A helyszín Kolozsvár, a Folyó utca és a Vágóhíd utca sarka. Langyos este van, keserű benzingőzzel kevert orgonaillat csípi az orrod. Befordulsz a sarkon, lemész a lépcsőkön a Gödörbe, ott van a te otthonod a mélyben, ahol az utcalámpák megritkulnak, és az éjszaka a hátadra csimpaszkodik. A levegő sűrű, nyomott, párás és forró, akár a trópusokon, mintha esőre lenne berendezkedve itt a természet, viharra, égiháborúra. Sörösdobozokat kerget a szél. A szemetesnél nyúzott, fekete kandúr ugrik eléd, hátrafordulsz, keresztet vetsz. Valaki követni kezd, hallod a negyvenötös lábak caplatását, felgyorsítja a lépteit, de nem kezdesz el sietni, a rossz emberek megérzik a bőrödön kipárolgó félelmet, akár a kutyák, majd lecsapnak rád, beléd marnak, megsemmisítenek. Rágyújtasz. Az öngyújtót nem rakod vissza a dobozba, marokra szorítod, nem nézel hátra, de mindenre fel vagy készülve. Ha bármit csinál, határozott lépéssel megfordulsz, tökön rúgod, és belekutyagolsz a hasába, majd elszaladsz,  amilyen gyorsan csak bírsz, mire feleszmélne a támadó, te már otthon vagy. Csak pár sarokra van a tömbház, de a félelemtől a távolság megkétszereződik. Immár három éve élsz itt a Gödörben, megszoktad a fények kancsalságát, nem érzed magad idegennek, ha a gyanús árnyékok rád vetülnek. Már nem hívsz rendőrt, amikor káromkodással kevert asszonyvisítás szüremlik ki az ablakon, utána nem téged vernek lilára, a konyha csempéjén nem te fekszel majd félholtan, inkább halkan elmormolsz egy imát.

Külvárosi éj. Lakótelepi költészet. Az alvilág verserezete. A Hold túloldala, amit csak elképzelünk, de nem tudjuk, milyen, talán ott lakik a szépség másik arca, a smink nélküli, a természetes, a pőre.

 

 

Miközben ezen tépelődsz, Pál Dániel Levente új kötetének, Az Úr Nyolcadik Kerületének néhány markánsabb passzusa ugrik be. Egy ideje veled van ez a könyv, nyomodban caplat, nem bírsz szabadulni tőle. Kitartó társad lett, hazakísér az esti edzés után, ott van akkor is, amikor reggelente felülsz a hatos trolira. Azon kapod magad, hogy a trolin ülő külvárosi arcokat figyeled, apró, elejtett félmondatokat, mozdulatokat, gesztusokat, történeteket, amelyek nap mint nap szembejöttek veled, de eddig észrevétlenül mentél el mellettük, mintha te és a negyed, ahová esténként hazatérsz, és amellyel együtt reggel felébredsz, két párhuzamos világ lett volna, melyek találkozása fizikai lehetetlenség, mintha egy láthatatlan burok választott volna le a valóságról, aminek évek óta szerves része vagy te is. A burok most kipukkadt, és kénytelen vagy kezdeni valamit a helyzettel.

A jó irodalom az, amely képes beköltözni a mindennapokba, nem hagyjuk otthon, hurcoljuk magunkkal, megváltoztatja a gondolkodásunkat, alakítja a látás, az érzékelés, az értelem és érzelem bonyolult rendszerét bennünk. Az Athenaeum kiadásában a 2017-es Könyvfesztiválra megjelent Pál Dániel Levente-mű ilyen, jó irodalom, letehetetlen olvasmány!

A kötetet műfajilag nehezen lehet behatárolni, és az olvasás aktusának pikantériája éppen ebben rejlik. Az értelmezési sík, a befogadás egészen más, ha regényszerű szövegfolyamként, ha novelláskötetként, és ha epikus és lírai etűdöket szabályosan váltakoztató hosszabb költeményként olvassuk.

Azt gondolom, ebben az esetben kifejezetten kártékony műfaji skatulyába kényszeríteni a művet. Az én megközelítésemben Az Úr Nyolcadik Kerülete verses szövegfolyam. Rendhagyó könyvről lévén szó, recenzióm is formabontóbb megközelítésben próbálja az olvasónak bemutatni a korpuszt.

