Ugrás a tartalomra

 

Előretolt szó

 

Előretolt szó

 

– Írjon kiberotikus verset! – ragyogott fel hirtelen. – Legfeljebb öt sor legyen, de szóljon szerelemről, árulásról és halálról, a négerkérdésről és a nimfomániáról, legyen benne a bonyolult női lélek extrém konfliktushelyzetben bekövetkező meghasonlásának ábrázolása, a középkori feudális viszonyok és erkölcsök maró bírálata, rímeljen, és minden szó k betűvel kezdődjön!

(Stanisław Lem: Kiberiáda)

Két évtizeddel ezelőtt egy ifjú poéta szülőfalujának önkormányzata és egy sörkereskedés pénzén versesfüzetet publikált. Ha találkozott volna egy szakmabelivel, az bizonyára lebeszélte volna a megmosolyognivaló zsengék publikálásáról, nagy valószínűséggel a tollforgatásról is. Ugyanis a kiadvány ilyen gyöngyszemeket tartalmazott:

Madárfogás

Megfogott a nyúl egy

mad’rat, két napig csak lapult

érte, vitt a leshez répát csokit,

s két nap alatt mind felélte.

 

Megfogta ő a madarat,

fejbevágta jó erősen,

szárnyát törte úgy vihogott

fetrengve és eszelősen.

 

Pislantott még szegény

madár, s csattant egy utolsó

puszi, életének majd kivirradt

és öngyilkos lett a nyuszi.

 

Ki gondolta volna, hogy a sorok szerzőjét három év múlva már a magyar poézis egyik reménységeként jegyzik, egy évtized múlva pedig – még mindig nagyon fiatalon – József Attila-díjjal tüntetik ki? Az ilyen dilettáns versikék ugyanis a szerkesztőségek kukájában vagy a számítógépek lomtárában landolnak, szerzőiket pedig válaszra sem méltatják, vagy egyenesen eltanácsolják.

Csakhogy a szóban forgó ifjú poéta – némi szerencsével – egy jó irodalmi műhelybe került, ahol volt, akitől tanulni. Szorgalmas volt és nagyravágyó, ugyanakkor kellőképpen alázatos a szakma iránt, így hamar megtanulta az alaptörvényt: légy önmagad legszigorúbb kritikusa. Mint ahogy azt is, hogy az isteni szikrát meg kell rakni a tudás hasábfáival ahhoz, hogy máglya legyen belőle.

A fenti patetikus bölcseleti tételeket Coelho is megirigyelné, ettől függetlenül mélyen igazak. A szépírás igenis tanulható. Talán eljön az idő, amikor bebizonyosodik, hogy programozható is, és megépítik Stanisław Lem utópisztikus Elektrubadúrját. Szó, ami szó, tehetséges ember sok van, és az érvényesülés azon múlik, ki tanul többet rá. És ebben benne van az is, hogy mit és kiktől.

Az öngyilkos nyuszi megdalolójának szerencséje abban állott, hogy az Előretolt Helyőrség alkotói műhely, melynek tagjává vált, Erdélyben működött, és a kilencvenes évek derekán valósággal vadászta a tehetségeket – azért, mert vezetői fölmérték, hogy veszélyben van az erdélyi magyar irodalmi utánpótlás. Nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy tehetségeket veszítsünk el, így még a dilettánsoknak is megadtuk az esélyt, hogy egy kis útmutatás-tanulás után bizonyítsanak. Az elgondolás helyes volt, mert többükről bebizonyosodott, hogy valójában tehetségesek. Néhány év alatt fölsorakozott az utánpótlás, kiépült az irodalmi intézményrendszer, és nagyszerű dolgok történtek, kiváló művek születnek és a jövőbe is bizakodva nézhetünk.

De nem ilyen szerencsés a helyzet a magyar irodalom más tartományaiban. Kárpátalján és Délvidéken szomorú állapotok uralkodnak, Felvidéken, ahol a kétezres évek közepéig izgalmas fiatal irodalmi megmozdulások voltak, jelenleg passzivitás mutatkozik. Az anyaország fiatal irodalmára pedig a szekértáborosdi, a túlpolitizáltság, valamint a belterjesség, a közönségtől való eltávolodás nyomja rá a bélyegét. Az egyetlen járható útnak az tűnik, ha hozzáverődsz valamelyik szekértáborhoz, bebizonyítod a lojalitásodat, betartasz egy csomó – gyakran íratlan – szabályt, például azt, hogy hol publikálsz és hol nem, kivel barátkozol és kivel nem. No meg rohadtul polkorrekt vagy. Azaz az érvényesülésnek már nem útja az, hogy berobbansz, rábaszol az asztalra, szabad vagy, nagyszájú, lázadó, botrányos és polgárpukkasztó, és ne adj’ Isten, ezeknek köszönhetően újító. Nem, mert ma már ha egy kis pajzánsággal megfűszerezett szerelmes verset írsz, azzal vádolhatnak, hogy szexuális tárgynak tekinted Dulcineádat. Egyre kevesebb dologgal szabad viccelődnöd, mert a humorban most már tényleg nem ismernek tréfát, nem tudhatod, kinek a kibaszott érzékenységét sérted meg és kik hirdetnek fatvát ellened, majd ebrudalnak ki az irodalomból. Bizony, Magyarországon ismét cenzúra van, és ezt a cenzúrát ezúttal nem valamiféle hatalom erőlteti az írókra, hanem az irodalmi szakma önként húzta magára.

