A templom ajtaja kivágódott. Mozogni kezdtek mögötte a csontok, mintha egy láthatatlan kéz illesztené össze egy egésszé. Helyükre kerültek a vastag lábszárak, a csípő, a mellkas, és végül felreppent a tetejére a koponya is. Hatalmas volt. Per szíve megfagyott a félelemtől.

Ethümiának

 

Per kihajolt az emeleti szobája ablakán, és a párkányon megroppant valami a keze alatt.

Megint esett. Felnézett az égre, látta a fehéren hulló csontokat.

Nem lepődött meg.

Egy ideje már csak csontok hullottak hó helyett, és a hóhoz csak a színükben hasonlítottak. Halkan kopogtak a tetőkön, az autókon és a dolgukra siető gyalogosok fémernyőin. Egyelőre csak apró csontok hullottak.

Nem lehetett pontosan azonosítani, milyen teremtményeké voltak. A tudósok végül arra jutottak, hogy egy ismeretlen, viszonylag nagy termetű madárfajé lehetnek.

Per sem tudta az igazat, de nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy angyalcsontokról van szó.

A csontok egyre vastagabb rétegben fedték az utcát. Esteledett. Per felvette a télikabátját, és lerobogott a hámló vakolatú lépcsőházban. Annyira gondolataiba merült, hogy véletlenül nekirohant a púpos házmesternek, és majdnem fellökte.

– Nem tud vigyázni?! Ja, maga az – hunyászkodott meg azonnal a férfi, amint felismerte. Per tudta, hogy tartanak tőle a lakók. Gyanús elemnek tartották, akivel jobb nem ujjat húzni. Abban nem lehetett biztos, hogy tudnak a munkájáról, hiszen a legnagyobb titokban végezte el mindig a rá bízott feladatokat, de valószínűleg sejtettek valamit. Ha másból nem, a tekintetéből, amiben mindig ott bujkált a fenyegetés és a bűntudat. – Ma már harmadszor lapátolom el ezeket a fránya csontokat a ház elől – próbált beszélgetésbe elegyedni vele a házmester. – Esküszöm, hogy visszasírom a havat!

– Én is – motyogta Per, és kilépett az utcára. Megcsapta a hideg. Per nem bánta. Barátja volt a hideg, hiszen ő is hideget sugárzott magából, mint egy nyitva hagyott hűtőgép.

– Vigyen magával fémernyőt, ha nem akarja, hogy betörjék a fejét! Átkozottul nagyok tudnak esni! – kiáltott utána az ajtóból a férfi.

Per fémesernyő nélkül lépett ki az utcára. A csontok szikráztak a felgyulladó lámpák fényében. Szinte bántották a szemét. Visszagondolt a hó illatára. Hűvös volt és tiszta, páros csíkot hagytak rajta a szánkó talpai, amikor az apja húzta. Azt vette észre, hogy elmosolyodik. Eszébe jutott, hogy az apja mindig elcsúszott a jeges havon. Ő meg csak ült a szánon, és nevetett.

Régen mosolygott már, nem is emlékezett, mikor.

Aztán arra gondolt, hogy az utóbbi években már nem születnek gyerekek.

Fejére húzta hosszú, fekete kabátjának csuklyáját. Elment egy ablak előtt. Éppen szellőztettek. Az ablakon zene szűrődött ki. Ismerős melódiák. Chet Bakertől az Almost Blue. Közben tovább kopogtak a csontok, mint a dobverők.

Egyszer beleírta egy lány nevét a hóba, meg a sajátját. Még régen. Mintha nem is ő lett volna. Igazság szerint egy idő óta azt sem tudta magáról, hogy kicsoda.

Valamiféle apokalipszis történt, amit az emberiség szinte nem is vett észre. Nem a nap aludt ki, nem söpört végig a világon szökőár vagy éhínség. De Per tudta, hogy apokalipszis utáni időszakot élnek.

Talán nem a bolygó apokalipszise volt ez, csupán a léleké. Nem is egy léleké, soké, és ezek az apró, magányos és személyes apokalipszisek összeadódtak. Talán ezért hullott hó helyett csont az égből.

Talán… talán…

És neki az volt a feladata, hogy fenntartsa ezt az állapotot.

Főnöke aznap reggel telefonált, hogy a hármas körzetben az informátorok szerint a szerzetesek készülnek valamire. Metróval tette meg a három megállónyi utat. Kiszállt, és hagyta, hogy a mozgólépcső felvigye. Hosszú télikabátja lobogott a huzatban. Mielőtt kilépett volna az útra, megtapogatta az övét. A fegyvere nála volt. Két keselyű szállt le a közelben. Ők vették át a városi galambok és a varjak helyét. Kitárt szárnnyal verekedni kezdtek egymással. Éles rikácsolásuk visszhangzott a levegőben.