Pál Dániel Levente többféle olvasatot kínál fel új könyvével, ezzel a gesztussal a szélesebb olvasótábort igyekszik megcélozni. A laikus olvasó felé nyit a laza, közvetlen nyelvezettel és stílussal, ugyanakkor mélyebb, metafizikusabb rétege is van a szövegeknek, ami fölött, ha nem vagyunk elég figyelmesek, könnyen elsiklunk, az olvasás csupán a szórakoztatás eszközévé válik.

Költészet napja környékén mélyültem el Az Úr Nyolcadik Kerületében először, majd objektív okokból félretettem a könyvet, a recenzió elnapolódott, az élményanyag időközben leülepedett, elraktározódott. Néhány történet beleégett a memóriámba, nem hagyott nyugodni, azon kaptam magam, a lakótelepem tulajdonképpen egy kolozsvári mini nyolcadik kerület, a történetek javarészt áthelyezhetők egy másik hasonló környezetbe. Úgy döntöttem, újra föllapozom, a szöveg labirintusában bizonyára megbújnak olyan zugok még, amelyekre nem figyeltem eléggé. Az újraolvasást nem bántam meg, magába szippantott, bevitt a sűrűjébe a könyv, akár egy erdei kiránduláson, amikor a magas hegy megmászása után elénk tárul a fenséges táj, nem tud az ember lélegzetet venni, csak nézi, hagyja, hogy magával ragadja a látvány.

A könyv igazi jó barátommá vált, hozzám nőtt, jött velem az utcán a bevásárlóközpontba, a tornaterembe, a kocsmába, de még az irodalmi estekre is elkísért. Esténként sunyi módon beférkőzött a paplan alá, álom lett a Corvin negyedből, a Szigony utcából, az Illés köz és Illés utca sarkából, az Egy macskaboszorkányból, Tihamérból, a Kutyás álomból, A szent boszorkányból, az Álmaink piros sportladájából, A vak lányból, a Csengőfrászból, a „Nagypapa, méjt szöjög a pusz?”, „Figyike, én tök szívesen leszopnálak!”, „A könny a lélek  gennye” című írásokból.

Amikor a reggeli kávé és cigaretta mellett felébredtem ezekből az álmokból, egyszer csak magam előtt láttam, ahogy a narrátor rágyújt, mert ezekben a történetekben igen sokszor gyújtanak rá. Az író láncdohányos, vagy pedig csak olyan alkat, mint én: ha feszültebb a helyzet, vagy valamin elgondolkodik, szüksége van egy cigarettányi hatásszünetre. Folyton figyel, és meglát olyan történeteket, mint A Kálvária téri könnyező Szűz Mária esete, a Magány, Egy idősebb vak úr, a Csorogtak le az üres árkok.

Pál Dániel Levente új könyve novelláskötetként működik, ha felütjük és a tartalomjegyzékből kiválasztjuk a szimpatikusabb címeket, elolvassuk a buszon ülve, amikor dolgozni megyünk, vagy esténként lefekvés előtt. Regényszerű szövegfolyamként funkcionál abban az esetben, ha az olvasat lineáris, fejezetről fejezetre, történetről történetre haladva, egyet sem átugorva jutunk el a végéig; s ha így olvassuk, a szövegek zöme versként is feltárulkozik.

Nem véletlen, hogy a könyv nyolc fejezetre tagolódik, a nyolcas szám a cselekmény helyszínére utal, a nyolcadik kerületre: a Corvin negyedre, a Szigony utcára, a Magdolna utcára, a Harminckettesek terére és a kilences buszra, amely ezeket a tereket összeköti, átvonul mindennap rajtuk.

Az író bevezetőjében konkrétan bemutatja a helyszínt, amelyről később mesélni fog. Érzékletesen, plasztikusan, megkapó nyelvezettel, tömören, sűrítve tárja elénk, akár egy versben, mellébeszélés, finomkodás, töltelékmondatok, átugrandó, unalmas részek, sallangok, klisék nélkül a „nyolcker” csodáit.

A bevezető így hangzik: „A helyszín Józsefváros, Budapest nyolcadik kerülete. Nem a Palotanegyed, hanem a Nagykörút túlsó oldala, a Város és a Zóna határa, sok itt ragadt vagy idesodródott emberrel és sorssal. Sokszor az az érzésem, mintha itt egyszerre múlna és állna meg az idő. Az egyik utca a századfordulós Párizs, egymás felé dőlő régi polgárházakkal, a hajdani polgárgazdaság málló faldíszeivel, a kispolgári erkölcsök és ízlés diszkrét túlzásaival. Egy másik utca az új Berlin kristály alakú bevásárlóközponttal, szökőkutakkal és kaszinóval.

