ha szarkára indul. Egyszer csak… – kezdte a másik, de az első közbevágott:

– Vékonyan van neki mindenből, de azért van.

– Van, azt neki meg kell adni.

– Megadjuk, megadjuk – vigyorgott a suhanc.

Dalma a maga elé tartott melltartóval olyan pózban állt, mint egy kamasz milói Vénusz; a hasonlat kézenfekvő volt.

– Na nézd csak, úgy áll itt, mint a milánói Vénusz – röhintett az, amelyik a képzőművészetben volt jártasabb.

– Inkább mint a pisai ferdetorony – vélte az, amelyik inkább az építészetben volt jártas.

– Annak túl karcsú – mondta az egyik.

– Vénusznak is – mondta a másik.

Szórakoztak, jólesett nekik. Ketten voltak, zömökebbek, mint Fűszál, aki eddig meg se tudott szólalni, de most kibökte, nagyon reménytelenül:

– Akkor mi most mennénk… – Kapkodva lökte oldalba Dalmát. – Öltözz gyorsan!

– Lassan a meztelen testtel – szólt a képzőművészetben jártas. – Előbb egy kicsit megnézzük elülről-hátulról.

– Egy kicsit kicsapjuk rá legelni a szemeinket – vihogott a pisai ferdetorony.

Dalma még mindig ugyanabban a pózban állt, a világító agyagbányát bámulta, hogy ne kelljen arra a kettőre néznie. Hogy Fűszált se kelljen látnia, aki önkéntelenül is valami könyörgő-kéregető testtartást vett föl.

– Nézzük meg közelebbről – mondta lustán az egyik suhanc.

Egészen közel léptek.

– Milyen ügyes kicsi. Akkorka cicije van, mint egy darázscsípés.

Amelyik ezt mondta, kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával megcélozta a Dalma mellbimbóját. Már-már elérte, amikor a lány riadtan hátrahőkölt.

– Na! – mondta sértetten a suhanc, és megint közelebb lépett.

– Ne! – kérte Fűszál reszketeg, suttogásba fúló hangon.

– Te – nézett társára a pisai ferdetorony –, te akarod ezt a fickót nézni? Mert nekem más a gusztusom. De ha esetleg neked…

– Esetleg inkább ezt a cicit – mondta a másik.

– Látod, neki is van ízlése – fordult Fűszálhoz a pisai ferdetorony. – Mire vársz, apóca? Pattanj már!

– Hagyjanak békén! – sikoltotta Dalma. – Én őt szeretem!

– Páh! – néztek össze azok.

– Hagyjatok békén! – kiabálta Fűszál. – Nem hallottátok?!

– De igen, de minek úgy kajabálni, pofikám?

– Nekünk most el kell menni – hadarta Fűszál, s idegességében tenyerével igazgatta a herezacskóját, amire azok ketten harsány röhögésben törtek ki. – Nekünk már rég otthon kellene…

– Akkor mars! – mondta az egyik suhanc. Fűszál összeszedte a ruháját, aztán kézen fogta Dalmát, de rögtön a karjára csaptak. A másik kezét a ruháival védekezően kapta maga elé, ám akkor az egyik a puskatussal sózott oda, nem túl erősen, de elejtette a holmiját.

– Mars! – üvöltötte megint a suhanc.

– Egyedül nem megyek – makacskodott Fűszál.

– Akár csőre is tölthetünk – vigyorgott hülyén a pisai ferdetorony, de a társa leintette:

– Dilinger vagy! Ezért?

Egészen közel lépett Fűszálhoz, az arcába kérdezett:

– Eltűnsz végre, faszi?!

Fűszál nézte az orra előtt vicsorgó arcot, s arra gondolt: most kellene befejelni neki, de csak meggyőződés nélkül mondta:

– N-nem…

Akkor a suhanc a puskatussal egy picit mellbe lökte, aztán beletenyerelt az orrába.

– Tűnés!

Fűszál riadtan hátrált, a suhanc követte, míg a másik a rémült Dalmát nézte mereven, hogy mozdulni se tudjon. A bozótos szélén Fűszál sarkon fordult, és amúgy meztelenül berohant a bokrok közé. Futtában többször fölsértette meztelen talpát, az ágak végigvágtak a testén. Menekült, s mégis a tó körül járkált, mint egy eszelős, és színpadiasan fogta a fejét, tépte a haját, miközben nagyon jól és főleg színesen el tudta képzelni, mi történik a Csurdé-tó partján, ahonnét nem jött semmi hang, egyetlen sikoltás sem. Még ide látszott az elhagyatott agyagbánya; azok is láthatták ott, ha egyáltalán figyeltek most valamire is. Fűszál az orrát tapogatta. Csak épp egy kicsit dagadt meg; felső ajkáról alvadó vért törölt le. Egy keveset, egészen keveset. Nem ütötték meg túl erősen, azt is csak egyszer. Fűszál hangosan szónokolt, mintha bátorítaná magát, de csak várt, jó ideig várt, pontosan tudta, meddig kell várnia. Akkor ökölbe szorította a kezét, s szembeindult az elhagyatott agyagbányával. Kiért a Csurdé-tó partjára, s a bokrok mögül meglátta a szétszórt ruhadarabok között ülő Dalmát. A lány csak ült ott, háttal neki, akkor is, amikor letelepedett. Végigsimított a haján, mire Dalma csöndesen szólt:

– Elmentek.

– Megütöttek? – kérdezte Fűszál.

– Nem. Téged ütöttek meg. Fáj?

– Igen – hazudta Fűszál. – Folyik a vér is.

– Miért jöttél vissza?

– Hogy lássam, mi történt…

– Ez történt – hajtotta Dalma a térdére a fejét. – Láthatod.

Megfordult, a fiú arcába bámult.

– Már nem vérzel. Jó, hogy nem vérzel.

Fűszál végigtörölt az orrán, a tenyerét nézegette.

– Valóban – mondta –, ezt gyorsan el kell felejteni.

– Ó, mi még nagyon fiatalok vagyunk – mondta Dalma, és megint az elhagyatott agyagbánya irányába bámult. – Még előttünk van az élet, meg minden…

– Persze – bólintott Fűszál. – Le kéne mosdanod.

– Nem. Itt nem – nézett Dalma a Csurdé-tóra. – Azt hiszem, piszkos. Mondtam, hogy nem lesz jó itt.

– Hát akkor menjünk.

– Akár el is mehetünk…

Felöltöztek, s mielőtt elindultak volna, még egyszer végignéztek az alacsony ég alatt fuldokló, fülledt tájon. Fűszál széles mozdulattal körbeintett:

– Ez fog minket egy életre összekötni. Ez az egész.

– Igazán? – kérdezte oldalt sandítva Dalma, csöppnyi undorral a hangjában.

– Én azt hiszem… Úgy hiszem… – motyogta Fűszál. – Vannak dolgok, amelyek egy életre összekötnek két embert.

– Lehet – mondta Dalma, s hangjában megnyugvás keveredett a kétellyel. – Ez a szégyen, ez majd összefűz…

– Felejtsd el! Az istenért, felejtsd el! – kiáltott Fűszál. – Mert én el akarom feledni!

– Jó. Akkor én itt most előremegyek. Hazamegyek – mondta csöndesen Dalma.

– De az istenért, miért mész egyedül?!

– Mert talán egyszer sikerül elfeledned. És akkor már semmi sem lesz, amire emlékezhetnénk. Pedig ez a legmaradandóbb.

– Most tréfálsz?

– Most nem tréfálok. Életemben először nem tréfálok.

– Akkor hogyan képzeled el, hogy együtt maradjunk?