A szerzetesek külön rendet – vagy inkább sejtet – alkottak a társadalomban. Többek voltak a politikusoknál, de kevesebbek is. Ugyanis törvényen kívül álltak. A hatalom nem ismerte el a legitimitásukat. Ellentétben az emberek egy részével, akik hallgattak rájuk, és követték őket. Egy boldogabb jövőt ígértek nekik, olyan telet, ahol újra hó hullik csont helyett, és az embereknek ennyi elég volt.

Per felnézett a templomra. A régi keresztek helyett új szimbólumok díszelegtek rajtuk. Stilizált, geometrikus, csillag alakú hópelyhek.

A templom üres volt, a székeket kihordták vagy eltüzelték. Az oltár körül vastag, oszlopnagyságú gyertyák égtek.

Per egy gödröt vett észre, amit a templom padlójába ástak. Elindult felé. Váratlanul megtántorodott, mintha megszédült volna. Képek villantak fel a szeme előtt. Azokról a napokról, amikor boldog volt. Amikor még nem csapott fel a gárda titkosrendőrének.

Közelebb ment a gödörhöz, és belenézett. Egy hatalmas koporsót látott benne. Fémből készült, talán ezüstből. A fedele sima volt, és meglepően tiszta. Per meglátta magát a tükrében.

– Hát eljöttél – szólalt meg a háta mögött egy érdes hang. Per hátranézett. A mozdulat közben leesett fejéről a fekete csuklya. – Már vártalak. Tudtam, hogy téged küldenek. Örülök neked. A többiekkel nem jutottam volna dűlőre, de téged meg tudlak győzni.

– Honnan tudta, hogy én jövök? Ismerjük egymást? Miről akar meggyőzni? – kérdezte rekedten Per.

– Kicsit túl sok kérdés ez egyszerre. Nem, nem ismerjük egymást, de álmodtam rólad. Sajnos, nem mondhatnám, hogy szép álom volt. Hogy miről akarlak meggyőzni? Hogy azt a valamit, ami a lábadnál fekszik, hagyd feltámasztani. – A szerzetes bíbor palástban volt, borotvált feje csillogott a gyertyák fényében.

– Egyforma a frizuránk – húzta le Per a csuklyáját. – Miért akarják feléleszteni? Mi van a koporsóban?

– Hogy újra egyensúlyba kerüljön a mérleg serpenyője, ami az utóbbi időben alaposan kibillent, méghozzá a rossz irányba. A második kérdésedre sajnos nem válaszolhatok. Majd meglátod.

– Mit tudnak ígérni a havon kívül?

– Örök életet.

– Ezt hogy érti? A mennyben?

– Ennél sokkal konkrétabb örök életet kínálunk fel az embereknek. Bizonyára te is tudod, hogy az utóbbi években nem születnek gyermekek. Az oka nem az ivóvízben keresendő. A főnökeid nem raktak bele olyan anyagot, amivel meggátolhatnák a fogantatást. Hanem abban az állapotban, amit te is igyekszel fenntartani. Ha megengeded, hogy ez a lény felébredjen, és elvégezze a munkáját, vagyis elpusztítsa azt, aki mindezt meggátolja, és akit a te gárdád olyan buzgón segít, újra születni fognak.

– Ez a ti örök életetek?

– Igen. A folytatódás az utódban. Talán nem szeretnéd te is szánkón húzni a gyermekedet, ahogy az apád húzott téged? Tudod, mi az öröklét? Szánkózás egy hóval töltött homokórában.

Per arcizma megrándult. Honnan tudta a szerzetes, hogy idefelé jövet eszébe jutottak a régi szánkózások?

– Én sok mindent tudok. Ismerlek, Per. Tudom, hogy javíthatatlan idealista vagy. Csak korpa közé keveredtél. Persze, nem tehetsz róla. Megvoltak az okaid. Csalódtál. Például a szerelemben. Hogy a gyerekkorodról ne is beszéljünk…

Per arca akkor rándult meg másodszor.

– Ma este eljön – mondta a szerzetes, mintha meg sem hallotta volna a szavait.

– Ki?

A templom ajtaja kivágódott. Mozogni kezdtek mögötte a csontok, mintha egy láthatatlan kéz illesztené össze egy egésszé. Helyükre kerültek a vastag lábszárak, a csípő, a mellkas, és végül felreppent a tetejére a koponya is.