Ötven lépéssel odébb falun vagyunk, egy gólyával díszített udvarház maradt az építési terület közepén, mostanság árnyas kiskocsma. Nem messze tőle közkertek, paradicsommal, paprikával, kukoricával és muskátlival.  Az ellenkező irányban lakótelep, egyszerre pezsgő és kietlen.  Majd egy olyan sikátoron megyünk tovább, ami az olasz maffiamozik tompa sárgáit égeti az ember szemébe, és már a Zónába értünk – kívül időn és téren. Élnek itt az őslakos magyarok és cigányok mellett törökök, kínaiak, vietnamiak, arabok, mindenféle afrikaiak, cserediákok, öreg forradalmárok, házfoglalók, háborús menekültek, piti és nagystílű gengszterek és vagy egy tucat vallás és szekta aktív hívei. Itt van elszórva pár négyzetkilométeren minden, ami a mi régi és ami a mi új Európánk. Itt lakom, erről a környékről származik a legtöbb történetem.”

Szükség van némi szociális érzékenységre, emberismeretre és empátiára, hogy befogadjuk ezeket a történeteket, hassanak ránk, különben teherré válhatnak, amit egy intellektuális elme, aki rendszerint többet mozog a könyvtárszobában, mint a valóságban, és nincs alkalma találkozni ilyen szintű problémákkal, automatikusan eltaszít magától. Nyitott szellemet, kíváncsiságot, rácsodálkozást igényel, ezek hiányában csak a felszínt karcoljuk.

Kétségtelenül megdolgozza a pszichét, mélyre ás, nyugtalanná, zaklatottá tesz, lemeztelenít, megfoszt a Hamvas által is sokszor emlegetett maszkjainktól. Ilyenkor szeretnénk mentegetőzni: a gyereklány, aki árulja a testét, és követi a férfit az utcán, egy orális aktust kínál szinte könyörögve, hogy aztán az ezért kapott pénzből nyaralni mehessen („Figyike, én tök szívesen leszopnálak!”), vagy a családon belüli erőszak témája, amely bizonyos kultúrkörökben lerágott csontnak számít, a fizikai és verbális bántalmazás (Kora este volt, vénasszonyok nyara, Óda a női szépséghez) csupán az írói fantázia műve, a valóságban nem létezik ilyen.

Pál Dániel Levente azonban jó érzékkel elébe megy annak, hogy az olvasó azt gondolja, fikcionális alapja van a kicsit húzósabb témáknak, groteszkebb helyzeteknek, már-már szürreális karaktereknek, meseszerű figuráknak: „Ha akadnak igazságok ebben a könyvben, azok nem a szépirodalom, hanem a kerület igazságai” – John Williamstől kölcsönöz és ír át egy fontos gondolatot („Ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai”).

A szerző nem finomít, nem ken el semmit, nevén nevezi a dolgokat, a cigányok nem romák, a kurvák nem prostituáltak, és a koldus nem mindig szánalomra méltó ember, a gyarlóság benne is ott lakik, mint mindnyájunkban. Ez a rögvalóság, a főváros árnyékos oldala, amit unos-untalan áthat valami  különös transzcendencia. A címválasztás sem véletlen, a szerző szándékosan utal a hosszabb ívelésű történetek, apró miniatúrák, versszerű töredékek és a transzcendens viszonyára. Legmarkánsabban A Kálvária téri könnyező Szűz Mária esete című novellában jelenik meg a szakralitás és a kerület lakóinak olykor kissé ambivalens, fura viszonya. (Az írásban egy banális balesetet, a Mária-szobor szemén kiömlő sötét színű italt csodaként értelmezik a guberáló romák.)

Ezek a figurák valamilyen módon kötődnek az Istenhez vagy  egy felsőbb erőhöz, nem evilági entitáshoz. A káromkodásban, a babonában és a népi hiedelmekben is lépten-nyomon tetten érhető a transzcendenssel való kapcsolat. Képzeljünk el egy kéjelgést, ami után a kéjhölgy imát mormol el magában, de nem saját lelki üdvösségéért, hanem a kliens lelkéért, hogy ne kárhozzon el, ne jusson pokolra („Imádkozom”).

