Balogh Robert: Mit csinál a macska, ha fél?

Balogh Robert

Mit csinál a macska, ha fél?

Gyerekkoromban mindenfélét összeszedtem. Fél lepkeszárnyat, letört gyíkfarkat, csillogó kavicsot, pöttyös madártojást. Ha találtam egy halott egeret, kerestem egy vöröshangyabolyt, oda tettem a közelébe, és beborítottam egy kihajított fazékkal. Az egér csontocskáit betettem egy gyufásdobozba, azt zörgettem, úgy ijesztgettem a húgomat, hogy jön a szellemegér...

Enni is szerettem, például a keserű csokit sós ropival, vagy friss kenyérvéggel. Megsóztam az almát. Szerettem, ha figyelnek rám. Ha én kenhettem meg a palacsintát, kanalaztam bele túrót, csokit és lekvárt, diót, mazsolát… amit találtam az asztalon, abból mindenből egy kicsikét. Nagyon ötletesnek éreztem magam. Eredetinek és vagánynak.

Ha az útszéli fákról nyár közepén hullott a halványsárga virág, ott bicajoztam egész délután. Élveztem, ahogy a gumi recéi előrehajigálják a szirmokat. Lassan tekertem, különösen azt tetszett, ha már megszikkadtak a virágok. Szerettem azt a zizegést.

Szerettem a meglepetéseket. Mindegy, mit. Mindegy, mekkorát. – Lepetést – így mondtam. Nagypapával szerettem nézni a borzokat. Tudta merre járnak, ismerte a csapást. Mesélte, hogyha sok kukoricát találnak, akkor az egyik lefekszik a hátára, a másik megpakolja csövekkel és hazahúzza. Amíg vártuk a borzokat, nagypapa mesélt arról, hogy nincsen nagyobb ajándék annál, mint amit az Úrtól kaphatsz, és mindent csak a családodon át juttat el hozzád. Nem ér semmit az az ország, nem ér semmit az a föld, amiért ölni kell. Mesélt a háborúról. Elvitték, de csak árkokat ásott meg zsákokat rakott kamaszként, de annyi, annyi halottat látott... Itt elnézést kért, hogy olyat mondott, amit nem illik.

– Fiam, rossz dolgokról ne beszélj! – Aztán mégis folytatta. Hogy egyszer találkozott cigányokkal az erdőben, akik a pocsolyákból ittak és tényleg az erődben laktak...

Aztán elnézést kért, hogy megint csak rossz dolgokról mesélt. Meg azért is, hogy nem tudta megjegyezni a születésnapomat. A sajátját sem tudta, apámét sem, senkiét sem.

– Nem ez a fontos – így magyarázta. Az Úr úgyis tudja, mikor születtél. Majd ő megajándékoz téged. Én mit adhatnék neked? Egy a fontos. Ne hazudj az Úrnak! Nekem hazudhatsz. Anyádnak is, ha nem szégyelled. De ha jelen van az Úr, akkor ne hazudj, mert megbüntet érte.

És akkor megjöttek a borzok, de nem húzták egymást. Már szégyellem, de később nem hallgattam többet nagypapát. Nem volt rá időm, mert inkább bandáztunk a fiúkkal, ittunk, bagóztunk, és folyton a lányokról volt szó. Nem akartam nagyon különlegesnek tűnni, eredeti sem akartam lenni, inkább elvegyülni. Csak a vagánysághoz ragaszkodtam. Már amennyire lehetett. Mert nem ment tökéletesen semmi sem. Lazáztam, könnyedén kidumáltam magam minden helyzetből. Elhitték, amit mondok. Mert szép voltam? Nagyon izzottak a szemeim? Ennyi. Hittek nekem?

Szerettem a filmek végén, ha bemondták, hogy a szereplőkkel mi történt tíz év múlva. Hogy ki kivel házasodott össze, ki gazdagodott meg, ki vált el. Útmutatásként néztem a filmekre. Tarzan, a majomember! A Három muskétás! Pókember! G.I. Joe... A jók jutalmat, a gonoszok büntetést érdemelnek. Azt szerettem, ha valaki vagy jó, vagy rossz. Ha valaki kiharcolhatja az igazát. Mert mindenki eldöntheti, hova áll. Melyik oldalra. De helyettem mások már eleve eldöntötték, hol a helyem, mi a sorsom. Nagyon így tűnik. Illetve akkor még nem tudtam semmit. Csak most. Utólag könnyű megmagyarázni bármit.

Imádtunk együtt énekelni a rádióval, kívülről tudtuk a dalszövegeket, igaz, hogy egy szót sem értettünk angolul, emlékszem, azt üvöltöttük, hogy ránövéj csiken, ránövéj csiken tu dö muuuuun, valami Boney M-szám volt, One way ticket to the Moon, vagy az Abbától a Mamma mia-t. Fogalmunk sem volt, mit jelentett az egész, csak a dallam vitt, meg az érzés.