Nem csoda, hogy mióta ez a nyavalya megfertőzte Magyarországot, a fiatal irodalom óvatossá, tapogatózóvá, túlintellektualizálttá vált. A költészetből a szenvedély, a játékosság, a humor, az életszagúság kiveszőfélben van. Elkeserítő, hogy egy évtizede nem olvastam huszonéves költőtől olyan verset, amitől fölállt volna a szőr a hátamon. Töredelmesen bevallom, a tárgyias-objektív, a túlfilozofált-pszichologizált-szociologizált líra, melyen az éppen divatos teóriák ruháját látom és a bölcsészlaboratóriumok irritáló szagát érzem, nem vesz le a lábamról. Az élet szagát keresem a versben, a szenvedélyt, a lüktetést, az izgalmat, a fantáziát; az okosságot, és nem az okoskodást. Valami olyasmit, ami a vers megértésénél többet ad nekem: borzongást, forróságot, hidegrázást, örömet, búbánatot, erekciót, de még a hányingerrel is megelégednék, csak éppen különbözzön a szokásos szalagmunkáktól. Nem a tökéleteset keresem, hanem valami szokatlant, mert gyakran az az érzésem a kortárs magyar lírával – nem csak a fiatallal – kapcsolatban, hogy valaki már a kétezres évek elejére elkészítette a magyar versíró szoftvert, egyetlen – azóta csak némi polkorrektséggel frissített – program tolja az egészet, és azt osztják szét a magyar irodalmi fórumok között.

És hogy ebben nagy valószínűséggel igazam van, az is bizonyítja, hogy az olvasók eltávolodtak a költészettől: néhány valóban izgalmas szerzőt leszámítva nem vásárolják, nem olvassák, nem fogyasztják. Egy fiatal poéta könyve még száz példányban sem kel el. Tízszer annyian írnak verset, mint ahányan vásárolnak.

Ugyancsak az igazamat bizonyítja a slam poetry mozgalom sikere Magyarországon. A slam biztosította a fiatal közönségnek – az olvasói utánpótlásnak – azt, amire szüksége van: a szenvedélyt, a lázadást, a humort, a játékot, a szabadszájúságot. A szabadság révületét. Az ifjú poéták pedig a dolgozószobájukból sziszegtek irigykedve a több száz fős közönség előtt szavaló slammerekre, valamiféle alávaló, kültelki hülyeségnek minősítve a slamet, ahelyett, hogy rájöttek volna, mit szeretnének olvasni a fiatalok, és alkalmazták volna ezt a költészetben.

Ami meg a fiatal prózát illeti – hogy ne csak a költészetről beszéljünk –, bizony meglehetősen nehéz olyan szöveget találni, amit végig is lehet olvasni. Ezzel a téma túl is van tárgyalva…

Elméletileg nincs gond az irodalmi pályán jelentkezők számával. Viszont a kilencvenes években–kétezres évek első felében tapasztalható tehetségdömpinghez képest ugyancsak szerény a felhozatal. Szerény és egyszínű. Nem történnek izgalmas dolgok. Az elmúlt évtized egyetlen újszerű jelensége a slam. A slam azonban az aktualitás műfaja, és inkább a pódiumé, mint a papíré. A klasszikus értelemben vett szépirodalom kátyúban van. Ha ez az utánpótlás, a közönség tekintélyes hányadát már elveszítő magyar irodalom végképp olvasók nélkül fog maradni.