Ezeket a szakralitáshoz kötődő történeteket olvasván visszamegyünk az időben, az az érzésünk, mintha mindez nem Budapesten, hanem egy vidéki, akár erdélyi kisvárosban zajlana. A kolozsvári hatoson gyakran keresztet vetnek az utasok, ha az ortodox katedrális előtt megy el a jármű, teljesen természetes, föl sem tűnik, főként, ha az utas szülővárosában a katolikus templomok, utcai feszületek előtt is ugyanezt tették a helybéliek.

A könyv szerkezeti felépítése, a nyolc fejezet: Gyerekek, Fiúk, Lányok, Nők, Férfiak, Állatok, Öregek, Boszorkányok és szellemek szintén transzcendens gesztus. A könyv fragmentumai mentén végigkövethető az emberi életút a születéstől a halálig. Az sem véletlen, hogy a szerző nemcsak különleges képességekkel bíró lényeket, hanem állatokat is bevon ebbe a metafizikus játékba. Állat és ember bensőséges viszonya, az ember elállatiasodása vagy a tanmeseszerű párhuzam állati és emberi tulajdonságok között (Tihamér) gazdagítja az értelmezés lehetőségeit. A Tihamér kis túlzással a reinkarnációt is jelképezhetné, hiszen a macskában a hős egyik felmenője ölt testet, él tovább, ugyanazt a nevet viseli, mint a macska. Az állat rideg, távolságtartó jelleme, hogy sem szeretetre, sem kegyetlenségre nem reagál, a főhős édesanyjának személyiségjegyeivel állítható párhuzamba.

A fejezetek közt átjárhatóság fedezhető föl, némely történet tulajdonképpen folytatódik a következő részben, anélkül hogy erre bármilyen előzetes utalás történne, ekképp válnak regényszerű szövegfolyammá és poétikus jellegük okán költeménnyé. Legmarkánsabban a női életutakban érhető tetten ez a fajta folytonosság, az emberi életút különféle állomásai a születéstől a gyerekkoron át az ifjúkorig, a halálig, a feltámadásig.

A Gyerekek című fejezetből az első két novellát, „Az én lyánykám” és az „Ennyi okossággal államtitkár lesz belőle!” című írásokat emelném ki. Utóbbi egy cigány kislányt mutat be, aki háromévesen már tud olvasni, az anya büszkélkedik a járókelőknek a csodagyerekkel, akik megjegyzik, államtitkár, miniszter is lehet belőle, sokra viheti, ha már most ilyen okos. A történet egy vézna utcai prosti replikájával zárul: „Vagy boszorkány… ha Ő nem vigyáz rá.”

Ő, vagyis az Úristen. Érdemes figyelnünk arra, hogy a szerző hogyan viszi végig a transzcendens vonalat egy életúton. A cigány közösségből nem könnyű kiemelkedni, sejthető: nem lesz miniszter az okos kislányból, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a replikázó prosti mintáját követi majd, esetleg elsajátítja a kártyavetés, jóslás, átkozódás tudományát a nagymamától, továbbörökíti, boszorkány lesz belőle. Az író a társadalmi problémát, a cigány közösségek szegregációját, a mélyszegénységet nem didaktikusan, szájbarágósan tárja az olvasó elé, inkább emberi valójukban mutatja be ezeket a figurákat, a cigány asszonyon nem érezzük, hogy mosdatlan, és a kislányon sem, hogy korogna a gyomra, csupán egy női sorsot látunk kinőni a történetből, egy szomorú, de valódi női sorsot.

A Lányok című fejezetben felbukkannak a történet lehetséges folytatásai: ugyanez a kislány itt már nő és prostituált; az „Imádkozom” c. írásban, illetve a Kora este volt, vénasszonyok nyara című darabban jelenik meg a karakter újra. A Nők fejezetben az „Elkísérhetlek, drága?” címűben, az Állatok fejezetben a Csorogtak le az üres árkok írásban látjuk újra, az Öregekben pedig a Gizike szöveg hősnője, a Boszorkányok és szellemek fejezetben A szent boszorkány, A vak lány, illetve az Egy macskaboszorkány írásokba költözik be újra.

