„Megfigyeltem magamon, nagyjából tényleg egy lélegzetvétel alatt olvasódik egy versdarab, s ez egyfajta belső ritmust kölcsönöz a szövegnek, csaknem testivé teszi a befogadást, mintha verset vennék levegő helyett.” – Iancu Laura új kötetét Simon Adri olvasta és írt róla nekünk.

 

Az istenkereső, vallásos versbeszéd talán legifjabb, harmincas nemzedékbeli megszólaltatója a moldvai születésű, közel húsz éve Magyarországon élő Iancu Laura. Szóban forgó kötete nem is más, mint egyetlen nagy önátadás és önmegmérettetés a teremtésben, a Teremtő színe előtt. Rövid, szaggatott sorokból építkező liturgikus versek, majd a Kimenőcédulák egymástól élesen el nem különülő, egyetlen laza történetláncként is olvasható versei, végül a prózai szövegként megírt, narratív struktúrájú, de ugyancsak lírai prozódiájú Litánia fejezet alkotják.

Mi tesz egy fohászt verssé, mi különbözteti meg a templom mélyén mormolt imától? Talán a kettő valójában egylényegű, s minél inkább a lélek mélyéről érkezik a költemény, minél spirituálisabb felütésű, annál imaszerűbb?

 

Az a benyomásunk, hogy a szövegösszetartó erő a szubtilis, spirituális háttérben a versekbe önmagát Kőmíves Kelemenné alteregójaként befalazó Iancu Laura. Rímtelen, váltakozó hosszúságú sorokból álló, zaklatott hangú, de nyelvileg fegyelmezett és koncentrált versbeszédet hallunk tőle. Csángó nyelvjárási fordulatokkal fűszerezi itt-ott a szöveget, de visszafogottan, egészséges mértéket tartva teszi. Borús hangulatú, „fázós” mondatokkal húz be minket különös világába, miként a megidézett Meg nem érkezik című költeményben is, amely egyébként szomorú véget ér: a lírai én magányosan várakozik, de akire vár – hogy Isten-e vagy ember ő, talán nem is lényeges –, sohasem jön el, helyette megtudjuk: meghalt. E vers felidézi Dsida Jenő Nagycsütörtökét: „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, / s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem / a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. / Testem törött volt, és nehéz a lelkem, / mint ki sötétben titkos útnak indul / végzetes földön, csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis, szembe sorssal, / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” E senkiföldje-motívum több helyütt is felbukkan Laura kötetében: a második ciklus címe A senkiföldjén vagyok én is, de az egész Füst című verssel illusztrálni lehet ezt a hangulatot, mely belengi a kötetet:

 

Egy barátom mondta nemrég, hogy mintha Laura lenne a női Pilinszky, és ebben van valami. Az istenes, senkiföldjés, ködutas és rettenettel nyakon öntött képi világ, az utalások rendszere, a szűkszavú letisztultság csakugyan a kései Pilinszky János költői univerzumát idézi: lakatlan kő, hever a hátam, / emlékek nélkül, nélkülem, / az évmilliók halott hamujában. / Hideg szél fújdogál. (Hideg szél) Vagy elevenítsük fel a költőelődtől a nagyszerű Senkiföldjént:

 

És legszívesebben idézném még tovább is, annyira szép, de most nem Pilinszky-verset elemzünk. Valóban Iancu-motívumok sejlenek fel Pilinszky soraiban (és viszont): nemcsak az említett éjszakai-hajnali helyszínekre, a hidegre, a csillagokra, a kopár levegőre, másutt a farkasokra, a magányra gondolok, hanem hogy mindketten kisfiút, csecsemőt – egy gyermeket vizionálnak a szürreális tájba. Pilinszky saját szívét a kisfiúéhoz hasonlítja, tehát érthetjük úgy is, hogy gyermek-énjével találkozik a tengerparton. Iancu Laura gyermeke több helyütt is a fákkal alkot költői képeket. Itt egy szépen kibontott hasonlattal van dolgunk:

 

a címadó versben pedig egy metonimikus alakzattal: „Éjjel öregednek a fák, / amikor hallani a gyermekkor / jaját.” Hogy aztán később egy kietlen, elhagyatott tájban bukkanjon fel ismét a gyermek: „Éjfél után a havas tájon / tízéves gyermek vesztegel / egy falovon”. Eztán megtudjuk a lírai énről, hogy sovány még ma is, s farkasok kívánják a halálát, de reménykedik, hogy a gyermek megmenti őt: „Csak hiszem, hogy a gyermek / megszökött álmában, / s megszöktet engem is a falovon.” Itt is érthetjük a lovacskázós kisgyermeket a költő gyermeki alteregójának, akihez a felnőttlét rettenete, testi és gyaníthatóan érzelmi soványsága, éhsége elől menekül, nála keres oltalmat.

