Muszka Sándor: A lusta dög

Depresszió

Szilveszter Dániel flekkenfalvi költőt és lírikust mély depresszióba merülve találta a flekkenfalvi hajnal. Az elsötétített szoba csendjét csupán az alkotó időnkénti, láncdohányosokra jellemző erőltetett köhögése törte meg. S bár a betétes kanapé egyik elszabadult rugója igen erősen nyomta a költő oldalát, az férfiasan viselve az ezzel járó fájdalmat, nem mozdult helyéről. A költőt már napok óta kétségek gyötörték. Azon töprengett, hogy mi van akkor, ha kiderül, hogy alkotásai nem állják ki az idő örökkévalóságának próbáját, és minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyul. Mi van akkor, ha életművét az utókor csupán egy félig élt élet pótcselekvéseként, kordokumentumként, szociálpszichológiai esetként értelmezi majd. A költő érzékeny lelkében embertelen, véres csata dúlt, melyet alfelének hosszas vakarása sem bírt csillapítani. Valószínűleg mindennek nehéz gyerekkorom lehet az oka, kezdett pszichológiai okfejtésbe a lírikus, és minden erejét összeszedve lehunyt szemmel próbálta gyerekkorának valamelyik szomorú eseményét felidézni. Emlékezetének hajója dagadó vitorlákkal szaladt a múlt zavaros vizein, és egyszer csak szülei nappalijában találta magát kisgyerekként, amint a náluk vendégeskedő, részegen hortyogó keresztapját ébresztgeti: „Laci bácsi, Laci bácsi, keljen fel, Laci bácsi, mikor jön a Mikulás?” „Meglátod te a Mikulást, ne félj, mikor meggyújtom, mert olyant rúgok a seggébe, a Neptunra felszáll, hogy csak annyit fogtok hallani, ahogy kiáltsa, hogy úgy ég a valagam, úgy ég a valagam, hogy a ráksúly azt a hülye agyát nem tudta kienni. De ne búsulj, mert titeket is utána rúglak, hogy legyetek egy helyen kutyástól, macskástól, mindenestől. Kellett volna tegyenek egy kötelet a nyakába, s egy fenyőfára csaptassák fel, hogy már egyszer a kurva anyja megbassza…”

A költő Laci nevű keresztapja még nyújtotta volna mondanivalóját, ha időközben meg nem jelenik az ifjú, zokogó alkotó édesanyja, és őt a földről felragadva nem rohan ki vele a szobából, ahol is ekképpen vigasztalja: „Ne sírjál, kisfiam, hogy az isten nem tudja megrohasztani a belit. Mert mért születik az ilyen, s ha már muszáj volt megszülessen, a rokonai miért nem ütötték agyon legkésőbb háromnapos korában? Ne sírjál, mert ennek csak a szája jár, nem rúg ez fel senkit, addig ivott a talponállókban, hogy tiszta vízeres a lába. S ott fent a Neptunon nincs is oxigén, s a Mikulás is kialszik, ne félj, mert ott nem ég a segge. Nem gyújt meg ez senkit, oda benzin kell, nincs ennek pénze, elissza, látod, most is busszal jött. Kivágom mindjárt úgy, hogy a falat lefossa! Hogy a cica rúgja meg, ne sírjál, lelkem!”.

Szilveszter Dániel a törött rugójú kanapén feküdt. Az emlék hatására szemében könnyek gyűltek, és immár végképp semmit, de semmit nem értett, csupán a rugó nyomta az oldalát rendületlenül. Nagyon, de nagyon depressziós volt.