Jelige: Ördögeltakarító – Ördögökről és más démonokról

Jelige: Ördögeltakarító

Ördögökről és más démonokról

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető, 2015.)

El tudjuk-e végleg takarítani dögeinket? Van-e energiánk erre? Mikor kezdünk neki? Saját belső parancsunknak engedelmeskedünk, vagy mások utasítására cselekszünk-e? El kell-e egyáltalán takarítanunk a dögöket? Ezek a kifordult antigonéi gondolatok a lényegiek Danyi Zoltán legújabb regényében.

A dögeltakarító 2015-ben jelent meg, éppen a srebrenicai mészárlás huszadik évfordulóján. A mű nem közvetlenül és kizárólagosan az említett borzalmas történelmi eseményről szól, de mindvégig fojtogatón jelen van. A regény a délszláv háborúról beszél, sokszor nyers kegyetlenséggel, máskor nyomasztó, indirekt hallgatagsággal. A könyv a dögeltakarítás regénye.

A regény főszereplője megállíthatatlan, őrületbe csavarodó, véget nem érő mondatokban éli-küzdi gyötrelmes pszichózisát önmagával és a világgal szemben. Névtelen gyilkos ő a balkáni háború idejéből, egy a sok közül. S bár erőszakos szereplője az eseményeknek, részben maga is csak belesodródik az eseményekbe, mert különben őt takarították volna bele valamelyik feneketlen árokba.

Ám minden háború véget ér egyszer és vannak túlélői. Miután „kitör” a béke, a regény főszereplője idegszanatóriumban köt ki. Ott, ahol sajnálatos módon ép elmével és a legkevésbé se ép lélekkel-fizikummal, sötét magányában tölti mindennapjait, s ahol a legfigyelmesebb hallgatósága egy alvó, részeg hajléktalan. Kérdés, hogy mennyiben tekinthető valódi túlélésnek az a lelkiállapot, amelyben megállás nélkül kínozza a túlélőnek minden léptét a bűntudat, illetve a rendszer által a személyét érintő testi és lelki sérülés.

A főhős testi megnyomorodása elsősorban abban nyilvánul meg, hogy nem ura saját altestének, azaz hol bénító székrekedés, hol kontrollálhatatlan ürítési kényszer keríti hatalmába – akár egy lift belsejében, akár egy jó nő láttán.

A regényben a háború emlékképei kapcsán kíméletlen naturalisztikussággal, kegyetlen részletességgel jelennek meg a nők megerőszakolásainak képei. Sőt, nem elég, hogy lényegében haditudósítóként állunk az elkövetők mögött kamerával a vállunkon, a gyilkosok kéjes izgalmának is pontos ismerőivé válunk. A kegyetlenkedések ugyanakkor a férfiakat sem kímélik. Szerencsére a könyvnek csak kisebb része szól az említettek pontos leírásáról, az olvasónak így is szüksége van kisebb-nagyobb szünetre, hogy tovább tudja olvasni a könyvet, amelyben ezután egyéb, a főhős jelenét illető szálak is kibontakoznak.

Danyi Zoltán könyve tehát nem kizárólag a háborús események megjelenítésére helyezi a hangsúlyt, hanem a háború által keltett zilált tudat- és lelkiállapotot mutatja be a névtelen szereplőn keresztül, aki szabadulni próbál a borzasztó emlékeitől. Legjobb lenne egészen Amerikáig menekülni, vagy legalább Németországba, talán vissza Budapestre, vagy Splitbe, de akár vissza Újvidékre. Jugoszlávia, a férfi hazája, ugyanis politikai értelemben megszűnt, szétesett mozaikká vált.

Főszereplőnk saját kiúttalan szétesettség-érzésén többek közt egy dögszagú természetgyógyásszal próbál segíteni, nem túl sikeresen. A regény egy költőibb epizód során ugyanis egy öreg kuruzsló tűnik fel, aki sajátos módszereivel gyógyítja megrendelőit, majd a visszataszító vénember mindössze annyit kér cserébe, hogy kuncsaftja levágja neki a körmét. Végül hiába, varázslattal sincs mód menekvésre, a dögszagú emlékek maradnak.