Laura szépen és letisztultan bánik a dimenzióváltásokkal is. A sorból írok című vers végén öt sorba sűrít egy egész, előbb kozmikussá táguló, majd ismét a cseppnyi, emberdimenziójú világba visszahulló történetet:

 

Először apró, magukat meghúzó emberek sokaságát irányítja a Tejút szupersztrádájára – amely pusztulás képében jelenik meg –, önmagát is közéjük állítva. Onnan tekint le a Földre, méghozzá a Don-kanyarra, amiről mindnyájunknak hasonló képzettársításaink vannak: a tömeges értelmetlen halál víziója rémlik fel e sorok olvastán. És itt is keresztezi Pilinszky útját, aki KZ-lágert, francia foglyot „használt” ugyanerre.

A Kimenőcédulák bő négyoldalnyi ciklusa erős váltás az eddigiekhez képest: a megszokott képek, hangulatok helyett kortársabb vizekre evez a költőnő. Az itt található versfolyamot csak a tördelés, a központozás tagolja: az egységek első sorát megvastagította, s egy-egy sornyi cezúrát hagyott köztük. Megfigyeltem magamon, nagyjából tényleg egy lélegzetvétel alatt olvasódik egy versdarab, s ez egyfajta belső ritmust kölcsönöz a szövegnek, csaknem testivé teszi a befogadást, mintha verset vennék levegő helyett. Van, ahol maga az írói tevékenység az önreflexió tárgya:

 

 

Másutt megint biblikusra vált a hang, de ez sem ugyanaz az istenes beszédmód, mint a korábbiakban. Itt is az írás marad a fókuszban, viszont kitágul e cselekvés horizontja: Isten írta olyanná a megszólalót, amilyen lett, s ő ebbéli minőségében képtelen befogadni az Igét, át kell írnia benne egy szót nap mint nap – hogy melyiket, annak kitalálása az olvasó fantáziájára van bízva.

 

Majd teljesen modernné, sőt naprakésszé válik a beszédmód, kimondódik, hogy ez már egy másik világ, amelyből most beszél:

 

És nagyon szép a Kimenőcédulák lezárása az alábbi hat, szintén sűrű sorral:

 

Végül a Litánia prózafolyama áll a kötet végén, amely szintén vallásos alaptörténetbe (pontosabban kisebb, egymásba gyűrűző történetekbe) ágyazott nagyobb lélegzetű költemény. Néhol párbeszédes formát ölt, máskor levélként mutatja magát, megint másutt lázas, áradó monológot ad elő a beszélő: „Rettenetes együtt élni az emlékekkel. A történelem érzetét keltik az emberben… Rettegésben tartanak: eltűnnek, elmosódnak, elhatalmasodnak. Hányszor megtettem a hazautat! Istenem, te számoltad? És soha nem oda érkeztem haza, ahonnan elhoztak? eljöttem? Mindegy is… Akinek nincs saját, csak választott helye, az örökre az úton marad… Igaz ez hazára, szellemre egyaránt.” Mintha valamiféle létösszegzés történne itt, aminek vonzásában kitér másutt a létmódként felfogott beszéd ellentmondásosságára is: „Előbb csak valakik elől rejtőztünk, aztán oly mélyre estünk a nyelvünkbe, hogy már senki nem érti szójárásunkat.”

El kell mondanom végül, s talán kezdhettem is volna ezzel, hiszen az állítás egyaránt vonatkozik tartalomra és megjelenésre: az Éjszaka a gyermek szép könyv. A borító készítői, Szita Barnabás és Bányai Anna pompás munkát végeztek. A kemény fedélen ábrázolt lépcsőházbelső a szürke sejtelmes árnyalataiban dereng, amelyek úgy váltakoznak, ahogy játszik a fény a helyiségben. Lentről felfelé néző perspektívából látunk csigalépcsőt és korlátot, amelyekre fentről süt be a nap egy furcsa dőlésszögű – avagy szokatlan perspektívából fotózott – ablakon át, és különös fény-árny játékot űz velünk. Például a lépcsőkanyar felett a mennyezet íve szívet formáz, a háttérben salétrom pereg a falról, a korlát sötét rácsa pedig mintha a negatívja lenne a világos ablakrácsnak. De nem mesélem tovább, majd itt lesz a borítókép az írás mellett, és akárki meglássa, miről beszélek – vagyis mégsem ugyanaz a flash. A könyv kézbe véve sokkal szebb.

 

Simon Adri

 

Iancu Laura: Éjszaka a gyermek. Magyar Napló Kiadó, 2017