Egy másik nagyon fontos társadalmi problémát, a családon belüli erőszakot a Segítség! című írásban látjuk kibomlani. A szerző nem akar semmire rávezetni, nem ítélkezik és nem válik didaktikussá sem, de jelzésértékű, hogy az Állatok fejezetben és nem a Lányok, Férfiak vagy a Nők részekben találkozunk a szöveggel. A lányanya a babakocsit nem tudja föltenni a buszra, az apa közben bagózik, tudomást sem vesz a helyzetről, időközben több busz is elmegy. Miután az apa a bagózást befejezi, felugrik a járatra, s noszogatja a feleséget, hogy gyorsabban, csipkedje magát. A nő nem tudja fölpockolni a buszra a szatyrokkal és kisfiúval teli babakocsit, végül egy idegen fiú segít, amire az apa reakciója, hogy dühbe gurul, mindenfélének elmondja a nőt, ordítozik vele, a buszon ülők nem tudnak mit tenni, igazából nem is akarnak odafigyelni, csupán egy néniben van némi szánalom, végül ő is úgy dönt, jobb ebbe nem beavatkozni.

„A magányügy az magánügy, nem szerencsés közbeavatkozni, ez nem szociológia, ezeken már úgysem lehet segíteni. És ha segítesz, otthon majd nem rajtad tölti ki a hazacipelt dühét, nem a te fejed veri az ágy sarkába, nem te fekszel majd félholtan a konyhaasztal alatt.”

A verbális agresszióra jó példa az Óda a női szépséghez, amelynek címe ne tévesszen meg senkit, csupán finom irónia a szerző részéről. A férfi ugyanis megalázza a prostituáltat, nem tudni, milyen a viszonyuk, hogy egy párt alkotnak, vagy pedig a férfi a nő futtatója, de nem is ez a lényeg: az alárendelt viszony, a hatalmi fölény jobban átjön, mint bármely okos gender-tanulmányból.

Egy férfi áll a kisbolt előtt a kukáknál, üvölt a bolt ajtaja felé, valakihez, aki épp most mehetett be: – Há’ hogy nézel ki? A ménkű csapjon beléd, de az sem baszna meg! Há’ mit akarsz az utcán? Így jöttél dolgozni, ilyen csoffadt-gatyában? Há’ mit akarsz te itt? Pénzt? Azt akarsz? Majd valami kukásgeci, mer’ más nem fog hozzád sem érni! Rád sem néznek! Én sem nézek rád, látod?! Há’ milyen kurva vagy?! Én dolgozni jöttem ki. Fel is öltöztem. De te mit akarsz?! Elhallgatsz! Nem bírom a rusnya képedet sem nézni! Fogat mostál? Azt sem! Idáig érzem a szád! Ki ne nyisd! S itt fogsz ácsorogni egész éjszaka?! Jól megbaszott veled az élet! Szerezz már egy tisztességes ruhát! Mintha kinéznél valahogy! Azt’ riszáld magad rendesen! S vegyél rágót, mer’ bűzlik a pofád! Pfuj! Mit akarok én veled kezdeni? Ne vágd a pofákat! Baszni jöttél ki, nem? Há’ azt ma nem fogsz! Ide esküszöm, egy ujjal nem néznek rád, az szentbiztos!

Pál Dániel Levente könyve olvastatja magát: a szerző, akár egy jó komponista, úgy állítja össze a kötetet, a fejezetek közti átjárás mellett a tematikai sokszínűség, a poétikus elemek teszik igazán színessé a történetvezetést.

Az író úgy visz be bennünket a nyolcadik kerület legborzasztóbb, minden emberi képzeletet felülmúlóan szürreális világába, hogy nem ijeszt el. Lassan, fokozatosan megbarátkozunk a sűrű levegőjű városrésszel, már-már otthonosan mozgunk benne, mintha valamelyik „nyolckeri” erkélyről figyelnénk az egészet. Az időrend, miszerint gyerekekkel kezdi a történetet, majd fokozatosan halad a felnőttkorig, az öregségig, a szellemvilágig vagy túlvilágig, szintén ezt a célt szolgálja. Fokozatosan, történetről történetre haladva egyre közelebb engedjük magunkhoz ez a tarka világot, ahol kerületi maffiacsoportok, különféle fura koldusok, jelenségnek számító nők, filmbe illő férfiak, lecsúszott, elrontott életek, bűnözés, kábítószer, mélyszegénység, erőszak uralkodik. Ugyanakkor megannyi báj is, az este, a napfény, a délután, a szépség, a szerelem itt is megtalálható.

