Tágas és buja a kültér – zúzós Rájátszás-koncert a PIM kertjében

Tetőfokára hágott a hangulat a PIM nyári fesztiválja Rájátszás-koncertjén, ahol Beck Zoli, Egyedi Péter, Grecsó Krisztián, Háy János, Kemény István és Kollár-Klemencz László szaggatták a húrokat és mondták a verseket.

Olyan is van, amikor jó nyáron Budapesten lenni. Amikor nem harmincnyolc-fokban-aszalódás az autóbuszon, amikor nem lezárások és pótlójárművek, amikor nem gőzfürdő a metrókocsiban… Hanem itt van például a Petőfi Irodalmi Múzeum a maga árnyas kertjével a belváros kellős közepén, amivel én sosem tudok betelni. Már egyáltalán az, hogy van egy irodalmi múzeumunk, amihez fogható nincs más országban – vannak írói emlékszobák, emléklakások, de múzeuma az irodalomnak, úgy ánblokk, hát az nincs sehol. Ráadásul ez a múzeum a legkevésbé sem a leporolt tárgyak emlékhelye, hanem az élő irodalmat, a lélegző, lüktető, a mindennapokat átható költészetet, prózát, zenét tálalja fel hétről hétre, mert nálunk ez valahogy magától értetődően van és működik.

Holdfény és reflektorok

A PIM nyári fesztiválja sokéves hagyomány, és a legjobb dolog, ami a városban történik a kánikula idején. Idén ráadásul még a hőgutát is megúsztuk, a Rájátszás-koncert előző estéjén jött egy hidegfront, még esernyőt is vittem a biztonság kedvéért, de nem volt rá szükség – kellemes nyáreste lebegő felhőkkel és futkosó szellővel. Párnát mindenki kap a hátsója alá a belépéskor, hogy kényelmesen ülhessen a Károlyi-palota kertjében felállított székeken, amelyek persze dugig megtelnek minden programon, a jegyek pillanatok alatt elfogynak.

A Rájátszás nekem már történelem, rémlik, amikor sok éve először láttam a produkciót, talán a Millenáris külső színpadán. Amikor még csak arról volt szó, hogy Kollár-Klemencz meg Beck Zoli elcsettintenek pár dalt Erdős Virág, Grecsó és Háy verseire, és volt benne valami kezdő esetlenség, ügyetlen báj, a költők matattak a papírokkal, a zenészek a gitárral, közösen a mikrofonnal, letették-átadták-felvették, de már akkor nagyot szóltak ezek a számok: mintha a versek erre születtek volna, mintha magától értetődően összetartozna szöveg és zene. 

Egyedi Péter, Beck Zoltán

Azóta, vagy hét év alatt tényleg összeforrtak, ahogy maguk az előadók is: a Rájátszás egy komplett író–költő–zenész zenekarrá nőtte ki magát, és olyan profi a felállás, a hangzás, hogy csütörtök este én pillanatok alatt amolyan „mit nekem Stones”-hangulatba jöttem, ha egyszer itt vannak ezek a fiúk: Egyed Péter, Beck Zoltán, Kollár-Klemencz László, Grecsó Krisztián, Háy János és Kemény István (a csütörtöki felállás szerint). Az már a harmadik szám után világos lett, hogy a székek csak zavaró bútordarabok, a lábak tudniillik – mármint az emberiek, de talán még a székeké is – megállás nélkül jártak a földön, és én legalábbis erős késztetést éreztem egy kis vad ugrabugrára. Mert amikor megszólal Grecsó Krisztián Dezsője, vagy a koncert nyitószámaként elnyomott Legjobban nélküled tudok veled lenni, akkor tényleg táncos hangulatba kerül az ember. Kollár-Klemencz László és Grecsó duettje, A szív, ha üt, magyar sorai súlyosak, akár bluesosan hömpölygő ritmusa, aztán egy kis felszabadító Így akarod ezt végigcsinálni. 