Az se számít, hogy időközben térben is eltávolodott már az események színterétől és rég Budapesten él. Egy Andrássy úti dugóban is agresszíven odatolakszik agyába a háború emléke. Nem halad a kocsisor, büdös van és kipufogógáz szag. Hiába törtet elszántan egy szentendrei találkozóra rég látott barátokkal és hiába máskor egy temerini vacsorára, később vissza Újvidékre, démonjaitól nem szabadulhat.

Jugoszlávia szétesése és a háború tehát egész életre tette tönkre emberek sorsát. Nem csak azok váltak talajvesztetté és testileg, lelkileg szétzúzottá, akik közvetlenül átélték a délszláv háborút (vagy éppen megpróbálták azt időben maguk mögött hagyni), hanem gyerekeik, unokáik, vagy akár dédunokáik. Olyanok is, akiknek fizikailag már nem volt kapcsolatuk a háborúval. Danyi Zoltán regénye látszólag csak egy ember lelkiállapotát mutatja be, valójában a mű kiválóan ragadja meg teljes generációk érzelmi viszonyulását a kérdéshez.

A mából szemlélve kulcsfontosságúnak tűnik, hogy rögzítsük magunkban: a történetek alig több mint két évtizeddel ezelőttiek. Ráadásul a szomszédságunkból valók. A főhős ugyanis, rögzítsük magunkban ezt is, egy újvidéki férfi („vajdasági magyar”), Újvidék pedig alig háromszáz kilométerre fekszik Budapesttől. Ezt ugyan nehéz ma érzékelni, mert vagy a határ miatt kiszámíthatatlan a tényleges távolság reális időben történő teljesítése, vagy a Bácska Spezial vonat kínálta végtelen utazás nyújtja hosszúra az utat hét óra képtelen zötykölődés és várakozás közel sem dinamikus jellegével.

A dögeltakarító ugyanakkor mégse „csak” a vajdasági magyaroké, hanem a szerbeké, horvátoké, bosnyákoké, albánoké, stb. Mondhatni: népek regénye, ex-jugó lélekregény. A magyar olvasó számára mégis fontos, hogy magyar szerző írta, ugyanis így nem kerülhetjük el azt a kínzó, elhanyagoltnak tűnő kérdést, hogy mi a helyzet az ex-jugó határon túli magyarokkal? Mert néha az az érzésünk támadhat, mintha az ő határon túliságuk nem lenne ma eléggé „kanonizált” a magyar közgondolkodásban, míg az erdélyi magyarok, vagy akár a felvidéki magyarok és helyzetük jobban jelen lehet a közgondolkodásban, és ennek nem csak létszám-okai lehetnek. És még nem is említettük a mai Szlovéniában, vagy a Horvátországban élő magyarságot. Élnek-e még egyáltalán? Merre? Hányan? Hogyan?  A regény tehát egy vajdasági magyar szemszögéből próbálja meg bemutatni azt az általános lelkiállapotot, amit a balkáni világ szétesése okozott – okoz a mai napig – az ott élők számára.

Danyi Zoltán magával ragadó, sodró lendületű, nyomasztó mivoltában is energikus erejű művet írt. Nem leszámoló, hanem elszámoló, dokumentáló. Ha kell, keményen belemondja a valóságot az arcunkba, akár fizikai szükségletek kielégítéséről van szó, akár emberek lemészárlásáról. S ha kell, hallgatásával hívja fel a történésekre a figyelmet.

A szerző merészen teszi fel végül a kérdést, hogy igaza volt-e valakinek, bárkinek, vagy éppen mindenkinek ebben az egész háborús történetben? Ha nincs egyetlen végső igazság, csak részigazság, akkor mindenkinek igaza lehetett, lehet? Vagy inkább az érdekek irányították a történéseket? Vagy az érdekek fedik el az igazságot? Vagy lehet, hogy csak az „angyalok szórakoztak” az emberekkel, hogy emberbőrbe bújva kipróbálják a földi világunkat? Vagy maga az ördög?

Olvasói szempontból azonban kérdés, hogy ugyan adott egy gondolatébresztő regény, de ezzel sikerül(t)-e elérni azokat az olvasókat is, akiknek az egész Jugó-történet semmit nem mond? Még annyit se, hogy itt zajlott valami szörnyű a közvetlen közelünkben, szinte még vágni lehet a lőporfüstöt, érezni a dögszagot. Még el se takarítottuk, ki se beszéltük. A dögök még köztünk vannak. És az ablakok zárva.