Jelige: Világadapter – Hogy vagytok?

Jelige: Világadapter

Hogy vagytok?

Tóth Krisztina Világadapter című kötetének kritikája

Szereti a havazást? Vesztette már el szerettét, barátját? Érezt-e végtelenül mélabúsnak magát a múló idő láttán? Várt idegen városba szerelmére? Ha igen, akkor ismerős érzések, témák köszönnek vissza Tóth Krisztina legújabb verseskötetének darabjaiból. Ha nem, szálljon alá a költőnővel a világ átalakított jeleinek metróalagútjába.

A kötet borítóján kékes hegyes táj felett látható fekete kisrepülőgép előre vetíti, hogy a versek egyik alapélménye az utazás lesz, térben és időben, valamint a dolgok felülről szemlélése, nagyobb keretbe helyezése. „A Világadapter megjelenése ünnep. Tóth Krisztina, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb és legolvasottabb alkotója…” – olvashatjuk a fülszövegen.

A nyitó vers címében teszi fel a kérdést a költőnő, „Hogy vagytok?”, aztán a tőle megszokott személyes hangvétellel elmeséli, hogy ő, hogy van, mindezt persze általánosabb érvényű érzetekké transzformálva.

Három korábbi verseskötete után (Porhó 2001, Síró ponyva 2004, Magas labda 2009) ismét a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg Tóth Krisztina munkája, a Világadapter. A hét évvel korábban megjelent Magas labda és a mostani Világadapter között eltelt időben Tóth Krisztina a próza irányába fordult, 2011-ben megjelent Pixel című novelláskötete, 2013-ban pedig Akvárium című regénye, a szélesebb olvasóközönségnek a Nők Lapjában megjelenő írásai lehetnek ismerősek.

A Magas labdában alkalmazott tagolatlanság után Tóth Krisztina a Világadapterrel visszatért a ciklusokba rendezéshez. Négy egységben (Futamidő, Turista, A tanítvány, Hosszúalvó) 10+11+10+13 felosztásban sorakoznak a versek.

A kötet központi motívuma az idő, annak múlása és az elmúlt idő megidézése, melyek már a Futamidő nyitó ciklusban is többször előkerülnek, például a Háromnegyed című darabban, ahol az első havazás napján a kisiskolás lírai én türelmetlenül várja, hogy vége legyen a délutáni tanításnak, de nem tudja, hogy mennyi van még hátra négy óráig. („Tudta, én vagyok ott az egyetlen, /aki képtelen, hogy az időt leolvassa, /és ha kérdez, csak bámulok rá meredten, pedig a játékórán ezerszer megmutatta. / Vegyél kabátot – fordult felém -, eredj ki, /szemben a cukrászda falán ott egy óra. / Mondd meg a többieknek szépen, mennyi/ van még az udvarig – szólt mosolyogva.”). Az idő sürgető volta kerül előtérben az Idő, idő, idő-ben: „Ki ne fuss az időből – mondogatták, nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked, / lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet, / nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya, / öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz/mezítláb ennyi ember közt át az életeden,..”).

Az idő mellett állandóan felbukkanó téma a nőiség, anyaság, születés kérdésköre, melyekhez mindig leplezetlen őszinteséggel nyúl a költőnő, teszi ezt ugyanígy a Világadapterben is. Több költemény is ezeket a szerepeket járja körbe, mint a Turista ciklusban a Menyegző („Minden csecsemőt kezek tolnak / fekete vízből a vak világra.”).

Jellegzetes darabjai a kötetnek, a modern világunk képeiből kibomló vagy azokat markánsan felhasználó költemények, mint a Futamidőben előkerülő „horpadt fejű sellőbarbi…mint egy mutáns ijesztő szőke répa,…”.

A tanítvány ciklusban Tóth Krisztina szokásához híven előkerülnek az irodalmi kánon alakjai, a költőnő kapcsolódási pontokat keres az irodalmi hagyomány nagyjaihoz. Megidézésre kerül többek között Dante, Vörösmarty, Kosztolányi, Weöres.

A kötet utolsó ciklusában külön blokkot alkot az a hat vers, mely egy beteg apa napjait és halálát állítja középpontba, kezdve a Magnak jó lesz verstől egészen a Hideg idő cíművel bezárva. A témát a Homokóra című költeménnyel engedi el a költőnő, melyben, mint a homokóra, mikor lejár az egyik fele és megfordítják, a halál is úgy fordul át életbe, amikor egy halott ember ágya egy fiatal párhoz kerül, „és bennük újabb élőt nemzenek”. A vers zárásában egy beteg ember ápolásának képei keverednek össze egy újszülött gondozásának tipikus jeleneteivel: „De a zajok és kellékek hasonlóak, / sírás megint, villanykapcsolgatás: / pelenka, vatta, krém, szivacs, /szivacs, pelenka, vatta, krém.”

A Hossszúalvó ciklus címadó és egyben a kötet záróversében, mintha Tóth Krisztina az olvasót ébresztgetné, aki elolvasva a műveket, valahol álom és valóság között lebegett, a mai modern világ ismert helyeit és helyzeteit egy jelátalakítón megszűrve álomszerű tájakra keveredett volna: „Hol jártál Hosszúalvó, meséld csak el, miféle szerverek / továbbították rezgő képeid a ködös óceán felett…”

A szerző azt nyilatkozta egy interjúban, hogy hosszú idő számára míg megszületik benne egy vers, valamint, hogy nem tartja jónak a könnyen befogadható, instant műveket. Olvasóitól érezhetően ugyanezt az attitűdöt várja el, a hosszú érlelést követően megszülető versek, hosszú emésztgetést és állandó vissza-visszatérést, újabb rétegek, jelentések felfedezését várják és érdemlik, és valóban a Világadapter egy olvasásra, éhgyomorra bizony megfeküdheti a nem rutinos versfogyasztó gyomrát.

Bár Tóth Krisztina nyilvánvalóan nem a vidámkodó, rímvirtuózitásával humorizáló „varródanis” vonalon mozog általában, jól sikerült és a kötet kedves darabjai az ironikus és élcelődő hangvételű Egy (vagy két) gonosz bácsi és a százéves Weöres Sándornak ajánlott A házitündér („Porcica, porcica, látszol / költeni kéne, de nem megy, / s felmerül újra a kérdés, ülhet-e két lovat egy segg.”).

A Világadapter egy egységes, tudatosan szerkesztett, Tóth Krisztina költői pályájába szervesen illeszkedő darab, mely azonban a szinte állandóan jelenlévő fájdalmával nem biztos, hogy mindenki kedvenc kötete lesz.