Hatalmas volt. Per szíve megfagyott a félelemtől. 

A szerzetes a gödör széléhez térdelt, és összetett kézzel, ismeretlen nyelven egy mondatot suttogott. A koporsó fedele nyikorogva kinyílt, és a benne fekvő csontváz imbolyogva felállt. Per hátrálni kezdett. A lény hátán szárnyakat vett észre. Makulátlan, fehér tollakkal.

Ekkor szólalt meg a fejében a hang:

Lője le az angyalt!

A fontosabb akciók során telepatikusan irányította őt a gárda. Először furcsa volt, azután megszokta.

Per kikapta az övéből a pisztolyt, és az angyalra szegezte. A tárban öt golyó volt. Robbanólövedékek arany burkolatban. Mindegyiken apró betűkkel a következő felirat állt: „kezdet”. Ezt Per először ironikusnak gondolta, aztán később rájött, mennyire nem az.

Az angyal kilépett a gödörből. Az ajtóban álló csontváz hátrahajtott fejjel felordított. Hangszálak nélkül is olyan hangos volt, hogy a templom beleremegett. Az angyal megsuhintotta a szárnyával, mire a csontváz hátrarepült, és nekicsapódott az ajtófélfának. Gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és előrevágott az öklével, ami akkora volt, mint egy faltörő kos. Az angyal bordái recsegve törtek szét az ütés alatt, de az egyik kezével megragadta a csontszörny alkarját, és a gödörbe rántotta. A lény a koporsóra zuhant, de egyetlen ugrással újra kint termett.  

Lője már le, mire vár!

A csontszörny megint felordított, aztán mondott valamit. Per nem értette. Soha nem hallotta még ezt a nyelvet. Ez a nyelv olyan volt, amitől az ember már akkor meghalt volna, ha egyetlen szavát kiejti vagy megérti. Az angyal válaszolt. A hangja éteri volt, és magas, mint a csillagok éneke. Per füle szinte szomjazott rá, hogy minél többet hallja. De az angyal nem beszélt többet. Szemgödrei felizzottak, mint egy kályha belseje, és lángok csaptak ki belőle. Megperzselték a csontszörnyet, füstölögni kezdett a koponyája. A csontszörny kitátotta a száját, és hasonló lángokkal válaszolt a támadásra. A csontangyal fehér szárnyai meggyulladtak. A hátát a falnak nyomva megpróbálta eloltani, de késő volt. A tollak úgy égtek el, mintha benzinnel lettek volna leöntve. Egyetlen, szemkápráztató lobbanással elhamvadtak.

Lőjön már!

Per meghúzta a ravaszt.

– Ne! – kiáltotta a szerzetes. Per nem tudta eldönteni, a férfi csalódottsága nagyobb-e, vagy a kétségbeesése.

A golyó kirepült a csőből, és az angyal koponyájába fúródott. Egy szempillantással később detonálódott, ezerfelé szálltak a csontrepeszek. Per bőrébe és húsába is fúródott néhány. Talán a szívébe is, élesebben a bűntudatnál.

Most a szerzetest, aztán saját magát! – érkezett a következő parancs.

Miért akarják kiiktatni? Nem végezte jól a munkáját? Gyanús lett nekik, hogy a szerzetes ismeri az életét?

A robbanással Perben is szétrobbant valami. Mit tettem?! Per a csontszörnyre fogta a fegyvert. A lény Per felé ugrott, de elkésett. A második golyó a levegőben érte, ugrás közben. Csontszilánkokká változtatta, hogy ne állhasson össze újra.

– Maradt még három golyó. Az egyik magának, a másik nekem, egy meg annak, aki megtalálja a hulláinkat – suttogta Per a szerzetesre nézve, aztán mintha meggondolta volna magát, a saját halántékának szorította a csövet. – Magára szükség van még. Rám már nem. Akkor mégis kettőt hagyok a tárban.

Először a szerzetest, maga idióta!

Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, a szerzetes a korát megszégyenítő gyorsasággal eléugrott, és elrántotta halántékától a pisztolyt. A golyó jókora gödröt vájt ki a falból. Per zihálva a férfire nézett. Nem tudta, örüljön-e annak, hogy megmentette az életét.

A szerzetes megcsóválta a fejét, és a nyitott ajtó felé mutatott.

Odakint bátortalanul szállingóztak a pelyhek.

Per eldobta a pisztolyt, és kilépett a kezdődő havazásba.