Egzisztencialista tájlíra szexfűillattal

 

Képzeljünk el nyugodt, takaros falusi udvart tornácos házzal, nagy diófával az udvarán. Üljünk ki a verandára, és hagyjuk, hogy a látvány elkápráztasson. Körben hegyek, nyári alkony, tücsökciripelés, békakuruttyolás hallik, lovas szekerek tartanak hazafele, friss széna illata száll, az enyhe augusztusi szellő a közeli erdők fenyőillatát hordja körbe. Esti misére harangoznak; csend, nyugalom, derű vesz körül. Aztán egyszer csak arra leszünk figyelmesek, az üde fenyvesek felett fekete felhők gyülekeznek, hűvös lég csap meg, dörögni, villámlani kezd, nyugtalanság, megmagyarázhatatlan riadalom, halálfélelem kerít hatalmába. Bekerget a lakásba. Arcunkat nézegetjük a tükörben, látjuk, ahogy a szépség megkopik, ráncok gyülekeznek a szem köré, a fény egyre halványabb a tekintetünkben, a mozdulataink lomhák, kényelmesek, öregesek, már csak gyerekeink izgágaságában ismerjük fel egykori, fiatal önmagunk. A kivágott diófa helyén hangyaboly, a sűrű fenyvesek helyett kopár dombok, a népes falu és a szorgos kisvárosos udvarterein csak a szél járkál esténként. Mindenki elment, csak mi maradtunk itt, a székely tájban felejtett néhány embert a Jóisten, az ellopott, megritkult erdők és kihalt települések riadalmával nem tudunk mit kezdeni.

Fekete Vince lírája szemlélődő, érzéki költészet, olyan, mintha az olvasó egy kis csendes falusi lakból indulna el, és ugyanoda térne vissza. Talán csak gondolatban utazik, az út élménye viszont annyira intenzív, hogy az elképzelt külső és belső táj valósággá válik, megelevenedik előtte.

Az ötvenéves költő életműve a szonettől és a rondótól az időmértékes költeményen, a játékos rímeken-ritmusokon vagy a haikun át a rendhagyó sortörésű prózaversig, paródiáig, tárcanovelláig és gyerekversig számos formai megoldást vonultat fel, de témaválasztás tekintetében is változatos költészet. Jellegzetesen erdélyi színekkel, nyelvi elemekkel él, mégsem válik provinciálissá, nem zárja be önmagát, nem lokális, inkább egyetemes líra.

A 2015-ben, a kolozsvári Sétatér Kiadónál megjelent Vak visszhang című, válogatott és új verseket tartalmazó kötete a lírai életút fontosabb állomásait járja be. A ciklusok – Parázskönyv, Ütköző, A Jóisten a hintaszékből, Piros autó lábnyomai a hóban, Védett vidék – az eddigi verseskönyvek reprezentatív darabjait tárják elénk, és kiegészülnek egy újjal, a Vargavárossal, amely akár egy vékonyabb verseskönyvnek is megfelelne.  Az 1995–2015 között írott versek nagyon szűrt, átgondolt válogatása ez, tudatos koncepció mentén felépített ív. Valószínű ezért is maradt ki belőle a Lesz maga juszt isa című paródiakötet, kilógott volna a sorból, vidámságával, csipkelődő verseivel megtörte volna a rezignált, metafizikus poétikai vonulatot. Belekerült ellenben a Piros autó lábnyomai a hóban gyerekverseskönyvből egy gazdagabb válogatás, ami arra a szerzői szándékra utal, hogy ezek a költemények közvetve a felnőttekhez is szólnak.

Ha nem ismernénk a költő verseit, és önálló, nem pedig válogatott verseskötetként olvasnánk, nem tűnne fel, melyek a korábbi, huszonévesen írt szövegek, és melyek azok a költemények, amelyek már egy letisztult, érett poéta alkotói világát tükrözik.  A szerző ugyanis szándékosan csak a legerősebb verseit tárja az olvasó elé, ilyen értelemben lehetne a kötet címe akár: Fekete Vince legszebb versei. Több főtéma, motívum köré építkezik ez a líra: a vonat, az út, az utazás, a homok, a víz, a szerelem, a test, a kezdet és a vég, az idő, a halál és élet, az elmúlás, az emlékezés, a táj, az Isten és végül, de nem utolsósorban a dantei erdő, amely tulajdonképpen nem más, mint maga az emberi életút, amelyet ki-ki a maga választott Vergiliusával jár végig.

