Jelige: PK7 – Felejthető és hatásos

Jelige: PK7

Felejthető és hatásos

Spiró György: Diavolina

Nem sokan akadnak, akiknek eszébe jutott volna a huszadik század Oroszországáról olyan regényt írni, amelyben a cselekmény tulajdonképpen háttértörténet: nem fontos, nem is nagyon létezik - alig észrevehető.

Nos, Spiró megírta, és nagyon jól tette.

Ismerjük a tényeket és tisztában vagyunk azzal, mik zajlottak le ott az akkori időkben. Pár hónap történéseiből is észveszejtő krimit lehetne szerkeszteni, egy emberöltő eseményeivel pedig akár többezer oldaldas nagyregényt. Nem lenne egyszerű vállalkozás, de nem kellene hozzá Spiró György.

A Diavolina napló. Bevált csavar, hogy az írók történelmi események, vagy - ahogy ebben a könyvben is- egy korszak leírását egy szereplő szemszögéből valósítják meg.  Az akció adott: tudjuk jól, kivel mi lesz, de egészen más nézőpontból követhetjük végig. Könnyebb így tolmácsolni, emberközelibb élményt nyújtani, hiszen mégiscsak jobban bele tudjuk képzelni magunkat egy személy helyzetébe, aki átéli mindezeket, mint átérezni a kor légkörét egy kívülálló narrátor elmondásai alapján, aki csupán mesél róluk. Nem kell messzire mennünk, hogy találjunk ilyen regényeket, magyar példák is akadnak bőven: ha elég jól csinálja valaki, akár Nobel-díjat is érhet, úgyhogy egy próbát mindenképp megér.

Ilyenkor persze fennáll a veszély, hogy a szerző túlérzelgi magát: saját magát húzza csőbe és beleszeret a karakterbe. Elfogulttá válik és az olvasó szájába rágja az életének minden nehézségét, fájdalmát. Ellehetetleníti, hogy magunk ítéljük meg őt. Nyilván, ha ez a karakter történetesen az áldozat, a tragikus sorsú, ám tiszta lelkű hős, kevesen lennének azok, akik nem szimpatizálnak vele, de a lehetőséget illik megadni mindenkinek.

  Nos, pontosan ez az, amit Spiró ebben a regényében maradéktalanul megadott.

A cselekményt – már ha nevezhetjük a történések egymás hegyén-hátán való felsorolását így- nem lehet pontosan követni.Annyi a szereplő, a név és a rang, hogy az első pár oldalon már belegabalyodunk a szálakba, egyszerűen lemaradunk. Olvassuk a regényt és úgy teszünk, mintha megjegyeztünk volna mindenkit, aki felbukkant, csak azért, hogy tíz oldal múlva eltűnjön a színről (és általában az élők sorából), de valójában éppen csak sejtjük, hogy kivel mi a helyzet. Próbálunk úgy tenni, mintha a történelmi tudásunk elegendő lenne ahhoz, hogy legalább az idősíkot követni tudjuk, de még ha ez így is lenne, egy ilyen formában megírt regénynél ez közel lehetetlen.

  Majd, amikor ezt végleg feladjuk és rájövünk, hogy nem az a lényeg, hogy ki- kicsoda és mit tesz, csak hagyjuk az egészet magától folyni és tovább olvasunk, akkor lesz lehetőségünk arra, hogy tisztábban érzékelhessük az akkori orosz valóságot. Kivégzések, gyilkosságok, nyomor, emberek annyian, mint az oroszok… olyan mennyiségben, hogy nem tudunk ezekre figyelni, felfogni őket: felvillannak, de nem ráznak meg.  Mert mire meghatnának, már el is felejtettük őket. Olyan, mintha egy kis gerillamarketinget használna az író, hogy szépen bekússzon a tudatunkba a regénye mondanivalója: kommunisták közt nem jó élni.

Szereplők jönnek-mennek, de ha azt akarja, hogy az közülük bárkit is megjegyezzünk, hát megjegyezteti. Összetett, szépen körvonalazódó jellemrajzok bújnak meg a regényben Makszimról, Marija Fjodorovnáról, Krucskovról, Muráról, Leninről és Sztálinról. Megbújnak, nehéz őket kihámozni, de ott vannak. Különböző származású, sorsú és személyiségű emberek, akik mind eltorzultak az akkori körülmények között. Újabb eszköz, amivel közvetetten elszörnyíti az olvasót a kortól és egy újabb részlet, amivel megszeretteti a regényt.  