Az örömlányos történetek fülledt erotikája vagy a szerelemről, a női szépségről szóló írások nemcsak a férfi, de a női olvasókat is felcsigázzák. Az alkotó ezt a világot kicsit talán föl is nagyítja, mintha a nők és a pénzért való örömszerzés jelentősebb szerepet kapna. Aránytalanul több az izgalmas női karakter, mint a férfi, a kislány, kisfiú, öreg, állat és szellemlény, de az is lehet, hogy mindez a valóság számlájára írható, és ilyen a „nyolcker”, sűrűbben fordulnak itt meg a kéjhölgyek, mint másutt, és emiatt a szerelemnek is más az illata.

A könyv drogfüggőkről szóló szegmense kissé vékonyra sikeredett, ám az a néhány miniatúra, amellyel találkozunk, remekbe szabott: innen a Paradigmaváltás a purgatóriumból a pokol felé vagy a „Csak megijedtem” című írásokat emelném ki. Valószínűleg azért ír erről kevesebbet a szerző, mert egy másik kortárs író, Kubiszyn Viktor ezt a témát már kimerítette.

Olykor egy-egy fejezet olyan, mint egy versláb: egy rövid és egy hosszú, egy hosszú és egy rövid, egy humoros, egy tragikus, egy vérfagyasztó, egy szerelmes, egy ironikus, egy véresen komoly – ekképp követik egymást, a feszültséget fokozva, gördülékenységet adva a szöveg egészének. Ritmusa, sajátos lüktetése van a kötetnek, akár egy hosszúversnek.

Lássuk fejezetről fejezetre a poétikusabb történeteket, amelyek mentén összeállt benne ez a fura „nyolckeres” költemény.

A Gyerekek fejezetben a Limonádébár és a „Nagypapa, méjt szöjög a pusz?” olvasása során az az érzésünk, a költő csupán lusta volt entert nyomni. Akkor is ugyanerre gondolunk, amikor az estét festi meg az író, vagy amikor az epikusabb szövegekben ilyen képekre bukkanunk: „szemernyi érdeklődés hajnalpírja elfáradt lelkük szürke éjszakáján”, „egy koldusasszony térdelt a Kálvin téri református templom előtt, kezét imára kulcsolta, nézett meredten a jóisten kék ege felé, szája néma áhítattal nyílt-csukódott, tátogott foghíjasan”, „szóruhákat teregetne a hiúság délceg fregolijára”.

A „Nagyapa, méjt szöjög a pusz?” írásból figyelemre méltó az alábbi passzus: „Egy őszöreg bácsi és egy szőke kisfiú ült egymás mellett, egymáshoz nagyon közel, egymással éppen csak összebújva. A kisfiú keze nagypapája combján nyugvó ráncos tenyérben játszott. Mint ahogy egy öreg és rozsdás masinán ügyetlenkedik egy már nem fiók, de még nem is madár.”

A Fiúk című fejezetben a „Képzeld, felvettek rendőrnek!” írás nemcsak a költői hangvétel miatt említésre méltó: rendhagyó társadalmi korkép a cigányság felzárkózásáról. A történet egy szegény cigány fiút ábrázol, akit fölvesznek a rendőriskolába, ezzel büszkélkedik a kerületi kisüzletben.

Egy félresikerült emberi sors is föltűnik a képen, az erős férfié, akitől mindenki retteg. Ő ekkorka korában szintén rendőr szeretett volna lenni, de aztán csak a biztonsági őri státusig jutott, a jellemábrázolás itt is figyelemre méltó: „Egy nagyobbacska férfiú, aki eddig mindenki mögött éppen csak a boltba beférve álldogált, Sinkovics Imrét megidéző, a tér minden kis zugába behatoló, súlyos terheket cipelő és nehéz tragédiákat sejtető, erős orgánummal megszólalt: – Én is rendőr akartam lenni…”

A Fiúk című fejezetben több humoros, hangulatoldó írással is találkozunk. Rögtön a tragikusabb, rögvalóságot idéző történet után következik az Érettségi mulatság, majd egy ironikus hangulatfestés arról, hogy az alvilág ellenére a nyolcadik kerületben található Budapest legtöbb egyeteme és felsőoktatási intézménye. Itt, ahol sűrűbb és pár fokkal forróbb a levegő, és az előítéletes ember csak annyit vesz észre: szörnyű hírű, bűnben dagonyázó környék, ahol drogosok, stricik, gyilkosok, rablók, kurvák és egyéb félvilági lények uralkodnak. Egyébként ebben a negyedben „található” Csáth Géza agya is, annak az elmegyógyintézetnek az udvarában eltemetve, ahol Juhász Gyula és számos közismert, érzékeny pszichéjű művész „megfordult”. Pál Dániel Levente érzékeltet, láttat, tükröt tart elénk, felszámolja bennük az előítéleteket. Szereplőin keresztül fölsejlik egy olyan városrész, amelyet mítoszok vesznek körül, a fent és a lent, az ördögi és az angyali, a jó és a rossz egyvelege, az élet maga.