A Parázskönyv és Ütköző című versei kapcsán fontos megemlítenünk, abban az időszakban születtek, amikor az Előretolt Helyőrség zászlóalja formálódott Kolozsvárott. A legendás kilencvenes évek közepe ez, amikor életveszélyes volt sétálni hosszú hajjal, rocker frizurával a Monostor negyed bizonyos utcáin, és a Music Pub volt az egyetlen művészeti-szórakozási csomópont, ahol a Bretter Körtől a performanszig és koncertig legendás megmozdulások, estek voltak. Ebben a közegben nagyon is otthonosan mozoghat Faludy György költészete, nem mintha ma nem lenne képes megborzolni a Facebook-generáció kedélyeit, s nem hatna üdítően egy slam poetry fontos kellékeként a Villon-átköltés. 

Költőnk ifjúkori versei tagadhatatlanul faludys felütések, vegyük csak a Térden-könyökön címűt, amelyben kisebb nyelvújításra is lelni, Fekete Vince kitalál ugyanis egy bravúros új szót, a szexfűillatot.

A fojtott erotika, a vágy, az elmúlás, a szépség tünékenysége mind következetesen visszatérnek a későbbiek során, például az Óda a holnapi asszonyokhoz című versben. A Parázskönyv elején, a K-versben már fölvillan a kötet egyik fő témája, a halál, illetve megjelenik az idő egyik szimbóluma, a vonatút is:  

 

mit számít akkor kinek volt igaza.   

 

A Parázskönyv és az Ütköző versei korfestésként működnek, magunk előtt látjuk a kolozsvári albérleti tömbházlakást, ahol papucsosan klappol egy nő fölöttünk, az érmével működő utcai telefonfülkét (Hétvége, Három slukk), a csuklós hatos-hetes trolit, amely Monostort a Mărăști negyeddel köti össze, és kirázza az emberből a lelket is, hozzáképzeljük a 101-100-as villamost is, amely inkább hullámvasút, mint tömegközlekedési eszköz. A visszaváltható olajosüveg és a nem mindig folyó meleg víz (Cseprők) ugyancsak a kilencvenes évekre volt inkább jellemző.

Az érzékiség már a korai verseiben föltűnik, így a Bódító, fanyar címűben (párnás, gyöngyházragyogású comb, enyhén remegő keblek, édes nyálban úszkáló fogak). A finom, nem tolakodó, vulgaritásokat mellőző erotika, a félig kimondott gesztusok, szavak, érintkezések végigzongoráztatják hátgerincünkön a gyönyört. Ez a versbeszéd, a Fekete Vince-féle szerelmi költészet egyik kulcsjegye a Vargaváros záróciklus meghatározó elemévé válik.

Az Ütközőben a vonat, mint az idő egyik szimbóluma már föltűnik, a címadó versben jelenik meg legmarkánsabban, de az Ahogy a vonat hiánypoétikai szerkezetében is tetten érhető.  A Csütörtök – amely Dsida Nagycsütörtökére utal – szintén erre a szimbólumra épül, de tágítja a teret a közéletiség felé is. Az akkor ifjú Fekete Vince az erdélyiséget próbálja értelmezni, keserű iróniával gondol vissza a világháború előtti magyar világra. Ebben a versben nemcsak tiszteleg a nagy költőelőd emblematikus verse előtt, hanem kort is ábrázol, ez már nem Nagy-Magyarország Székelykocsárdja, hanem a román Războieni, ahol az apostolok már csak iniciálészerűen tűnnek fel, és a katolikus piros betűs ünnepből hétköznapi csütörtök lesz. A vers utal az erdélyi közállapotokra, ugyanakkor az istenhit eljelentéktelenedésére is.

Dsida Jenő egyébként meghatározó alakja Fekete Vince új verseinek is, istenes költeményeiben gyakran parafrazálja. A Széljegyzetekben például – amely az utolsó ciklusban olvasható – Dsida Tízparancsolat című versét gondolja tovább.