– Ez egyszerű, nagyon egyszerű – nézett egyenesen a Fűszál szemébe Dalma. – Én nagyon foglak szégyellni, s te nagyon fogod szégyellni magad. Azt is fogjuk szégyellni, ami ma velem és veled történt. Annyira fogjuk szégyellni, hogy már-már úgy tűnik, szeretjük egymást. Talán fogjuk is szeretni. Hiszen még fiatalok vagyunk…

– Értem – mormogta Fűszál. – Még fiatalok vagyunk, de már úgy hazudunk, mint a felnőttek.

– Nézz jól körül – mondta Dalma, és pillantását végighordozta a tájon. Bármerre fordult, az a színeváltó szeme most meghatározhatatlanul egyszínű volt, mintha egy belső táj színe után igazodna. Fűszál oda már nem tudott ellátni. Nem is akart. Ő csak feledni akart, s amilyen képmutató lett egyetlen nap alatt, erre minden reménye megvolt. Voltak már emlékei, igazi, felnőtt-emlékei voltak, amelyektől félt és amelyeket el akart feledni. Felnőtt férfi lett, bár ezt még így nem tudta, nem tudták ott, a Csurdé-tó mellett, ahol olyan kamaszos-nyurgán álltak. Nem tudták, hogy még csak nem is a Paradicsomból, csupán a kamaszkorból űzettek ki. Valahová egy felnőttkorba, amelyik pontosan olyan, mint ez a táj az elhagyatott agyagbányájával, a foltokban terjeszkedő cserjésének ágain ülő szarkafészkeivel, gubbasztó madaraival, állatnyomokkal és töltényhüvelyekkel a bokrok alján, dörrenések utáni csönddel, az imitt-amott rothadó madárhullákkal meg a Csurdé-tóval, amelyet senki sem fedezett föl, csak hagyományozódik párról párra, akik csak egyszer-kétszer térnek ide vissza, ám a táj örökre megmarad bennük.

 

 

Szerelem

Amint a külváros felé csörömpölt velem a villamos, mindinkább fakult bennem a belvárosi „békebeli” hangulat. Itt már mintha szinkópásan döcögött volna a villamos is, széttört valahogy az a valcerszerű ringatás, egyre hétköznapibb lett minden, semmi történelmi varázs, csak itt-ott a nemrég lebontott falak kopársága, az újjáépülés előtti rossz hangulat. Néztem a félig lebontott házakat, s egy pillanatra megijedtem a villamos zakatolásától is: úgy éreztem, mindjárt szétesik, akárcsak előbbi hangulatom, mely foszlányokban maradozott el mögöttem. Egyre türelmetlenebbül tekingettem ki az ablakon a félig bontott házakra vagy a tátongó üres telkekre. Bennebb, a csonka falak mögött és fölött vadonatúj vagy szürke, befejezetlen toronyblokkok meredeztek, az építés ebben a fázisban éppoly sivárnak, idegennek és lehangolóan vadnak tűnt, mint a bontás meredező vázai. A törmelék közül nyomorék vasbeton-kacsok nyúltak ki, és szürkeség, szürkeség mindenütt, semmi könnyedség vagy vigasztaló munkazaj ezen a fülledt vasárnapon. Viktória néni útbaigazításaira gondoltam, melyek körülbelül így hangzottak: „Felülsz a hatosra, no nem a Nemzetinél, ottaholahatosmegáll, hi-hi-hi, hanem a főtéren, az aztán kivisz a külvárosba. Először a Zöldet fogod látni, rögtön szembeötlik, furcsa saroképület. De lehet, már azt is lebontották. Jó kis mulató volt valaha, he-he-he! Onnan még két megálló, majd a kanyarban van egy olyan… Eh, az már biztos nincs is! Szóval volt egy olyan nagy utcai lámpa, gázlámpa. Na, ott tér be a villamos, aztán átmegy egy kis körtéren. De lehet, már az sincs meg. Akkor következik a boltok sora: cipészbolt, fűszeres, rövidáru… nem, előbb a szabóság, aztán a rövidáru, még néhány jelentéktelenebb üzletecske, aztán újabb saroképület, de most bal felől. Ez a híres külvárosi Obongu! Az Obongu, az francia szó, Azt jelenti: au bon goût, a jó ízléshez címzett divatáru-üzlet. Itt pipiskedtünk mi, jobb sorban lévő iparoslányok. Na, az Obongu utáni első megálló, ez, azt hiszem, az utolsó előtti, ha jól emlékszem. Egyébként talán már az Obongut is lebontották. Ezek ma mindent lebontanak, ami a múltban jó volt. Eh! Ennél a megállónál leszállsz. Az átelleni oldalon mész visszafelé vagy kétszáz métert, ott látsz egy kőkerítést. Na, ez az. Mélyen bent az udvarban van egy nagyobb, amolyan félemeletes villa. Ezt még nem bontották le, most írta. Még ott lakik az özvegy. Fiatal özvegy. Légy kedves hozzá, csak ne dicsérd a gyerekét. És puszilom.”

Aggódva kémleltem az utcát, s dühöngtem Viktória nénire. Vén hülye! Sehol „Zöld”, sehol „Obongu”, a boltok, hajdani iparoscsemeték emlékei, csak egy kanyar, aztán továbbcsörömpöl a villamos a sivár külvárosi romok és az új toronyblokkok között. Érdeklődjem talán az Obongu felől? Még az öregek is kiröhögnek! Hisz Viki néni lánykorát talán az omnibuszok is megérték. Úgy döntöttem, végül is az utolsó megállónál szállok le. Így is tettem, s elindultam visszafelé. Ha lebontott falmaradványok mellett mentem el, még ezen a fülledt délutánon is valami huzatot éreztem, ha a tetőtlen, csonka falakon tátongó ablaküregekre pillantottam. Eléggé sokat gyalogoltam már, de sehol nem láttam egyetlen olyan kerítést sem, csak törmelékkel teli telkeket, félkész tömbházakat, félig bontott földszintes házak maradványait. Ember se járt az utcán. Egy üres telek előtt ösztönszerűen megálltam, vagy inkább megtorpantam. Hátul kis félemeletes ház állott, éppen egy félig kész, szürke tömbház tövében, mely tömör árnyékot vetett rá. Immár okulva Viki néni útmutatásán, arrafelé vettem utam, hisz ez a „takaros, hercig villa” is úgy hatott, mintha az Obonguk kora feledte volna itt. A törmelék vicsorogva csúszott talpam alatt, minden lépésre port kavartam. Fölmentem néhány csorbára kopott lépcsőn, a csodálkozás vagy a szerencse különösebb érzete nélkül olvastam le a nevet, s megnyomtam a masszív, de keskeny tölgyfaajtó keretén a csengőgombot. Vártam.

 

Vártam talán két percet is, de az „özvegy” nem sietett ajtót nyitni, semmi mozgást nem észleltem, a két ablak sűrűn le volt függönyözve. Újból próbálkoztam a csengővel, most már figyelmesen fülelve. Nem hallatszott csengés ott benn. Nem hallatszott semmi. Nem tudom, miért, fogam között halkan szitkozódva az Obongut emlegettem, aztán begörbített ujjal halkan kopogtam, nehogy megriasszam az özvegyet. De csak valamivel később kelt holmi halk, motozó zaj a teljes csöndben, mintha nem is a kopogásra. Igyekeztem az ingerültséget letörölni arcomról, már-már mosolyogva néztem az ajtópántot, de a megpattanó nyílásban egy szemvillanásnyi időre senkit nem láttam. Aztán megpillantottam a kilincs alatt a gyermekarcot. Meghökkentett. A gyerek meghatározhatatlan korú, kócos fekete kis szörnyeteg volt, semmi szép az arcán, egyetlen kedves vonás sem. Apró, szurokfekete szeme vadul villogott. Ujjával megcélozta a köldökömet, elnyílt keskeny, alig látható, vértelen ajka, kimutatta sorvadt ínyét, egészen vékonyra szuvasodott fogait, torkából visszataszító hang szakadt ki: heee-hööö! s mindvégig nekem szegezte mutatóujját. Talán egy picit még hátra is hőköltem, de a homályos előszobában, a lassan feltáruló ajtó mögül egy alak bontakozott ki. Fürkészőn rám nézett, de nem sietett megszólalni, föltehetően köszönésemet várta. Tudtam, ő az özvegy, más nem lehet, de meglepődtem, hisz egyáltalán nem ilyennek képzeltem az idegesítő keresgélés, a fülledt, nyomott hőség meg a lebontott külváros nyomasztó hangulatában. Rövid háziruhát viselt, térden felül ért, mellén kissé szétnyílt. Nem volt rajta melltartó. Ostoba zavar fogott el, hogy az a kis szörnyeteg még mindig azt az idegesítő hangot hallatva szegezte köldökömnek mutatóujját, s hogy az özvegy ilyen nyúlánk, lányos alakú. Most ez is szinte zavart.

