Jelige: Veritaserum – Régi mániánk...
Jelige: Veritaserum
Régi mániánk...
A dögeltakarító kritika
Valami bűzlik Kelet-Európában, valahol az újvidéki Magyar utca végén, érezni minden repedezett vakolatú lakótömbben és lepukkant buszon, de senki ne aggódjon, ezek csak a halottak. Újvidék pestissújtotta Velence, a túlélők egykedvűen gondoláznak, míg száll a füst. „Európát leszopták, mint a csontot, és a maradékot a kutyáknak dobták”, a valóságnak csak a szerbiai buszállomás leszart vécéje felel meg, úgyhogy kartu do Amerike!
Mert itt minden mocsaras, mit tudja ő, mit jelent szerbnek, magyarnak, jugoszlávnak lenni, mibe lehet egyáltalán kapaszkodni, itt, Európában, ahol „újra és újra összemaszatolnak mindent a nemzeti színekkel”, de minek, úgysem tudja megkülönböztetni a szláv zászlókat egymástól. Egyszer még mindenki jugoszláv, aztán már bosnyák, szerb, horvát, szlovén meg magyar, és bár a németek mind nácik, lassan a tankok oldalára festett szerb nemzeti címer jelenti azt, amit anno a náci horogkereszt. A legjobb csevapról szóló beszélgetés éles nemzetiségi vitába torkollik, a dacos horvát ex szemében a „dalmátok gőgje lángol”. Közben a természet morbid vicceként a legjobb nők a törökös beütésű szerb macsóknak jutnak, akiknek ezért a felmenőiket megerőszakoló török hordáknak kellene hálásnak lenniük. És míg a pórnép háborúzik, addig a csempészetből meggazdagodó fejesek esztrádénekesnőket kúrogatnak és Lexusszal furikáznak Újvidék utcáin.
A valóság lassan kicsúszik a kezei közül, és ő arra jut, hogy „szopják le mindkét oldalról a kék eres farkát, ez a nagy szerb igazság”, mert milyen más álláspont maradhatna meg abban a mocsárban, ahol a tetemek szép lassan elsüllyednek és ő „valószínűleg soha nem fogja megtudni, hogy pontosan mi volt az, amibe került, és hogy milyen célokat, milyen érdekeket szolgált valójában”. A háború beette magát a testébe, azóta nem képes egy normálisat hugyozni, mert a háború nem csak a tanyák szétlövése és a horvát nők seggbe kúrása. Minden csak úgy elkezdődött, őt senki sem kérdezte, akar-e háborúzni a „nagy szerb igazságért”, de ő sem lett kevésbé mocskos, mint a többiek, és jól tudja, amit tett, az az „idők végezetéig megbocsáthatatlan”. Ám a sors kegyetlen tréfájaként a vezeklésből dögeltakarítás lesz a szerb utakon, és csak a végén sejti meg, hogy még vezeklésében is a háborús tisztogató osztag egyenes leszármazottjaként gyűjtötte a dögöket.
Így csak rágódik a csontokon és minden összekeveredik benne. Nem tud egyenes választ adni arra, hogy kicsoda-micsoda ő, a suttyó kelet-európai, a vajdasági magyar, aki szereti a csevapot, (tehát legalább annyi biztos, hogy igazi balkáni), aki Szentendrét a szerb hangulat miatt érzi otthonosnak, de a szerbeket valahogy mégis ösztönösen ellenségnek tekinti, és közben honvágy kínozza gyerekkora filmjeinek Amerikája után.
Közben Budapest gyönyörű víz alatti várossá változik, a sápadt arcú pestiek „ezeréves álmaikba süllyednek”, és most az újvidéki találja idegesítőnek a pestiek „mekegését”. Távoli tragédiák vetnek árnyékot a háttérben, ott van Niki, a Hold utcai kurva, Celia meggyötört anyja, háború által, vagy anélkül elcseszett sorsok. Visszatekintve az életéből csak mozzanatok maradnak: ahogy a kék erek tekeregnek Zsanett vagy Zsóka homlokán, Celia hajszálai a padlón, „a kukoricatáblák zöldje” és a Bazooka rágó nosztalgiája egy horvát benzinkúton. Az emlékek folyamatosan átértékelődnek, egyes történések évek múlva kapnak végre értelmet vagy új színt, és talán tényleg nem mindegy, hogy a fekete vagy a fehér borítójú füzetet dobjuk ki félig teleírva. Minden kezdete és vége a háború, és neki mégis élnie kell valahogy.
El lehet-e innen jutni oda, ahol a halpikkelyek csillognak az esőáztatta Marmont utcán, és távolról figyelve meg lehet-e bocsátani Újvidéknek „ezekért az elhibázott évekért”? Elfogadjuk-e, hogy neki, a bűnösnek, erőszaktevőnek, dögeltakarítónak és áldozatnak is tartoznak bocsánattal, hogy a halott német juhászt belepi a hó és a tetemek lassan elsüllyednek?
