Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (2.) – Zöld, fehér

Zöld, fehér

Megfosztottan ugyan, de gazdagon szárnyaltak a gondolataim. Nem tudtam, hogyan találjak eszközt arra, hogy érzéseimet, tapasztalataimat megörökíthessem. Kis füzetembe már gyermekként versfoszlányokat, verseket formáltam. Szikársága, tömörsége, zenéje, ritmusa miatt a jó verset tartottam mindig a legmagasabb rendű műfajnak. Rím, keresztrím, kancsalrím, metafora, szimbólum... Gondolatok, sűrítmények... Mikor magyar–francia szakos tanárnőm meglátogatott minket, valaki megmutatta neki titkon őrzött szövegeimet. Mint akit lemeztelenítenek, szégyenkeztem miatta.

Később is, festés közben – mert rengeteget dolgoztam –, hogy ne maradjak le, verseket tanultam. Mellé rajzokat készítettem. A képi ábrázolás mindig jobbnak bizonyult. Vonalakkal, színekkel, formákkal próbáltam vászonra vetni a fájdalmat, a félelmet, a magányt, a lírai gondolatot, a boldogságot, a végtelen örömet.

Nyaranta óriásira nőtt a fű, buja zöld lett minden. A kristálytiszta, ózondús levegőt a fű és a mezei virágok sokasága illatosította. Órákat tudtam ott tölteni, hallgatva a csendet.

            Az erdőszéli patak lett a kedvenc helyem, mely egyben telekhatár is volt. A fák tónusait próbáltam megfejteni, a smaragd árnyalatokat, a zöldeket, a tüzes permanens, föld- és krómoxid-zöldes árnyalatokat, a hideg porosz kékekbe és meleg sárgászöldbe hajló és nedvdús lombokat és fényeket. Mikor átsüt a Nap a fákon...

            Egyik kedvenc festőm, Paál László képei jutottak eszembe.

Hogyan lehet a fényt úgy megfesteni, hogyan ragyoghat a nap a drámai erejű fák között? Meg figyeltem, hogyan váltakoznak az átható napsugarak különböző napszakokban. Ezek színvibrálásait, fényjátékait tanulmányoztam. Rájöttem, hogy a ragyogás eléréséhez a képet egy bizonyos színnel alá kell festeni, majd fel kell vinni rá a másik réteget. A többrétegű, áttetsző, glazúrokkal készült kép ragyogóbb, festőibb, művészibb lesz.

Halak. 2014, olaj, vászon, 80 x 100 cm  

A patak csobogását hallgatni soha nem untam meg. Húgaimmal köveket hordtunk. Eltorlaszoltuk a víz folyását, gátat építettünk, mely mögött fürödni lehetett. Később, mikor már iskolába jártam, vakációban a fél osztály nálunk nyaralt. 

            Gyümölcstől roskadó, gazdag cseresznyefákra, almafákra másztunk.  Édesapám oltotta, gyűjtötte a gyümölcsfákat, melyeket Édesanyámmal ültettek. Mindenik más és más termést hozott. Mint a Paradicsomban, végtelen boldogság vett minket körül.

            A patyolattiszta vízbe halakat hoztunk. Akkoriban a Szent József-forrásból eredő, kertünket szegélyező csermelyből inni is lehetett. Az erős napsütésben, tükröződésben örömmel bámultam a halak cinkfehér, szürkébe hajló színárnyalatait, ezüstösen fénylő, ragyogó mozgásait, örök változásait. Majd drámai, komor, sötét felhők borították az eget, villámlás, dörgés kíséretében vihar közeledett. A nagy eső s az áradó víz elmosott mindent. Halainkat visszavitte a Krasznába, oda, ahonnan vétettek.

Mint egy igazi otthont, a partra magam építettem a sárkunyhót – ahogy a saját lakásomat is elképzeltem –, kívül-belül fehérre meszeltem, majd deszkahulladékokból bútort faragva berendeztem. Szerettem, kötődtem hozzá, mert a magam ízlésére formálhattam...