– Viktória néni küldött… Orsolyához – észbe kaptam. – Kezit csókolom!

A nőnek földerült az arca, elmosolyodott zavaromon, aztán a szélesre tárt ajtóból vállánál fogva visszahúzta a gyereket, aki most combját ölelte át, s így olyan volt, mint egy porcelánnippre tévedt kis hernyó, még undorítóbb attól a kecsességtől, amelyre rátapadt.

– Viki néni, jaj, Viktória tanti, istenem, akkor maga… – itt elkomolyodott.

– Igen – mondtam zavartan, ahogyan az olyan emberekkel szoktam beszélni, akik talán többet tudnak rólam, mint gondolnám, majd teljesen fölöslegesen megmondtam a nevem is.

– Na, jöjjön már be, na, jöjjön! – mondta unszolóan, mély, alt hangján, mintha szabódásomtól tartott volna, s amikor becsukta utánam az előszoba ajtaját, a hirtelen sötétségben csak azt a furcsa torokhangot hallottam: heee-hööö, de rögtön ajtó nyikordult, s újból valamennyi fény derült, majd az özvegy betessékelt egy félhomályos szobába, leültetett egy valaha jobb napokat látott bőrdíványra, szinte lenyomott, ő meg ott állt előttem, s újból fölnevetett:

– Jaj, Viki néni, hát hogy van az öreglány, jaj, de régen láttam! – és egyre kacagott azon a mély alt hangján, összecsapkodta a tenyerét, hogy szinte már hisztériába hajlott ez az oktalan örvendezés. Csak akkor hagyta abba, amikor meglátta elkomorult ábrázatomat. Hirtelen eltűnt zavarom, morcos lettem. A gyerek az ajtóban állt, mereven nézett, úgy láttam, szigorúan és kétkedőn.

– Gyere ide – mondtam tettetett kedvességgel, s kézitáskámból elővettem egy tábla csokoládét. De hiába nyújtottam felé, nem moccant.

– Na, gyere ide – szólt, s intett is az anyja, elvette a csokoládét, de rögtön az asztalra tette, és szomorúan jegyezte meg: – Nem eszi úgyse.

Jó hűvös volt, hidegen tapadt hátamra az izzadt ing. Az asszony most mintha kitalálta volna gondolatomat:

– Jaj, vesse le, ne zavartassa magát, vesse le! – mondta azzal a túláradó lelkesedéssel, ahogyan eddig beszélt, s mintha csak könnyíteni akart volna a dolgomon, az ingem felső gombja után nyúlt, de visszakapta kezét, mihelyt meglátta arcomon a riadtságot. Talán meg is rándultam.

– Azt hiszem, inkább a fürdőszobában, vagy… valahol váltanék inget – mondtam külön hangsúlyozva minden szót, kissé gúnyosan.

– Persze, persze – mondta zavarában. – Persze, hogy is gondoltam volna. No erre, itt, jöjjön – és hatalmas, komor, apró ablakú fürdőszobába vezetett, amelyben egy illetlenül nagy kazán csapjából egyhangúan csöpögött a víz a kidugott apró ülőkádba. Itt magamra zártam az ajtót.

A tusolás meg az ingváltás után eltűnt hőség okozta kábulatom, eléggé frissen ültem az óriási bőrfotelben az alacsony kávézóasztalka mellett, s az özvegy immár halk, mértéktartó hangsúlyú beszédét hallgattam, vagy inkább csak a hangját, mely, ha nem beszélt szaggatottan és lelkendezve, igen megnyugtató volt. Beszélt mindenről, igen gyakran, bár minden összefüggés nélkül Viktória nénire került a sor, elhalmozta egy csomó lelkes jelzővel, aztán a bontásokra terelte a szót, siránkozott, a két kényelmes szobáját meg az alattunk lévő félalagsori hatalmas mosókonyhát sajnálta, ócsárolta a blokklakásokat, melyeknek egyikébe nemsokára neki is be kell költöznie. Már úgy beszélt, mint régi ismerősével, s megfigyeltem, akkor rángatja mindig elő a Viktória nénihez fűződő emlékeket, amikor elkomorodásomat látja. Lassacskán még halk hangja is idegesíteni kezdett. Túl sokat beszélt, mint az olyan emberek, akiknek nincs sok részük társaságban. Beszélt, beszélt kissé hadarva, s egyszerre csak arra gondoltam, hogy meg kellene ütni. Megriadtam ettől a gondolattól, magam sem tudom, miért, hiszen hogyan is üthettem volna meg az alatt a három nap alatt, amit nála szándékoztam tölteni, s amikor arra gondoltam, hogy sosem fogom én ezt a nőt megütni, nem tudtam megállani mosoly nélkül.

– Milyen szórakozott. De a maga helyzetében ezt megértem – mondta.

– Hát igen – mondtam.

– És, már ne haragudjék, holnap szándékszik találkozni vele?

– Ühüm, úgy leveleztük le.

– És miért éppen ide… ilyen messzire jött… ő?

Megvontam a vállam, nem is annyira a tolakodás miatt, hanem mert magam sem tudtam.

– Nyomasztó itt ez a környezet – mondtam, mintha csak azt akarnám bizonyítani, hogy figyeltem előbbi beszédére.

– Utálok még kilépni is! – kapott hevesen a témán. – Ha kimegyek, mindjárt ezt a sok romot meg a ház mögött azt a hatalmas szürkeséget látom, és az üres telkek, a törmelék, a por, aztán az emlékek, ahogy apu annak idején végigment a macskaköves járdán ezüstfejű sétapálcájával, és sosem sietett, soha. Eh! – legyintett keserűen. – Ezt maga úgyse értheti.

Nem tiltakoztam, féltem, elölről kezdi. A kínos csöndben, melyet azért nem akartam fölcserélni az újabb sirámokkal, hirtelen szinte ijedten ugrott fel.

– Jesszusom, a kávé, hisz már régen kicsorgott!

Ahogy meglebbent rövid ruhája, éreztem testének jó illatát. Aztán, hogy vigyázva hozta a tálcát, sarkával belökte az ajtót, kedvtelve nézegettem lányosan karcsú, meglepően karcsú alakját, s ahogy lehajolt a tálcával, a széthulló mélybarna haj alatt pihés, fehér nyakszirtjét, majd valami oktondi szeméremmel fordultam el a hajló nő ruhanyílásától.

Széthúzta a dohánysárga függönyöket, melyeken már nem ütött át a délutáni napfény, s így valamivel több világosság volt a szobában. Csak most jöttem rá lázas, ideges beszédének okára, kurta nevetését meg el-elhallgatásait most értettem meg: nagy, ragyogó szeme lilán árnyékolt és karikás volt. Az előtte való napi idegesség, gondoltam, s elszégyelltem magam, hogy feszélyezett élénk beszédével és gesztusaival, hiszen igyekezett viselkedni. Az alkonyba színesedő délutánban, ebben a csak rövid időre mindent belengő színárnyalatok egyvelegében hangja mélybarna volt, úgy ült el egy-egy szünetben a komor fekete bútorok között, mintha beleolvadna a közeledő estébe. Hosszú, fehér és szép ujjai néha ideges vonaglással fogták át a csészét, s egy-egy ilyen apró moccanásra olyan gondolat borzongott át rajtam, hogy önkéntelenül elpirultam.