Kollár-Klemencz László, Grecsó Krisztián

A Rájátszás, mint a neve is mutatja, eredetileg a költészetre született zenéről szólt, a zenétől elválaszthatatlan költészetről és vice versa, de már önálló albummal is jelentkezett a csapat, és több immár több saját szerzeményük is született. Ettől függetlenül nem hiányozhatnak a koncertekről a felolvasások sem – csütörtök este elsőként Kemény Istvántól hallgathattuk meg az Egy nap életet, soha aktuálisabban: „Harmincháromból húszan maradtunk, tizenöt év után / szép ez is, / Egy óra múltán a kocsmáros behordta fölöslegessé vált / székeit. / Férfiak és nők, fiúk és lányok, június, este, / sátortető…” Grecsónak már a koncertet bevezető felkonfja is a frissen leérettségizetteknek szólt, jöhet a bankett – és a fiúk a színpadon tényleg mindent beleadtak, hogy meglegyen a bulihangulat. 

Kemény verse és az ahhoz illesztett „létösszegző dalok” után, ahogy Krisztián fogalmazott, jöttek a „zúzósabb” futamok: például a Hétezer évig voltam méhész a Kistehéntől, és a mindenki kedvence, a Nátriumbenzonát, amely Háy János verse és Beck Zoli zenéje: „Látod, ilyen vagyok édes, / konzerven és levesporon élek, / s úgy kerülök a túlra át, / hogy összetart / a nátriumbenzonát…” A dalok közötti átvezető kis sztorik egyikeként Háy elmesélte, amikor a rádióban olvasta fel egy színész a verset, milyen képtelenül ejtette ki a „naaatriumbenzonaaat” szót, de Grecsónak is volt története például arról, hogy ő pedig éppen Ternyák Zoli, a fiatalon elhunyt nagyon tehetséges színész előadása után értette meg csak igazán egy saját versét, és ennek hatására írta át.

Szűcs Krisztián, a Heaven Street Seven frontembere szintén állandó tagja a Rájátszás-csapatnak, de mivel most nem tudott eljönni, Egyedi Péter és a többiek a színpadról küldtek neki dalt, majd Kemény István után Grecsó is megnyilvánult gitár nélkül, csak prózában, azaz versben: a Mire zöldültet mondta el és a Minden apróságban zene nélkül is fülbemászó sorait: „…Szédülésig felkavar, hogy ennyi év után is ránk csodálkozol. / Üdvös meg áldott, a »semmi sem elemi« evangéliuma. / Nem hozott más ilyen jó hírt nekem soha…” A 30Y Szívemhez szorítom dala Beck Zoli fekete-fehér gitárjából így élőben a líraibb hangulatú felvételekhez képest most sokkal dinamikusabban szakadt ki, és a hatást csak fokozta a Grecsó–Háy „néptáncduett”, legalábbis ahogy ők nevezték el a lábbal hozzádobogós tánclépéseiket, általános tetszést aratva a közönségben. 

 Háy János

Háy is felolvasott, amihez immár csak a szemüvege hiányzott – mint Beck Zoli megjegyezte, Háy mindig épp azt nem találja, amire szüksége van: ha pengetni kell, a pengetőt, ha dorombolni kell, a dorombot… és így tovább. Jut eszembe, Háy őrületesen jól dorombol, és jól is áll neki, utoljára a Trapper farmer tévéreklámjában nyűgözött így le hangszer ötéves koromban. De meglett a szemüveg, és mi meghallgathattunk több rövidverset is, Háynak ezeket a végletekig feszített, sommás lírai bravúrjait, például ezt: „A lányokból / nénik lesznek / mondanak egy / számot, ennyi / Rosszul főznek, / a szemüket / a szívüket / lehet csak szeretni.” A koncert végén jött az Erdős Virág-szekció, noha Virág most nem volt jelen, de ezek a számok már igazi slágerek: a Van egy ország, ahol lakom / semmi ágán lógó flakon, és persze a tömeg rájátszást követelt a zárás után, pontosabban ráadást: a Tágas és buja a beltér Erdős-verset már kórusban énekelte mindenki, mi több: „a csörgőknél Kemény István!” konferálta fel Háy János kollégáját, aki végre maga is hangszert ragadott.

A csúcson kell abbahagyni, szokták mondani – ezen a ponton tényleg a tetőfokán volt a hangulat. Dedikáltatni is lehetett, a boltíves átriumban a könyvesstandnál a fiúkat az aláíráson túl egyre-másra kapták el a rajongók szelfikre, és ők vállalták, mint „jófej” rocksztárokhoz illik.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a galériában!