A természeti közeg, az erdő, a hegy, a tó, a tenger, a homok fontos kulcsok a corpus mélyebb rétegei felé. Látszólag a természetversek egzisztencialista költemények, amelyekben lényeges elem a székely(erdélyi) táj, de korántsem a legfontosabb. A könyv harmadik ciklusa, A Jóisten a hintaszékből – az azonos című kötet 2002-ben jelent meg – már erőteljesebben él az említett kulcsmotívumokkal. Ha egzisztenciális kérdésekben szeretnénk elmerülni, igen alkalmasak rá az olyan versek, mint a Két tompa fényű lobbanás.

 

Ugyancsak ebben a ciklusban olvasható az Áram, amely nem más, mint egy Dante-parafrázis, A Mester. Fiaihoz pedig a 21. századi narcisztikus, önző, számító ember verses példázata.

A ciklusban erőteljes az istenes versek jelenléte. Az Ezredvégi töredék az idő múlását érzékelteti, az emberi élet végességét helyezi középpontba. A Dobálódunk súlytalanul záró versképei elindítják az olvasót egy metafizikusabb ösvény felé, amely a Védett vidék és a Vargaváros verseiben lesznek igazán meghatározóak. A semmibe ágyazottságunk, az emberi lét törékeny valója nemcsak a komolyabb, hanem a játékosabb, szerelmes-erotikus versekben is föltűnik, például a Sem vele sem magával aztán vagy a Kiáznak mélyben a ráncaink címűekben.

A Piros autó lábnyomai a hóban kötet néhány szemelvénye ciklusba rendezve a gyermek narrátor nézőpontja miatt izgalmas. Fekete Vince gyermekversei nem gügyögnek-gagyognak, nincsenek telerondítva mesterkélt ragrímekkel, öncélú formai csiricsáréval, csilingelő szépelgéssel. Ezekből a gyakran epikus lejtésű, egyszerűbb nyelvvel élő, költői képek tobzódását mellőző versekből hiteles gyerekperspektíva rajzolódik ki. Komoly, fajsúlyos témákról olvashatunk: a szülők megismerkedéséről, a szerelem kibontakozásáról, a szexualitásról, az apa volt szerelméről, hűségről és megszokásról, a keresztelői mulatságról, a férfiak „italbetegségéről”, gyermektartásról. Szimpatikus, hogy nem nézi butácskának, oktondinak, hanem tulajdonképpen felnőttként kezeli a gyereket. Ha visszagondolunk gyermekkorunkra, nagyon rövid ideig hittünk az olyan dajkamesékben, mint gólya hozza a kisbabát, gyakran érzékenyebben, élesebb látással figyeltük az embereket, a környezetünket, a problémákat megpróbáltuk lefordítani magunknak. Például az alábbi kérdést: 

 

A két utolsó ciklus – amely a Védett vidék című, 2010-ben megjelent kötet fontos verseit, illetve a költő újabb, tervezett verskönyve, a Vargaváros költeményeinek egy részét tartalmazza –  nagyon komplex poétikai anyag. A Védett vidék a Vargaváros előzményeként is interpretálható, a versek nem válnak el egymástól, nincs tematikai, formai eltérés, inkább kiegészítik, gazdagítják a versértelmezés síkját.

A Fekete Vince korábbi verseskönyveiben fölvázolt motívumrendszer itt válik igazán hangsúlyossá. Az erdő, a természeti táj összefonódik a belső tájjal. A félelmetes rengeteg, amelyben bármikor eltévedhetünk, nem más, mint az emberi lét. Több fontos irodalmi utalás épül be ezekbe a szövegekbe, a Védett vidék, a ciklus címadója Szabó Lőrinc költészetéhez köthető. Az érzékletes leírások, a tájak, az emlékek néha már-már szenvtelenül eltávolító, tárgyias bemutatása nagyon élvezetessé teszi ezeket a költeményeket.  Az alkotó szándékosan használ személyesebb verseinél egyes szám harmadik személyt.

A Vargaváros ciklus Századelő című verse múltidéző, olyan, mintha egy régi fekete-fehér fényképsort látnánk az egykori céhes városról, Kézdivásárhelyről. A prózavers tördelése, a rövid és hosszú sorok váltakozása, a szavak elválasztása érzelmi-retorikai funkcióval bír, feszültségkeltő szerepe van a látszólag fura sortörésnek. A Rózsa-piac ugyancsak ilyen múltba révedő vers.  Ezekben a szövegekben nyelvi szempontból is több izgalmas elemre találni, olyan szavakkal találkozunk, mint mosogatórongy (ma már inkább szivaccsal mosogatunk vagy mosogatógéppel), korcsoma, setét, estéli hegedűszó.