 

Megpattant az ajtó, majd a résben megjelent a kis szörnyeteg, előrenyújtott mutatóujját egyenesen a mellemnek szegezte, s úgy éreztem, mintha vádlón mondaná, erőlködne, hogy szólni is tudjon: av-av-av, hööö.

Igyekezetemben, hogy jóvá tegyem látható borzadályomat, megfeledkeztem Viktória néni figyelmeztetéséről:

– Kedves, szép gyerek – mondtam kínosan, s kinyújtottam felé a karom, de még abban a pillanatban lehullott.

– Szégyellje magát – mondta csöndesen az özvegy.

– De kérem… – kezdtem hebegve, ám kegyetlenül közbevágott:

– Bocsánat, ne zavartassa magát, nem is azért mondtam. De nem szép, és nem kedves. Csak süketnéma és ferde vállú meg csípőficamos. – Ő az én szomorúságom – mondta minden dagályosság nélkül, de amikor magához húzta a gyereket, nem annyira szomorúságot láttam az arcán, mint leplezett undort és keserűséget. Aztán maga mellé ültette, s ez is úgy hatott, mintha önkéntelenül föltoluló érzéseiért akarna vezekelni önmaga előtt. Nagyon őszinte asszonynak tűnt, s furcsán keveredett benne a szemérmes tapintat a meggondolatlan tapintatlansággal.

Időközben csaknem teljesen besötétedett, csak a gyerek szemén villantak meg az utolsó fények, ahogyan az anyjára nézett mereven, s úgy tűnt, az asszony mélybarna szemei elnyelik ezeket az utolsó csillanásokat. Halkan felállt, s egy petróleumlámpával tért vissza.

– Levágtak a vonalról, már jó előre, persze csak tévedésből. Hogy könnyebb legyen az elköltözés, ne fájjon – mondta kajánul. – Nézze el ezt nekünk. No de nemsokára hozok valami vacsorafélét, nehogy rossz híremet költse a mi drága Viktória néninknél – nézett rám pajkosan és kacéran a fellobbanó gyufa lángjánál, majd kettőnk közé, az asztal közepére állította a lámpát, melynek lángja egy ideig reszketett, hogy a távolabbi sarkokban vibrálni kezdett a sötétség. Hirtelen megint hisztérikusan kiáltott fel, mintha mindig csak ez a gondolat foglalkoztatná: – Nem akarom, hogy lebontsák ezt a házat! Akkor derül ki… – itt nagyot lélegzett, szinte zihált, s a beállt csendben hirtelen körülpillantottam, hogy mi derül most ki, milyen szörnyűség, borzalom van itt eltemetve a padló alá, a vastag falakba, de aztán sóhajtva folytatta: – Akkor derül ki, hogy kár engem innen kiásni, hogy mit jelentett nekem ez a lakás meg minden, ami hozzátapad. Na! – legyintett. – Nem tudom, miért untatom itt. Azt hiszem, maradt még valami kevés italom, ha szereti. Hiszen férfi! – és megint furcsán fölnevetett.

Két túlzottan, már-már ízléstelenül előkelő talpas pohárba valami nyúlós, édes italt töltött egy hasas üvegből. Néztem a vibráló lángnál hajladozó karcsú alakját, és belekóstoltam a ragacsos likőrbe: undor és fojtott vágy keveredett bennem, nem lehetett szétválasztani a kettőt.

– Töltögessen, én addig kimegyek a konyhába – mondta, és otthagyta velem szemben a kis szörnyeteget, s az, amint kilépett, újra rám szegezte mutatóujját és merev, vádló pillantását. Av-av-av. Avavavhöööö! – hörögte a gyerek, egy darabig megint úgy bámult, mint aki sejt valamit, aztán bántóan éles sírásra fakadt, lehengeredett a süppedős fotelből, elterült a szőnyegen, és négykézláb, sután, mint egy idétlenül nagy féreg, az ajtó felé iszkolt, s közben egyre visított. Egy perc múlva már csak anyja vigasztaló duruzsolását hallottam. Kényelmetlenül éreztem magam, töltöttem s ittam az undorító, erős és édes-ragacsos italból.

Fordult ki számból a falat, de azért rágtam és nyeltem, nem akartam megsérteni. Csak ült velem szemben, maga alá húzta hosszú lábszárát, ujjaival állandóan pongyoláját igazgatta, combjára simította, begyűrte két combja közé, de gyakran felnyúlt mindkét kezével hajához, s így minden mozdulat után fölcsúszott kissé a ruha. Néha éppen csak belenyalt poharába. Csöndesen megvárta, míg befejezem az evést, és minden bevezető nélkül megkérdezte:

– No, és jutottak-e valami megegyezésre, szándékszik-e lépéseket tenni?

– Semmit nem tudok pontosan. Én… kész vagyok…

Hirtelen megharagudtam magamra is, rá is.

– Régen meghalt a férje? Miben halt meg?

– Lesütötte fejét, aztán újra úgy nézett a szemembe, mint aki nem adja meg magát.

– Két éve. Elütötte egy kocsi. Illetve nekitántorodott. Különben Viktória néni írt a maga esetéről!

– Viki néni is jobban tenné, ha nem ütné… illetve nem pletykálna – mondtam, s rögtön elhatároztam, hogy én sem hagyom magam, mindig visszakérdek, ha kell, akár pimaszul is.

– És szerette a… az elhunytat?

– Nem – mondta egyszerűen –, nem szerettem. Csak őt hagyta rám – és a mellette kuporgó gyerek felé intett, aki, mintha megérezte volna, milyen bűnös dolog az ő léte, élesen elsírta magát. Megsajnáltam őket, s csak akkor tettem le a sajnálatról, amikor az özvegy kihívóan rám nézett.

– Sokszor megcsaltam. És éppen miatta! – mondta élesen, kérdezetlenül. – És maga? Magának miért ment tönkre?…

– Én már ilyen ember vagyok – dörmögtem kitérően. – Maga miből él, mivel foglalkozik?

– Tudja – mondta kurtán fölnevetve –, Viktória néni biztosan mondta, hogy ott, azon a sarkon, ahol a villamos betért, szóval volt ott egy olyan régimódi, öreg gázlámpa. Biztosan elmondta. Nos, oda megyek ki, illetve már csak a hűlt helyére, minden este kilenc körül. És természetesen őt is viszem, csaléteknek – bökött a gyerek felé, aki már csak hüppögve csuklott. – De ma nálam is vasárnap van, szóval. .. Na, meg van elégedve a magyarázattal? De most azért mondja meg, maga dacos meg pirulós kisfiú, hogyan képzeli a maga dolgának a megoldását. Talán segíthetnék, mert szeretem ám az ilyen ügyeket!

Valóban elpirultam, de most a dühtől.

– De kérem, ez az én… Én a saját…

Nem tudtam befejezni, remegett a hangom, kis híja, hogy el nem rohantam. Lassan, macskaszerű mozdulattal felállt, s látható elégedettséggel nyújtózott egyet, kecsesen homorítva, lábujjhegyen.

– Hát, szóval csak azért kérdeztem, hogy ha már kipuhatolnánk egymás múltját, akkor talán segíthetnénk is egymáson. Illetve talán inkább én… – nyújtotta kéjesen kegyetlenül a szót.

Hirtelen fölbolydult bennem a közelmúlt, s remegő hangon, összetörten adtam meg magam:

– Kérem… beszéljünk inkább… másról, ha lehet.