A fejezet kétségtelenül két legköltőibb írása az Álmaink piros sportladája és az …épp csak eltakarta, hogy nincs rajta semmi… című szenzuálisabb, női szépséget bemutató darab.

„És megállt a lány is, a nap épp átsütött rajta, fehér ruhája elolvadt a fényben, törékeny alakja árnyékot nem vetett, maga volt önmaga törékeny árnya, ahogy a szembefény bizonytalan sziluettjénél többet látnom alig engedett. Megállt hát, kis terpeszben visszafordult, és egyik kezével épp csak eltakarta, hogy nincs rajta semmi más, csak az a könnyű, fehér nyári ruha” – olvasható az utóbbiban.

A Férfiak című alkotásból pedig a következő finom képeket érdemes megemlíteni: „a szerelem egy különös állat – egy másik kisméretű rágcsáló, a gonoszabbik fajta, a sunyi kis rohadék –, ahogy egymillió tejfoggal harapja lábad, meg a szíved, meg a léped, meg a májad”.

Az Álmaink piros sportladája a kötet legszemélyesebb írása, a szerelmi szál miatt picit ki is lóg a sorból, itt ugyanis nem a kerület lakói rajzolódnak ki, hanem egy szerelmi történetet olvashatunk. A kedves gyerekkori álma, a szocializmusban felnövő, most harmincas évei felé járó szerelemespár, akit valamiért ide sodort a sors, talán a mi olvasói lelkünkkel szimpatizál. Mintha a szerző elrejtett volna olyan karaktereket is, akikben könnyebben magunkra ismerünk mi, olvasók, akik idegenek vagyunk ebben a környezetben.

A Lányok fejezet néhány karizmatikusabb írásáról föntebb, más kontextusban már szóltam. Itt leginkább fiatal prostituáltakkal találkozunk, akik korántsem biztos, hogy már felnőtt korba léptek, ugyanakkor olyan férfiakkal is „szembemegyünk”, akik nőként éreznek.

A fejezet utolsó írásai: a Görbe piaci mese, a Kora este volt, vénasszonyok nyara, az „Imádkozom” komplex társadalmi korrajzként is olvashatók.

A Nők című fejezet mechanizmusa hasonló, a vége fele találjuk azokat az írásokat, amelyektől ránk fagy a veríték is. „A könny a lélek gennye” – szintén működhet versként is.

A „Ti voltatok már férfival?” a leszbikusokról, míg a „Nem lesz így soha ebben az országban változás” olyan társadalmi szakadékról mond újat (egyetemista szociológus és cigányasszony, akit kérdőív kitöltéséhez kérdez ), amit nehéz áthidalni. Utóbbi tükröt is tart az olvasó elé, hiszen amíg egy felvilágosult anyuka elgondolkodik azon, ültesse-e csemetéjét meleg kisgyerek mellé az osztályban, a cigányasszony csak annyit mond: ő a gyerekeit szabadságra nevelte, bárhogy is volt, bármilyen nehézség jött közbe, oda ülnek, ahová szeretnének az osztályban, ha nyugalom van, ő annak csak örül.

A Férfiak fejezetben találjuk a legerősebb miniatúrát: a dantei pokolban járunk, drogbandák, különféle bűnözők élnek itt, s ha valakit kiengednek a börtönből, szabaduláspartit rendeznek neki, amelybe a rendőrök sem szólhatnak bele. A „nyolckernek” megvan a maga saját hierarchiája: akár a közismert Dzsungel könyvében vagy a Harcosok klubja filmben, úgy működik itt is minden, az erősebb győz, a kisebb szolgál vagy elpusztítják.