A regényt, de nem magukat a szereplőket. Mert senkit nem állít be hősként, gonoszként, áldozatként, csak engedi, hadd gondoljunk mindenkiről  azt, amit akarunk. Leírja a jellemüket, mint üres tényeket és úgy hagyja, csupaszon, nem befolyásolva senkit. Nem kell a szereplőkért aggódnunk, mert nem kedveljük meg őket. Már az elején tisztában vagyunk vele, hogy mi lesz a sorsuk, de mégis tudni akarjuk, merre mennek, mit mondanak és mit tesznek meg. Mint egy felgyorsított (és átkrimisített) Barátok közt: nem izgalmas, mert mindig ugyanaz történik, mégis jólesik megnézni, mert ismerősek az arcok. Látni akarjuk, hogy merre halad-vagy inkább, merre nem –az életük.

 Ez alól még Alekszej-vagyis Gorkij sem kivétel. Bár a Diavolina majdhogynem egy vallomásnak álcázott életrajz, egészen különös módon ölti fel ezt a jellegét. Nem ömlengős, nincs benne felesleges érzelmi szál és még csak nem is elfogult. Szókimondóan, és épp ezért hitelesen írja le Gorkij életét annak minden nemében: mint író, mint férfi, apa, nagyapa, mint az akkori Oroszország egyik legmeghatározóbb személye- mindezt távolságtartóan és objektíven.

 Ez a vallomás nem vallomásos, az elbeszélő nagyon ritkán viszi a saját érzelmeit a szövegbe. A tényeket mondja el, legfeljebb néha kommentálja azokat, egy-egy mondat erejéig.

 Ennek ellenére, minden érzelme megjelenik. Nincs kimondva, vagy leírva, de áthatja a regényt. Spiró a stílusával, a túl hosszú mondataival, a szavaival, és a nagyon ritkán, de pont elégszer elejtett minősítő megjegyzéseivel teljesen elhiteti velünk, hogy ha egy cselédből lett orosz orvos asszony egy este alatt elmesélné, milyen volt szerelmesnek lenni a világ egyik legkiemelkedőbb írójába, az pontosan így hangzana.

Árad belőle Diavolina műveltsége. Az éleslátása és értelme. De az is, hogy nem nagy embernek született. Az, hogy tisztában van a dolgok jelentőségével vagy jelentéktelenségével. Tudja, hogy nem változik semmi attól, hogy leírja, de mégis megteszi. Olyan, mintha kifakadna belőle saját élettörténete, ami nem is saját magáról szól. Ezt csak egy sorsába teljesen beletörődött, sokat mellőzött, de nagyon szerelmes nő tudja így elmondani.

És ez az, amire más nem lenne képes: Spiró most is egyszerűen fogta magát, és belebújt valaki más fejébe. Elképzelte, kigondolta, átérezte, hogy neki vajon milyen lehetett, aztán megírta. A lehető legegyszerűbben, simán, gördülékenyen. Mintha ő is, mint a címszereplő, egyetlen szusszal szerette volna megosztani a gondolatait, ezért leült az asztalhoz, majd egy átdolgozott éjszaka után felállt, és a regény kész volt. Azt az érzetet kelti, hogy ez voltaképpen nem is olyan nagy dolog: aki akarja, az megcsinálhatja.

Nos, ez ugye nem igaz. Sokan akarnák, de kevesen képesek megcsinálni.

Spiró nem először és nem utoljára bizonyította, hogy ez az, ami igazán megy neki. Nem írt kihagyhatatlant, megdöbbentőt, olyat, ami mélyen belevési magát az olvasóba, amin még sokáig rágódik. Csupán kétszáz oldalt, amin simán átröppenünk. Nem szippant be vagy köti le minden porcikánkat, csak úgy végighaladunk rajta. Nyugodtan lehet ide-oda figyelni közben, végezni a dolgainkat, letenni, visszavenni, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy vége.

Nem szükséges, hogy különösen érdekeljen minket Oroszország történelmének ezen korszaka, sem az akkori emberek, sem maga Gorkij. Ha valaki olyat szeretne olvasni, ami egyszerű, nem kavar fel, de jól el lehet ütni vele az időt, amin nem kell később napokig elmélkednünk, de valamivel-és nem is akármivel- többek leszünk általa: csak tessék. Nem az eszünkbe fog beleivódni. Lehet, hogy pár nap múlva már nem is emlékszünk rá, hogy volt. Valamit mégis hozzánk rak, ami megmarad. Nem abban van elrejtve, amit leír, hanem abban, ahogyan. Egyszerűen, keserűen, világosan, tényszerűen, felejthetően, ugyanakkor – ki tudja, ezt hogy éri el- rendkívül hatásosan.