Egy pillanattal később már bűnbánó volt, és kissé szégyenkezve dünnyögte:

– Na, ne, igazán ne haragudjék. Csak úgy hülyeségből… Nem akartam én kínozni.

Fölém hajolt, figyelmesen, együttérzőn nézett arcomba, mely elgyötört lehetett ebben a pillanatban, amit szégyelltem is. Nem álltam nagy, mélybarna tekintetét, melyben megkettőzve és remegve lobogott a lámpa kicsinyített lángja. – Av-av-av, hööööööööö – hörgött bele a csendbe a süketnéma gyerek, csak hangja hallatszott, szinte elnyelte a hatalmas fotel öble. Az özvegy is összerezzent a hangra, hisz szerintem ezt sosem lehetett megszokni teljesen. Borzasztó volt. Az özvegy most fel-alá járkált, mintha csillapítaná magát, törékeny alakját a lámpa fénykörétől távolodva sejtelmessé oldotta a közelben álló sötétség. Csöndesen, gyöngéden szólalt meg:

– Ideje lefeküdni. Jöjjön, megágyazok magának a másik szobában. Mi ketten majd elalszunk itt.

Fölkapta a lámpát, és elindult az ajtó felé. Valamit dörmögtem, hogy nem akarok zavarni, vagy efféle, de nem figyelt rám, hanem belépett előttem az ajtón, maga után intett. Körbevilágította a szobát, amelyik ugyanolyan nyomasztóan és jellegtelenül volt bebútorozva súlyos, fekete darabokkal, mint a másik, majd fölakasztotta a lámpát egy szögre, mely valamikor képet tarthatott. Ott volt a falon, a széles ágy fölött a kép helye, egy világosabb négyzet, s valahogy bizonyos voltam benne, hogy egykor esküvői kép függött itt, a fiatal párral. Suhogott a fölröppenő keményített lepedő, gondos püföléssel egyengette el a párnát, fölhajtotta a paplan sarkát, majd kezembe nyomott egy zseblámpát, s maga elé tartva a másikat némán állt meg, egy karnyújtásnyira tőlem. A lámpa alulról világította meg arcát, karikás, lilás környékű szemgödre megtelt éjszakával. Így állt egy darabig, aztán megfordult, s búcsú nélkül kiment, alig volt időm eldadogni egy „jó éjszakát”-ot. Fölkattintottam a zseblámpát, körbepásztáztam a szobát, egy darabig elidőztem a fénnyel a képkeret helyén, s mielőtt még eszembe juthatott volna, hogy kint feledtem a pizsamám, csodálkozva pillantottam meg a párnán, gondosan összehajtva. Nem láttam, mikor vette ki táskámból, mikor hozta be, s kissé furcsállottam ezt a fesztelen gondosságot, de nem sokat töprengtem rajta, mert elfogott valami hatalmas fáradtság. Dideregve vetkőztem, s azt hittem, amint bebújok a hűvös tapintású paplan alá, rögtön elnyom az álom, de aztán csak forgolódtam, és éberebb voltam, mint az egész délután folyamán. Hallottam, hogy túl megágyaznak, valamit motyog a gyereknek, aztán négyszer is ráfúj a lángra, míg kialszik. Moccanatlan csönd, majd kintről jövő, éjszakába csobbanó neszek, néztem a sötétséget, gondolataim lustán vánszorogtak egyik tárgyról a másikra, a holnapra gondoltam, teljesen belefeledkeztem. Féltem.

Falnak fordulva próbáltam álomba ölni szorongásomat, s elkezdődött az a ringatózás, az az ismert hullámzás, mintha a sötétség himbálná kóválygó, már-már szétázó gondolataimat, átmelegedett a keményített lepedő testem alatt, s éreztem azt a boldogságot, melyet mostanában az álom előtt mindig érzek, azt az egy-két percnyi boldogságot álom és ébrenlét határán, amikor a legfájóbb, legdurvább események keltette érzések is szelíden ülnek meg bennem, velem együtt merülnek meg álmokkal hömpölygő éjszakáimban, halk csobogást hallottam, partot mosó hullámok zaját, s ebbe az egyre erősödő csobogásba belenyílt egy ajtó, mintha valahol távol, meleg hullámok nyaldostak, mintha hozzám simultak volna, éreztem akkor már magam mögött az özvegyet, egészen a hátamhoz lapult, lélegzete a nyakamba torlódott, nem szólt egy szót se, hátranyúltam, és végigsimítottam combján, átfogta a derekamat erősen, mintha kétségbeesetten, a húsa nem volt annyira lányosan kemény, mint alakja után gondoltam volna, lágy volt és asszonyos, a simogatásra nem éreztem azt a fanyarságot, amit a lánytest érintése keltett mindig bennem. Ezzel beszállt magányomba, bár én kirekesztettem ebből mindenkit, de azért most hálás is voltam neki, hogy elodázta álmomat, vagy inkább átemelt oda, bár ebben is volt valami álomszerű, csak az a csobogás maradt meg fülünkben, a hullámok, amint egyre inkább elmossák a fövényt…

Aztán meg-megcsukló hangját hallottam:

– Istenem, mi lesz, ha te sem leszel, istenem?! – mondta.

 

Reggel fények sejlettek át a függönyön, hajnali frissesség lúdbőröztetett. Könyököltem a széles ágyban, néztem a kitakart özvegyet. Elégedettnek látszott így, álmában, pici, derengő mosolya most nem volt hisztériába görbülő, csak szeme körül a lila karikák emlékeztettek a tegnapra, s ez félelemmel vegyes undorral töltött el. Arra gondoltam, jó volna talán felébreszteni… De aztán megint ostobán elpirultam, s dühös voltam arra, hogy lám, már magam előtt is pirulok. Aztán arra az éjszaka elejtett mondatra emlékeztem, s egymást űzte bennem a felháborodás és a meghatottság, de leginkább féltem az ilyen magányos nőktől, mindent feltételeztem róluk, s mégis, valahogy újra meg újra vonzottak. Ilyen volt ő is annak idején. Hogy erre gondoltam, megint elteltem a tegnapi szorongással és kelletlenséggel, de tudtam, túl kell lenni egyszer már ezen, ezen is. Most megnyílt az ajtó, kis lengésekkel erre-arra mozgott, mintha valaki habozna a túloldalon. Nem kapcsoltam abban a pillanatban, de az özvegy felriadt, és sietve, de csöppet se kapkodva álláig húzta a paplant. Akkor már be is lépett a kisgyerek, sután mozgott hosszú fehér hálóköntösében, mely még jobban kiadta csípőficamát és ferde vállát.

Az ajtóban tett két-három komikus taglejtést, fintorgott, aztán az ágyra szegezte mutatóujját: av-av-av, hööö! s mindaddig nem mozdult, amíg az anyja feléje nem nyújtotta a karját. Akkor odacsámpázott az ágyhoz, és az özvegy nyakába fúrta fejét.

– Küldd el, az isten szerelmére, küldd el már! Hát észnél vagy te? – kiáltottam felháborodva az asszonyra, de ő kicsavart felsőtesttel, értetlenül nézett rám.

– Ugyan, kérlek! – mondta csodálkozva. – De hisz mi lelt? Nem látod, hogy fölösleges, hiszen…

– Akkor vidd magaddal, menj te is vele! Én nem tudok így, veled…

Gúnyos mosoly rángatózott szája sarkában.

– Nem tudsz így velem feküdni? – hangsúlyozott külön minden szót. – De sötétben, éjszaka, kettesben…

– Ribanc! – ugrottam fel, már nem törődve a gyerekkel.

– Ahogy mondod – helyeselt, s ez végleg felingerelt.

– Nem én hívtalak az ágyam… szóval az ágyba! – kiáltottam rekedten.

– Az én ágyam – figyelmeztetett halkan, behízelgően. – Honnan tudod, hogy nem csak magammal együtt voltam hajlandó felkínálni?