Kilencéves múltam, mikor nagyanyám vigyázott ránk, a szüleim nem tudom, hol lehettek, egy barátnője is ott ült nálunk, pletykáltak, én meg untam a Telep szerelmi életének kibeszélését, ki szerettem volna menni játszani a többiekhez, de a nő, mikor elmentem előtte, elkapta a tenyerem és jósolni kezdett. Nem mintha ezt kérte volna tőle valaki, csak úgy magától.

– A legtöbb ember tenyere hasonló, ugyanolyan vonalakkal, apró különbségeket látni csak, de a tiéd… Ez valami különleges. A hüvelykujjad nagy, nem lehet ellentmondani neked, határozott vagy, fiam. Alatta az alma, a Vénusz-dombja, milyen szép nagy. Szereted a lányokat, sok szeretőd lesz. Az alján az a sok kis vonal aggasztó. És az életvonalad meg-megszakad. Apró darabokra. Ilyet nem láttam. És itt egy vonal, meg szokott törni, a tiéd… Elágazó… Ilyet még nem láttam… Az ujjak alatti rész, a szívvonal fölött olyan sima. Vigyázz, fiam, a tűzzel. És a sorsvonal belefut a fejvonalba… Ne remélj szerencsét, baráttól segítséget, ellenségtől kíméletet, minden utolér egyszer, de ha helyesen döntesz, akkor az az én döntésem is. Csak vigyázz a tűzzel…

Amikor elmeséltem apámnak, összeszidta a nagyanyámat, hogy minek engedte, hogy összezavarja a gyerek fejét az a boszorkány. Na, még ez is – gondoltam. Hát tényleg boszorkány. Mindent elhittem apámnak.

Tizenegy lehettem, amikor egy barátommal kardoztunk délutánonként, és arról beszéltünk, mennyire átjár minket az Erő. Már jó ideje fából készítettük a fegyvert, magunk faragtuk, éleztük. A nagyanyjánál játszottunk, ellenséget kerestünk, és amikor a pulykák ránk ripakodtak, rázták a fejüket, lebegtették a bőrredőiket, észrevettük, mennyire gonoszan néznek, tisztára, mint a birodalmiak. Csak egymásra pillantottunk, és rohamra indultunk. Elborult az agyunk? Csak játszottunk, de valahogy tényleg csak az ellenséget láttuk bennük, a gonoszt. Öt perc múlva lihegve mondtam ki: győztünk. Elcsöndesült a baromfiudvar, a tyúkok még pislogni sem mertek, egy sötét sarokba tömörültek némán. Ahogy végignéztünk az udvaron, nyolc lefejezett pulyka hevert ott, több szárnyaszegett, tántorgó, véres nyomorék madár. Piszokul elvertek minket este.

Anyám szerette a macskákat, nagyon ismerte őket. Bármit el tudott érni náluk. Ha hívta a macskát, odament hozzá. Pacsit adott neki. Olyan szeretettel beszélt minden macskáról, hogy még akkor is figyeltem, amikor a felét sem hittem el annak, amit mondott. Például hogy ha a macska fél, akkor fingani szokott. Egyszer tudtam neki olyat mondani, amit nem tudott, hogy Newton fedezte fel a macskaajtót, azt a kis lengőt, amit ők is ki tudnak nyitni. Anyám biccentett, hogy jó, jó, de ki az a Newton? Aztán hogy elterelje a szót, mesélni kezdte, hogy a macska tud ám még valamit: izzadni. Az ujjbegyénél. Nem hittem neki.

A pulykák után még egy dolgot csináltunk, amit nem kellett volna. Az egyik esti filmben azt láttuk, hogy megőszült valaki egyetlen éjszaka alatt, annyira félt. Mi hiába ijesztgettük egymást, senki nem produkált ősz hajszálakat. Hát megfogtuk a barátom nagyanyjának a fekete macskáját, és betettünk egy nagy dunsztosüvegbe, előtte kicsit kilögyböltük az ecetes levet, még a pléhfedelet is megszurkáltuk, nehogy megfulladjon. Lementük a sínekhez, kipróbáltuk, mi lesz, ha átmegy felette a vonat, a fekete kiskandúr bundáján könnyen észrevenni a fehér szőrszálakat... Bepisált és összeszarta magát, meg összevissza nyervákolt, más baja nem lett. Csak amikor el akartuk engedni – féltünk, hogy szétmarja az arcunkat, nem mertük letekerni a tetőt az üvegről, elcipeltük egy dombhoz, hogy ott legurítjuk, azt alján meg csak széttörik –, de meglátott minket a barátom anyja, nem tudtunk elbújni, hát lebuktunk. Átjött anyámhoz, veszekedtek, hogy kinek a gyereke vitte bele a másikat a gonoszságba, az gondolták, valami boszorkányságra készültünk, mi meg hallgattunk, így az lett a vége, hogy többé nem találkozhattunk. Esküdnünk kellett. Azt meg muszáj volt betartani. Akkor hittem benne.

*

Balogh Robert Durva a nyár című regénye a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhéten jelenik meg.