(Nem volt akkoriban pénz játékokat vásárolni, örültünk, ha a mindennapi kenyérre jutott. Önellátóak voltunk, a Szüleim, amit csak lehetett, megtermeltek. Volt csirkénk, malacot neveltünk, volt zöldséges, szőlős és gyümölcsöskert. Apám emeletes méhkaptárokat is készített, méheket telepített. A házilag előállított, megtermelt élelemnek csodálatos volt az íze, mert sok munka, rengeteg fáradozás eredménye volt...)

            A zöld bokorból ágakat tördeltem. A ház körül a teret örökzölddel körbeültettem. Mivel a pataktól állandóan nedves volt a homokos föld, a mély smaragdzöld színű ágak gyökeret eresztve, mint egy mesében, igazi örök reményt árasztva nőni kezdtek az égig. 

            Gyerekként ezt felépítve, mint későbbi életemben is, ha megszületett egy kép, egy alkotás, a teremtés magasztos, felemelő öröme kerített hatalmába.

Szüleim 1950 májusa körül többször is kitakarították a döngölt padlós helyiséget, megszüntetve az állatok bűzét (azelőtt kecskéket tartottak itt), sárral mindent betapasztottak. Végül finom homokot szórtak le.

            Naponta többször lemosták a mennyezet gerendáit, vegyszerekkel, gépolajos petróleummal kenegették, hogy minden ragyogóan tiszta legyen. A falakat hófehérre meszelték. Az elhagyott, ócska ágykeretet letisztították, petróleummal lekezelték. A gerendákból és az ágykeret sarkaiból, repedéseiből égő gyufával, gyertyákkal igyekeztek kiirtani a poloskát. 

            A frissen töltött, illatos szalmazsákokból kényelmes fekvőhely lett. Elkészült egy szükséglakásszerű helyiség vagy szoba – ide csak két bőrönddel jöhettünk –, melyben volt, mikor heten kellett meghúzódnunk.

Erdélyi táj.  2010, olaj, vászon, 60 x 95 cm   

Messze volt a város, kedves nővérem, Eta Emma néniéknél lakott, onnan járt iskolába. Nagyobbik testvérem, Erzsébet Sepsiszentgyörgyön, egy igen rangos gimnáziumban érettségizett. Szerette, tudta a matematikát, egy közeli faluban talált tanítói állást.

Szüleimmel mi hárman, Ella, Ibolya és én új otthonunkban maradtunk.

            Délelőtt keletről, délután nyugatról sütött be a Nap, az áldott Nap, mely mindig jelentőségteljes és meghatározó helyet foglalt el festészetemben...

            Később, mikor Édesapámnak lehetősége volt a kis helyiséget kátránnyal szigetelni, deszkapadlót szegezett le otthonukba. Új ajtókat, ablakokat készített, s beépítette a házba. Fenyődeszkából a teraszt is újjávarázsolta.

Valaki nagyon megkívánta műemlékszerű, hatalmas bolthajtásos pincés, körben tornácos, vagon típusú, kétszobás szüretelő házunkat. Otthonunkból vendéglőt kívánt létesíteni. Tett is azért, hogy lakhelyünkről minket eltávolítson.

            Az apám által furatott kutunkat betemetve, pont a ház előtt a kertünkből szeméttárolót létesített. A tiszta vizet elárasztotta a szemét, mely kiégette a patakszéli diófákat. Az egész völgy a pálinkafőzőből kifolyt és egy óriási cement gyűjtőben tárolt rothadó cefrétől bűzlött. Mindez egészségtelen környezetet teremtve ellehetetlenítette életünket. Szinte megsemmisült minden, amiért a Szüleim annyit dolgoztak.

            Édesanyám légzését asztmatikus rohamok nehezítették.

            Később is, ha hazamentünk, volt, mikor Kisfiamat éjszaka, hogy meg ne fulladjon, villanyvilágítás nélküli, sötét utcákon karjaimban tartva, futva vittem a három kilométerre lakó, éjszaka is szolgálatkész Mária doktornőhöz.

Ez is az akkori rendszer hozadéka, a kapzsiság, a ,,reprivatizáció” egyik módja volt...