Már nem is tudtam, mit kiabálok:

– Akkor szóltál volna előre, közölted volna előre ezt a feltételt, te… te…

De csak nézett, most már nem is gúnyosan, hanem inkább komolyan.

– No, és ha megmondom előre, akkor?…

Tudtam, hogy kétszínű, hogy hitvány vagyok, hogy igaza van, s ezt ő is tudja, de már nem voltam képes uralkodni magamon. Őrjöngtem:

– Na, hát akkor elmegyek, elmegyek szállodába, vagy mit tudom én, de nekem többet…

Felkaptam a ruháimat meg a cipőmet, és kirohantam: a másik szobában öltözni. Lázasan kezdtem hozzá, hallottam, hogy magáról megfeledkezve kiugrik amúgy meztelenül az ágyból, megáll az ajtókeretben, aztán hirtelen elszégyellte magát, kettőt lépett, levette pongyoláját az akasztóról, magára öltötte. Már a cipőmet kötöttem, amikor öléhez szorította lehajló fejemet, és simogatta egy darabig a hajam, aztán halk, kérlelő és kétségbeesett hangon mondta:

– Jaj, ne menj el, mi lesz?… Mit fog szólni Viktória néni?

Belevigyorogtam az arcába, s megismételtem:

– Viktória néni… Viki tánti! Hah!

Eltoltam magamtól, de lassan közeledett, mintha delejezett lenne, s a szeme csordulásig megtelt fénnyel.

– Ne menj el, kérlek, még ne menj el, még azt a két napot… – de ezt úgy mondta, hogy hangjában ott volt minden fetrengő könyörgés, minden ősi félelem és az elválni készülő minden kedves gyötrelme.

Átfogtam a derekát, és magamhoz húztam, úgy néztem fel a szemébe. Egyszerre öntötték el arcát a könnyek, s néha ujjongva, néha kétségbeesetten ismételgette:

– Két nap, csak két nap, még két nap, két nap, két nap… hogyan is? Istenem!

A kis szörnyeteg, aki eddig az ajtóból némán figyelt, most megcélzott ujjával mindkettőnket, s fel-felcsapó, majd elcsöndesülő hangja hol vádló, hol meg mintha boldog lett volna: avavavavavavavavavav-höööööööööö.

 

Úgy mentem át a sivár, lebontásra váró vagy félig bontott házak között, hogy alig pillantottam fel. Az új tömbházakra se bírtam nézni, a kettő valahogy most olyan egy volt. Az özvegyre gondoltam, néma vagy halk szavú állhatatosságára, és féltem. És féltem attól is, ami ezen a délelőttön várt rám. Arra figyeltem fel, hogy az eddig idegesítően összevissza kattogó-csattogó villamos mintha mindinkább valami ritmusra ringatott volna. Kinéztem, s kénytelen voltam elmosolyodni: ezek az utcák, terek az ismerősen ismeretlen szecessziós házakkal, volt ebben valami mesebeli vagy még inkább: emlékezet előtti boldogság, mintha mindig ide vágytam volna, ebbe a vidám, könnyed és felszínesen csillogó városba, ahol, most úgy tűnt, még az emberek járása is valami keringő ütemére lejt, s hogy itt talán mindig napfény van. Teljesen megfeledkeztem az özvegyről, karomat lóbálva mentem ebben a felelőtlennek tűnő reggeli fényben, s nem tudtam megmagyarázni, miért hittem gondtalannak ezt az ismeretlen várost. Ebben a pillanatban megértettem őt, miért jött éppen ide, miért kell neki pont ez a város, ahol minden sarkon wurlitzer-szót vártam, hallgatóztam az ablakok alatt, hátha felnyekereg egy ócska gramofon bonviván- vagy szubretthangon, vagy meghallom annak a csodálatos, mélyen búgó hangú asszonynak valamelyik, tisztecskéknek vagy bambán egymásra csodálkozó szerelmeseknek szóló, sekélyes szívecskékben mély érzelmeket kavaró slágerét, aki mindent csupa „szerelemmé”, csupa „halálos tavasszá” tudott hazudni bizonyos korban, akin csak nevetnek, ha manapság véletlenül felhangzik egy kégliben a hangja, de azért el kell ismerni, hogy dalaiban megvan, együtt van minden volt és eljövendő korok slágerhangulatának esszenciája, lényege, ami mit sem változott az idők folyamán. Ez kellett hát neki, itt akarja leélni életét, ahová én csak kirándulni szeretek, csak ezért jött ide, mert mindig egy Karády-hangulatba volt szerelmes, hisz ebbe probléma nélkül akkor lehetett be- és kikapcsolódni, amikor akart, nem zavarta tisztafejű hétköznapjaiban. Egyéb meg se fordult a fejemben. A találkáig még jó fél óra volt, s hirtelen nevethetnékem támadt, mert a lehető legtermészetesebb módon arra gondoltam, hogy most törökmézet fogok vásárolni! Egy-két arra haladó furcsán megnézett, és csóválta fejét. Csak ez győzött meg, hogy sehol wurlitzer, gramofon, térzene, valcer, törökméz, Karády, s nekem egészen más dolgom van itt, mint belefeledkezni ennek a városnak a hangulatába, vagy inkább a saját, teljesen alaptalan hangulatomba, képzelgéseimbe. Még egyszer megkerültem a teret, de jó hangulatom nem oszlott teljesen el, s legalább nyugodtnak éreztem magam, mintha mindennek tudnám és érteném az okát, sőt, távoli következményeit is. Végül csak bementem abba a bárba, s rögtön eloszlott minden kinti hangulatom. Egészen lehalkítva, szinte diszkréten üvöltött valahonnan a pult mögül Mick Jagger, de csöppet se zavarta az itt-ott ücsörgő párocskák csöndes, meghitt beszélgetését. Kikértem az italomat meg egy dupla kávét, s már úgy éreztem magam, mintha megint otthon volnék valamelyik füstös és unalmas bárban, s őt várnám töprengve és kevés szorongással. Ez a visszazökkenés elbátortalanított, s mire ott állt az ajtóban, már a második poharat ittam ki. Kihasználtam azt a pár pillanatot, amíg nem vett észre. Néztem. Szép volt, szebb, mint bármikor, különös, természetes szőke haja mintha bevilágította volna a helyiséget. Föltűnő jelenség volt, s úgy éreztem, többé már nem is tudnám földi szerelemmel szeretni, nem tudok visszaemlékezni ölelésére sem. Egyetlen hasonlat sem ötlött fel bennem, amint természetesen, könnyedén felém igyekezett az asztalok között, s ahogyan mások, még a nők is utánafordultak, tudtam, ők se találnának hasonlatot, egyszeri és tűnő jelenséget látnak benne.

– Ide figyelj – kezdte gyorsan, de sem hadarva, sem kimérten, anélkül, hogy üdvözölt volna. – Ide figyelj, csak éppen beugrottam, nincs sok időm.

Hirtelen maga alá húzott egy széket, szokott mozdulatával, szinte túl szigorúan összezárt térddel, egymáshoz szorított lábszárakkal ült le.

– Iszol valamit? – kérdeztem bambán.

– Nem – mondta sietve –, mondtam már, nincs időm.

– Vár valaki?

– Nem – felelt határozottan, s ha nem ismertem volna ezt a határozottságot, el is hittem volna neki. De tudtam, várják kint, s ezzel a válasszal megbénít: nem mehetek ki, hogy körülnézzek, nem kísérhetem majd el, mert őt egyszerűen nem szabad, nem illik, nem lehet hazugságon fogni.

– Ide figyelj – kezdte, de közbevágtam:

– Hogy akarsz te egy ilyen dolgot két perc alatt elintézni? Hisz tudod, honnan jöttem ezért.

– Minden el van intézve! – mondta töprengés nélkül, ismert határozottságával, s akkor tudtam, ő már minden felől döntött, nekem csupán meg kell hallgatnom. Ezért utaztam ide. De nem voltam képes felháborodni sem.