A Nincstelenek című írás a Szabadulásparty folytatásaként értelmezhető, a szerző itt a mélyszegénységet írja le. Ebben a közegben csak aznap van, a másnap nem létezik, aznapi kenyér, aznapi pénz, aznapi itóka. Ezek az emberek nem terveznek, nincs színes jövőképük, se piros betűs naptárjuk. A szegénység a felebaráti szeretetet is felülírja, a szükségletek piramisának alján a lelki dolgokra nincs mód fókuszálni. Az egymáson segítésnek ára van: ha ma te adsz valamit, azért teszed, hogy másnap viszonozzák, mert ebben a környezetben „az adakozás már egyfajta luxus. Ahogy a felebaráti szeretet is.” A ’van lejjebb’ zsigeri félelme visszatartja őket bármilyen lelkiismereti kérdéstől, a másik kaszthoz, akik hajléktalanok, koldusok, nem akarnak tartozni.

A Felebarátok írásban bukkan fel a nincstelen kaszt legalsó szintjének jellegzetes figurája, a koldus, aki egy nála szerencsétlenebbnek ad kenyeret: odateszi alvó felebarátja feje alá, majd kéregetni kezd. Gyorsan kiderül, hogy a számítás nagy úr, és őt sem a felebaráti szeretet motiválja; a táplálkozáson kívül egy másik szükséglet is létezik, a szeretkezés, erre gyűjt, ezért játssza meg magát.

A társadalmi problémák szempontjából ez a legszínesebb fejezet: a különféle szektáktól, a furábbnál furább koldusokig, a külföldöt megjárt, több nyelven beszélő szobafestő-hajléktalantól a rendőrökig és a kliens által bezárt ingatlanügynökig széles a paletta.

Az Úr Nyolcadik Kerületének utolsó három fejezete igazi mélyrepülés. Az Állatokban találjuk a Kutyás álom és a Tihamér című írásokat, előbbi vers, utóbbi tanmese, de mindkettő ember és állat hasonlóságáról beszél. A Segítség! című írást is ide szúrja be a szerző, amely az elállatiasodott ember parabolája. Az érzéketlen, agresszív férfit és megalázott, állati sorba taszított, tehetetlen nőjét sokáig látjuk magunk előtt, s elgondolkodunk azon is, hány ilyen történet mellett megyünk el mindennap szemünket becsukva, hogy ne lássunk, fülünket betapasztva, hogy ne halljuk. Ezeken a szerencsétleneken, akik boldogtalanabbak a kerületi kéjhölgyeknél is, csak a könnyező Szűzanya segíthet, ember már nem emelheti ki őket az embertelenségből.

Szívszorító a fejezetzáró írás, a Csorogtak le az üres árkok című is. Egy öreg néni esetét dolgozza fel, aki nem tudja eltartani a kutyáját, s az állatot jóhiszeműen odaadja valakinek, abban a hitben, hogy szerető családba kerül. Amikor meg szeretné látogatni, kiderül, hogy a „szerető”, ám éhező család gyerekeinek étkéül szolgált a jobb sorsra érdemes néhai négylábú kedvenc.

Az Öregek című fejezet valamivel oldottabb, több humoros miniatúra jelenik meg benne, ugyanakkor itt találkozunk az Egy idősebb vak úr című írással, amelyen kellemesen somolygunk: a vak úr azért kísérteti át magát rajta segíteni akaró fiatalokkal az úttesten, hogy valahová letelepedve a lányokról meséltesse őket, akik lenge nyári ruhában sétálnak a téren.

A Boszorkányok és szellemek zárófejezet A szent boszorkány, az Egy macskaboszorkány és A vak lány című részei a kötet meghatározó darabjai, megkísérelném, hogy legjobbjai: ezek versként és epikus szövegként egyaránt kiemelkedőek.

Az Egy macskaboszorkányban igaz szerelmet jósolnak, A vak lányban a másképp látást illusztrálja a szerző, míg A szent boszorkányban egy hátborzongató ifjúkori történet sejlik fel, hisszük is meg nem is, hogy vannak ilyen boszorkányok. De ha elhittük azt, hogy a prosti imádkozhat, a kutya beszélhet, elhihetjük azt is, hogy a boszorkány visszatérhet a halálból, és a macskaboszorkány képes a férfiak spermájából megjósolni a jövőt.

A kötet záró írása, Az idegen kimondja: bármennyire is élő, virulens a nyolcker, igazán csak az lehet ennek a világnak a része, aki beleszületett, mert ami számunkra költészet, a megfigyelés tárgya, az ott élőknek a való élet.

 

Varga Melinda

 

---

Pál Dániel Levente: Az Úr Nyolcadik Kerülete. Athenaeum, 2017