A természeti táj – a védett vidék – tulajdonképpen az emlékezés vidékévé válik, a Felissza mind című versben a Kicsifenyő környéke a gyerekkort csempészi a versbe, nem véletlenül használ nagybetűt a szerző a helyszín bemutatása során. A Felissza mind ugyanakkor létösszegző versként is értelmezhető, az ember testét a halál után ugyanúgy felissza a természet, akár az esőt vagy gyerekkori emlékeket. Az idő mint filozófiai kategória a természeti táj változásával, leépülésével párhuzamba állítva jelenik meg az Égő foltokban, a Vihar előttben, az Egy hajó barázdáiban, a Szürke talajban és a Vak visszhangban.  

Fontos vonulata a kötetnek a klasszikus költőelődökre, kortárs kollégákra utalás.

Leglényegesebb talán a Babits Mihály Ősz és tavasz között című versét idéző Film, amelyet szerkesztő- és költőkollégájának, Lövétei Lázár Lászlónak ajánl a szerző.

 

Fekete Vincének másik klasszikus „cinkostársa” a versben Kosztolányi Dezső. A Hajnali részegséget halljuk ki az alábbi, az estét leíró sorokból:

 

Az Egy szegény kisgyermek panaszaira, illetve az Esti Kornélra a Kérdés című vers emlékeztet.

Babits Mihály egyébként a Vargaváros nyitóversében,  a kötet egyik legszebb istenes versében, A kőműves fiában is megjelenik, a kezdősorok a  Balázsolás című versre utalnak vissza.

Az istenes költeményeknél maradva úgy gondolom, Fekete Vince a verset időnként imádságnak tekinti, hisz a szavak teremtő erejében, a fentebb említett versen kívül a Mária, anyácska című akár katolikus mise adaléka lehetne, nem mellesleg Dsida Jenőre is utal a művel. A betegség, a halálközeli élmény, a megsemmisülés, a bizonytalanság, a Fennvalóval folytatott nagyon személyes párbeszéd a kötet egyik különlegessége.

 

    mardosó hullámverése.

 

 

Fontos a költőelődök közül Radnóti Miklós is, aki a Tajtékos még című versbe „épül be”. Ugyanakkor a kötet egyik legkiemelkedőbb darabja, a Tízezer éj Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort és Létay Lajost idézi meg, A távolodó…  pedig Berzsenyi Dánielt. A Tízezer éjben csúcsosodik ki az a motívumrendszer, amelyet következetesen végigvisz a köteten, létértelmező, összegző szándékú vers, a pillanatra, a természetre, a létezés apróságaira figyelve világít rá arra, hogy a földi létben dolgunk a pillanatot megélni, minden egyéb bizonytalan, az út a mélybe visz, a halál felé tart, körülöttünk csak az űr, a semmi tátong.

 

A Vargaváros ciklus szerelmi tematikájú versei, amelyek néhol nagyon szenzuálisak, vérpezsdítőek, mély érzelmekről, vágyakról, beteljesülésről és elválásról szólnak, tulajdonképpen kiegészítik az egzisztencialista tájversek sorát. A szerelem íve hasonló az élet ívéhez, az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy „szárnyvonal” lesz, szükségmegoldás, fapados, kényelmes kompromisszum, majd megsemmisül.

A szerelmi lírában is megjelenik a vonat, mint időszimbólum, az elmúlásra, változásra utaló vészes riadalom jele. Legérzékletesebb tán az Inkognitó és az Anna Karenina, a legtragikusabb pedig a Szárnyvonal. Ezek a költemények kapcsolhatók a korai szerelmes versekhez is.

Az utolsó ciklus befejezetlensége gondolkodóba ejti az olvasót. Az ántivilág vége című apaverssel az alkotó vélhetően szándékosan hagyja nyitva a kötetet – meggyőződésem, hogy a Vargaváros nagyon sűrű versrengeteggé növi ki magát.

 

Varga Melinda