– Ide figyelj – kezdte újra nyugodtan, türelmesen. – Ezt majd kijelentem ott is. Te csak annyit tégy, hogy add be a papírokat, meg minden. Az én hibámból, természetesen, te ugyanis feddhetetlen vagy, mert sosem mernél nem feddhetetlen lenni.

Itt gonoszul, gúnyosan nézett rám, úgyhogy nekem csak az előadás utáni bohóc szerepe jutott.

– Hogyhogy a te hibádból? – értetlenkedtem.

– Jaj, te fajankó! – nevetett egészen halkan. Ezt is csak ő tudta, ilyen „diszkréten kiabálni” és legorombítani az embert. – Te plüssmackóm, te! Hát elmentem a szeretőmmel, hiszen ez világos. És lemondok mindenről, sőt még adatokat is szolgáltatok egyrészt feddhetetlenséged, másrészt meg, hm, az én kurvaságom szempontjából. Figyelj ide, halacska! Ne légy a sok évi átlagnál nehezebb fejű. Minden el van intézve, nem lesz semmi kényelmetlen hercehurca, senki nem pipa a másikra, mindenki lehetőleg boldog és elégedett. Hát nem érthető?

– És… és a másik?… Ő ki? – dörmögtem tanácstalanul, mert éreztem, hogy indulni készül.

– Ez most nem számít, halacska, neked pláne nem számít!

– De legalább boldog vagy vele? – kérdeztem kétségbeesetten kapaszkodva a szavakba.

– Eh! – legyintett bosszúsan. – Te mindig egy úr voltál, hogy lehet ilyen intim dolgot kérdezni egy volt feleségtől? Ez nem is tartozik… – habozott egy pillanatig, nem akart sérteni – …az élethez! – vágta ki teljes meggyőződéssel, csupán mert a szájára jött.

Ült, kissé toporgott.

– Akkor hát?… – mondtam.

– Hát igen – mondta.

Felállt, megigazította szoknyáját, indulni készült.

– Elkísérjelek egy darabon?

– Ó, ne, ne fáraszd magad, igazán! – tette hozzá úgy az utolsó szót, hogy az felért egy hangos paranccsal. Erre született. De én most makacskodtam:

– Úgyis mennem kell nekem is, Júlia – mondtam csöndesen.

– Igen, persze. Miután fizettél, épp indulhatsz!

Nem akartam hinni, hogy most gyorsan lehajol, s érinti ajkával homlokom.

– Na, ne haragudj rám, plüssnyuszim, ez van! – hadarta, úgy tűnt, talán múló zavarában, aztán sarkon fordult, és kisietett, mielőtt mozdulhattam volna. Ám gyorsabban sikerült fizetnem, mint hitte volna, s kiléptem a bár elé. Már vagy húszlépésnyire ment elöl, könnyedén, kecsesen, gondtalanul, ahogyan szokott és, természetesen, egyedül. De akkor egy magas, barna férfi hirtelen, mintegy megérzésből hátrafordult, s egy villanásnyi időre megtorpant, hogy észrevett. Figyelmesen végigmért, aztán elsietett. Meg voltam, győződve, hogy utána.

Nem hittem volna, hogy gyakorlatilag ilyen könnyen oldódik meg az egész. És mégsem éreztem könnyűnek semmit. Amikor ezt beismertem magamban, egyszerre csak Viktória néni jutott eszembe a nájmódival, a strimflivel, a szafaládéval, Obonguval, iparos bálokkal és vaskalaposságával meg az özvegyével, és megértettem, mit akart ez az okos öregasszony. De minél okosabbnak tetszett, annál inkább megutáltam most.

 

Szótlanul, már-már családias mogorvasággal kanalaztam a kitálalt levest. Mikor ezt a családias mogorvaságot fölfedeztem magamban, ingerülten mondtam:

– Holnap délben utazom. Akkor van direkt vonatom.

Az özvegy mereven nézett, megint fényesedett a szeme, de aztán csak nyelt egyet. Eddig nem kérdezett semmit.

– Elintéződött? – mondta személytelenül. Félig kérdés, félig megállapítás volt ez.

Bólintottam.

– Hogyan? – érdeklődött csöppet se tolakodóan, de mégis fölfortyantam:

– Hát, tudod, az úgy volt, hogy a nyakamba borult ott, mindenki előtt, aztán nyilvánosan leringyózta magát, hogy minél több tanú legyen rá, majd ünnepélyesen lemondott a nagy vagyonról, mindenről, megígérte, hogy kolostorba vonul, csak az adminisztratív ügyeket intézzem el, mert azzal talán oda volna a mindennapi kozmetikára fordított idejének tetemes része egy időre. Aztán zokogva vált el tőlem, miközben kiváló férfiúi erényeimet emlegetve intim ágyjeleneteket villantott fel emlékeiből, mint némely filmeken ez már lenni szokott. Csak régen volt színház az egész világ, kedves asszonyom, ez ma már avult nézet. Ma már mozi, film, legalább Oscar-díjas!

Teljesen belelovalltam magam a remegő dühbe, lecsaptam a kanalat; sírva fakadt, mint egy igazi családi jelenetben. Aztán pergő nyelvvel, de összefüggéstelenül hadarta, hogy ő nem akar faggatózni, ő nem akar visszatartani, ő csak szeret, és ezt nem tilthatom meg neki. Pfuj! – dühöngtem. – Pont mint egy slágerben! – De ő nem akar slágerezni, nem akar sláger lenni az életemben, darálta, darálta, ő csak azt akarja, amit én akarok, ő csak, ő csak… Nem volt mit tenni, pofon kellett ütnöm. Úgymond, ez pofonegyszerű volt. És ő pont ilyen egyszerűen fogadta, el se csodálkozott rajta, természetesnek vette. Megrémített ez a pofon, ez az egész. A kora délutáni nap derűsen ütött át a nehéz függönyön is, jó hűvös volt itt benn, párolgott a tányérban a leves, tiszta damasztabrosz az asztalon, cipőmet a sarokba rúgtam, megeresztettem a nyakkendőmet, takaros asszony kisírt szemmel előttem, ismerős harag lobog, majd kushad bennem, végül meg egy nagy, polgárias légy zümmög álmos kitartással. Mindent egyszerre tépett, fakasztott fel ez az egyszerű, polgárias, családias pofon, mindent, amitől rohanni kellene, míg le nem csillapodik bennem a közelmúlt. Úgy éreztem, túl messzire merészkedtem, veszélyes területre, hisz most már gyöngédséggel meg erőszakkal, durvasággal is birtokolom ezt az asszonyt. Éreztem a rohanás kényszerét, de nem lehetett ilyen körülmények között elrohanni, cipőt kellene húzni, csomagolni, öltözni, az istenit! De közben végig a nyakamon lesz, mindenhol a sarkamban. Így hát a legcélravezetőbb utat választottam, és komolyan, megbánóan, de tartózkodóan bocsánatot kértem. Először nem értette meg, csak rám emelte nagy, hálában úszó szemét.

– Ó, te!… – sóhajtotta, és hozzám akart törleszkedni.

– Bocsáss meg, hisz nem volt jogom!… – ismételtem meg nyomatékkal.