Bizonyára a legtöbb fiatal írót magamra haragítom ezen állításaimmal, de hát én még azok közé tartozom, akik tesznek a polkorrektségre és a megfelelési kényszerre. De, kedves fiatal szerzők, nézzetek őszintén szembe a valósággal: több százan vagytok, mégis csak néhány tucat olvasótok van. Azaz egymást sem olvassátok. Bizonyára nektek nagyon tetszik az, amit írtok, a család – anyucival az élen – és a barátok is biztatnak, hiszen ez benne van a munkaköri leírásukban. Hanem tapasztaltátok már az őszinte és érdekmentes rajongás többrendbéli érzését, hogy ismeretlen személyre olyan hatást gyakoroltatok műveitekkel, hogy lóvét adott a kiadványotokért, fölkeresett és újabb műveket kunyerált, netán a mellére vagy a bicepszére kért autogramot? Tapasztaltatok valami olyasmit, ami több, mint létezésetek és művészetetek puszta tudomásul vétele kollégáitok és két-három tucat mindenre elszánt bölcsészolvasó által, ami több, mint egy írószervezeti tagság, néhány felolvasóest tizenöt ásítozó ember előtt, vagy a Móricz Zsigmond-ösztöndíj, amit egy évtized alatt legalább százan megkapnak, azaz elegendő a top százban benne lenni? Ha nem tapasztaltatok különleges olvasói jeleket, ne az értetlen világot

okoljátok, mert nem biztos, hogy az olvasókban van a hiba. Mint tudjuk, nem az író válogatja meg az olvasóit, hanem az olvasók válogatnak az írók közül. Szóval könynyen megtörténhet, hogy csak magatok számára vagytok érdekesek, családotok, barátaitok elfogultságból méltatnak, a szakmának, kollegáitoknak pedig statisztikailag és nem minőségileg van szüksége rátok, és mivel egy vagytok a sok közül, könnyen le-/kicserélhetők vagytok. Egy igazi költő vagy író nevét nem is kell a műve fölé írni, mert fölismerszik. Vajon bár a családtagjaitok fölismernék a ti egyéni hangotokat, ha névtelenül publikálnátok?

Persze, ha nem érdekelnek az olvasók, csak a szakma, nyugodtan udvariaskodjátok körbe egymást tovább. Ha az érvényesülés útját abban látjátok, hogy beálltok a sorba, alkalmazkodtok, aláírtok minden szart, amit az idősebbek aláírnak, és aminek semmi köze nincs az irodalomhoz, pofaviziteltek minden fontos rendezvényen, kellőképpen bólogattok, csak akkor kritizáljátok meg a kollégát, amikor az elmegy a retyóra, és lábujjhegyen jártok mindenki lelkecskéjének törékeny vázája körül, hát hajrá! De jegyezzétek meg, hogy mindenki, aki izgalmas volt, Villontól Rimbaud-ig, Janus Pannoniustól Petőfiig, Dantétól Borgesig, Adytól Faludy Györgyig tökös, pimasz, vakmerő és lázadó volt, nem pedig anyámaszszony katonája, búzavirág a kék égen.

Sokan érezzük: változtatni kell. Meg kell kavarni az állóvizet. Ezért támadt egy minden eddiginél erősebb fiatal irodalmi műhely alapításának ötlete, melyhez mintául az az Előretolt Helyőrség-mozgalom szolgált, mely ezelőtt két évtizeddel robbant be az erdélyi magyar irodalomba, és egy fél évtized alatt véghez vitte a frissítő paradigmaváltást, az irodalmi élet újraszervezését, és nemcsak Erdélyben hatott, hanem a magyar irodalom többi tartományában is. A Helyőrség merész volt, szabadszájú, polgárpukkasztó. Progresszív, agresszív és invazív – és mindenekelőtt roppant izgalmas. A popularitás híve, nem az elvont szakmaiságé. A Helyőrség olyan volt, amilyennek a fiatal irodalomnak lennie kell.

Ezúttal a legjelentősebb támogatót sikerült megnyerni: az államot. Kissé mókásan hangzik, hogy egy korlátlan alkotói szabadságot hirdető mozgalmat épp ez a szigorú entitás finanszíroz, de azok, akik ebből politikát akarnak generálni, rájöhetnének, hogy az államnak, a kormánynak, a politikumnak igenis érdeke, hogy minőségi irodalom szülessen, hiszen a számadásnál a kultúrában elért eredmények is mérlegre kerülnek. A jó művészet alapfeltétele pedig az, hogy senki ne avatkozzon bele a művészi szabadságba – még a támogató sem.

Az Íróakadémia nagyszabású projektjének elsődleges célja az esélyegyenlőség megvalósítása. A magyar irodalom fővároscentrikus – ezzel nem is lenne semmi gond, ha mindenki részt vehetne Budapest pezsgő irodalmi életében, és meríthetne a nagy, közös bográcsgulyásból. De mi történik azokkal, akik nem engedhetik meg maguknak a fővárosban vagy valamely más fontos kultúrcentrumban való időszakos tartózkodást? Nehéz elképzelni, de még mindig vannak olyan magyarlakta vidékek a Kárpát-medencében, ahol egy laptop luxuscikknek számít. Holott sosem tudjuk, hol születik meg a leendő Ady Endre. A legutóbbi Érmindszenten született, egy eldugott, akkor félezer (ma 124) lelket számláló faluban. Akkor sem volt, ma sem könnyű eljutni onnan Budapestre. Egy vidéki, tanyasi vagy határon túli költőpalánta összehasonlíthatatlan hátrányban van egy fővárosival szemben, akinek csak be kell sétálnia a rendezvényekre és ott szocializálódnia.