– De, hogyne! – ismerte el olyan készségesen, hogy dühömben és szégyenemben elpirultam. „Rongy”, gondoltam magamban, mert ebben már semmi hízelgő nem volt számomra, s közben az jutott eszembe, milyen „családiasan” ki tudnám használni ezt a helyzetet, ha az ő helyében most a feleségem, a volt feleségem állana, aminthogy ki is tudtam használni, amikor még szeretett, csak később lett olyan furcsa nagy szakadék közöttünk, hogy még megalázással sem lehetett áthidalni. Semmivel, legkevésbé az én törékeny és megvetett szerelmemmel. Hiába szerettem és aláztam meg, ő nem érzett mindebből sem szerelmet, sem megalázottságot. Néztem az özvegyet, és szánalom fogott el mindkettőnk iránt, és igen, féltem, tehát beszéltem. Magam mellé húztam, s magyarázni kezdtem neki, hogy meg is értse ebben a mostani könnyes, figyelmetlen boldogságában, mert a magányos nők a legsemmitmondóbb gesztusból is azt értik ki, ami őket érdekli, amit akarnak. Mikor nagy nehezen megértette, hogy csupán véletlenül, mintegy erőszak hatására osztottam meg vele magányomat, elsápadt. Most már nyugodtan, fáradtan vontam le a következtetést:

– Ne haragudj, félek!

Még volt egy tétova ellenvetése és próbálkozása, mint kitűnt, az utolsó előtti:

– De ha nekem jó, így is jó?

– Ha úgy érzed, akkor lehet, hogy úgy van. De kettőnknek nem jó. Hiába jó az egyiknek. Hidd el nekem. Én levélben már azt is megígértem a feleségemnek, hogy visszafogadom. Tudod, mit válaszolt? (Képzelheted, milyen mosollyal írhatta!) „Milyen önző vagy!” Csak ennyit.

– Értem – mondta különös mosollyal, aztán felállt, az ablakhoz ment, kissé széthúzta a függönyt, s egyre csak nézett kifelé. Egy idő után mindketten az ablakon át bámultuk a sivár délutáni, majd alkonyi építőtelepet. Az üres telken, a törmelék között guggolva, csendesen játszott a gyermeke. Egyedül volt, menthetetlenül, nyilvánvalóan egyedül. Az özvegy is egyedül volt; úgy látszik, senki nem akart osztozni egyikük magányában sem. Én pedig a magamét nem akartam megosztani senkivel egyelőre. Mire a gyerek bejött, már egymás mellett ültünk a díványon, olyan fáradtan, kimerülten, hogy ebben a nagy fáradt békességben talán boldogoknak is látszottunk. A gyerek fölemelte mutatóujját, aztán, kettőnk között ingáztatva, elégedetten, boldogan hallatta azt az ismert hangot: avavavav-höööööö. Úgy tetszett, a kis nyomorult két nap alatt is megszokja egy idegen ember látszólagos családiasságát, ennek még örül is, s az újakat csak azért fogadja olyan gyanakvó ellenségességgel, mert végül mindenki megcsalja az ő egyetlen boldogságát.

Éjszaka mégis mellém csusszant a paplan alá. Álmomból ébredtem a fészkelődő, helyet kereső melegségre, de már nem volt az a félálombeli hullámzás, az öntudat partjának az a fokozatos, észrevétlen és titokzatos elmosódása. Rossz volt a szám íze, mint a felriadóké, magamban legyintettem ostobaságán, s csak megszokásból nyúltam hozzá.

– Nem tudom… ne haragudj, csak még egyszer, ma éjszaka érezni akartalak – suttogta, s az állam alá fúrta fejét. Szinte gépiesen, álmosan simogattam, sietve megcsókoltam meztelen vállát.

– Ne haragudj, nem lehet, ma még azt se lehet…

Lemerevedtem.

– Ne haragudj – kérlelt tovább sírósan –, én nem akartam, hogy rossz legyen neked, de nem tudtalak úgy elengedni, hogy egyszer még ne érezzelek nagyon közel – s gyorsan motyogott még valamit, amit nem értettem.

Nem először történt ilyesmi velem, de most valami fokozatosan egyre fennebb nyomult a torkomban, éreztem, közeledik az a pont, amikor a növekvő gyönyör és az undor egyszerre hat, s ami furcsa: nem is ellentétes erővel, hanem mintha az egyik a másik kiegészítője, normális velejárója volna, majd legvégül tompa fájdalom nyilallt gerincembe, aztán szétterjedt egész testemben. Hirtelen görcsbe rándultam, s ugyanakkor szégyen és gyűlölet is támadt bennem, végül durván ellöktem magamtól, amikor mit sem sejtve még egyszer végigsimított rajtam. Most a sötétben is láttam zilált haját és arcát, a rémületet is le lehetett olvasni róla. Sietve lecsusszant az ágyról, és kimenekült.

Másnap, a búcsúzásnál, mielőtt megszorította volna a kezem, egyszerre csak a gyerekre mutatott: – Kár, hogy most jöttél. Pont most! – mondta mély kétségbeeséssel, mintha valami mástól, sokkal fájdalmasabbtól búcsúzna örökre, mint ami egy férfi emléke. Mikor kiléptem az ajtón, mögöttem riasztóan és dühösen rikoltott fel a süketnéma, pont, mint mikor jöttem, s úgy éreztem, kinyújtott mutatóujja egyszerre átfúrja az ajtót, és behatol hátamba, pontosan a bal lapocka alá.

 

Otthon Viktória néni faggatott. Kérdezte, megvan-e még az Obongu épülete, a Zöld, az utcai lámpa, a boltok, járkálnak-e még gangos, puccos, büszke kisasszonyok abban a külvárosban.

Mondtam neki, hogy ma már csak csodálkoznak vagy nevetnek azon, ha valaki az Obongu, a Zöld, az utcai lámpa, a régi boltok felől érdeklődik, s hamar rád fogják: hazudsz, csak az volt és lesz mindig, ami van; gangos kisasszonyok helyett pedig kopasztott csirkék szaladgálnak fel-alá a macskaköveken, pardon, az aszfalton, kaptam észbe. Viktória tanti elégedetlenül dünnyögött valamit a mai világról (ántivilág!), aztán gondosan utánaszámolt, s kiderült, hogy ha ő most nyolcvankilenc éves, akkor pontosan hatvankét és fél éve járt abban a külvárosban, akkor látta az unokaöccse új, félemeletes villáját is, amelyik szerintem nem villa, de már akkor észlelhető volt némi változás egészen fiatal lánykorához képest, amikor mindez még megvolt és virágzott, mint a muskátli minden jóravaló úrilány ablakában, minden eshetőségre készen. Ő az özvegyet is csak a szülése után látta, akkor is itt, azóta csak leveleznek.

– És az ügyed? – kérdezte csak úgy mellékesen, mert okos asszony volt.

Röviden elmondtam, amit föltétlenül tudnia kellett, ő tökéletesen meg volt elégedve mindennel, s úgy vélte, már vidámabb vagyok, nem olyan tűnődő, mint egy szerelmes kisdiák. Bizonyára fölfedeztem, hogy vannak még asszonyok ezen a világon, majd múltkori föltevésemet igazolva rögtön megkérdezte:

– Na és Orsolya… az özvegy? Kedves volt-e hozzád, jól tartott-e?

Azt mondtam, hogy az özvegy komoly és kedves úrinő, a kicsi meg nagyon helyes kis ember. (Szinte úgy mondtam,: „nagyon hercig kis szörnyeteg”.) Csak hát szomorúak, ami érthető is.

 – Az – mondta mély meggyőződéssel Viktória néném –, hogy is ne lenne az, ha egyszer ezek mindent lebontanak körülötte, ahogyan az Obongut is tönkrezúzták. (Így mondta: tönkrezúzták!) Ebbe a sok változásba aztán bele is lehet öregedni, nézzek csak őrá, az egykori gangos, snájdig lányra, akinek sosem kellett párnával kitömködnie a szoknyahátulját. De hát ilyen a világ! – fejezte be Viki néni bölcsen, s ha még sokáig tart, akkor még ilyen se lesz.

Aztán pálinkával kínált és étellel, s ragyogó szemmel állapította meg, hogy étvágyam biztos jele lelki fölépülésemnek, s hogy hiába tartott jól mindennel az özvegy, az itthoni koszt s főleg az övé – a legjobb!

 

Mózes Attila: Foglaló – Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.