Ezt az anyagi vonatkozású problémát hivatottak megoldani a tanulmányi ösztöndíjak és szociális juttatások, a körülmények biztosítása a fővárosban való tanuláshoz

vagy a gyakori jelenléthez. A pályázati elbírálás természetesen minőségalapon történt és fog történni mindig is, de döntés után, a nyertesek szociális hátterét megvizsgálva, gyakran bukkanunk nehéz sorsokra. Óriási tehetségek hagyhatják abba az írást anyagi okok miatti kilátástalanságból. Erre az aspektusra nem igazán gondoltak eddig sem az irodalomszervezők, sem a kultúrpolitikusok. Ez sajnos Budapestről nem látszik, igazából a határon túliak érezhetik át – de esetünkben ez most adott volt.

A pályakezdés általában a legnehezebb szakasz egy író életében. Az anyagi vonzat mellett ott van a közeg problematikája is. Tartozni valahova, lehetőleg egy műhelyhez, tanulni valakiktől, visszajelzést, konstruktív bírálatot és biztatást kapni. Nem könnyű, ezért ez is egyik fő oka az imént említett feladásnak. Egy olyan közösség, amit egy Íróakadémia tud biztosítani – a pályakezdők, a mentorok és az oktatók mindösszesen 45-en vannak –, mondhatni ideális. Az alkotók stimulálják egymást és ennyiféle ízlés nagyon komoly kritikai szűrőt is jelent.

Anyagi biztonságban, megfelelő motivációval, remek közegben minden körülmény biztosított egy olyan léptékű fejlődéshez, amely magánúton vagy kisebb és kevésbé szervezett, esetleg önszerveződő közösségben aligha megvalósítható. Ennek az erős háttérnek nagyon nagy jelentősége van: szabadságot biztosít. Nem kell óvatoskodni, nem kell megfelelni ahhoz, hogy egy műhely, egy társaság, egy közösség befogadjon: helyedet pályázati úton nyered el, és szorgalommal, minőség produkálásával tartod meg. Nem közösítenek ki, ha elmondod-megírod valahol a másokéval ellenkező véleményedet, ha egy olyan folyóiratban publikálsz, amelyik a szekértáborodnak épp nem tetszik. És így esélyed van néhány év alatt olyan szintre eljutni, olyan izgalmas minőséget produkálni, amely függetlenséget biztosít számodra – mert egy író hatalmát műveinek minősége és népszerűsége biztosítja.

Remélhetőleg ebből a műhelyből olyan alkotók fognak kikerülni, akik alaposan fölkavarják az állóvizeket, és életet visznek ebbe a jelenleg fásult, eseménytelen, egyre fantáziátlanabb fiatal irodalomba. Az irodalomnak folyamatosan harsányságra, pimaszságra, játékosságra, polgárpukkasztásra, lázadásra, izgalomra van szüksége, ellenkező esetben ellaposodik, és még jobban elveszíti közönségét.

Ebben az antológiában közel félszáz alkotó műveiből olvashatnak szemelvényeket. Pályakezdők, mentorok és oktatók régi vagy szűz művei, vegyesen. Egy helyőrség közösségében a kadét is ugyanolyan fontos, mint az őrmester. Vannak itt veteránok és haladók professzionális szövegekkel, míg a legifjabbak színvonala egyenetlenebb: vannak kiforrottabb, vannak csupán ígéretes szerzők. Mi, oktatók nem törekedtünk az álságos tökéletességre, ez nem egy erőltetett, sminkelt anyag, hanem a jelenlegi, a kezdeti fázis hű tükörképe. Az oktatás alig fél éve kezdődött el, kezdetben puhatolózással, ismerkedéssel – még az alapoknál tartunk. De már kiléphetünk a napvilágra, már van mit megmutatni, szégyellnivalónk pedig nincs, klasszikusainknak is vannak zsengéi. Ám ez az anyag rendkívüli fontossággal bír. Viszonyítási alap: innen indultunk, ehhez viszonyítjuk majd a fejlődést egy, két, illetve három év múlva – mikor a képzés véget ér, és reményeink szerint legtöbben már a debütkötetük anyagát csiszolgatják. Hároméves munkánk eredményét ehhez az antológiához viszonyítva lehet majd értékelni.

Most pedig beszéljenek a szövegek, mi meg találkozunk egy, két, illetve három év múlva – évről évre jobban és izgalmasabban.

 

Orbán János Dénes,

                                                                    az Előretolt Helyőrség előretolt tisztje

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.