Grosics és a novella
Megérkeznek Győrbe, a Batthyány tér sarkán álló – eredetileg szakmunkástanuló-szállásként szolgáló, egyébiránt ma is meglévő – épületbe. A benttartózkodás bizonytalan kimenetelű, akár őrizetbe vétellel is zárulhat. S akkor belép a pufajkások parancsnoka – aki régi, fiatalkori dorogi ismerőse Grosicsnak, így tegeződnek.
Akár értekezéscím is lehetne.
Pedig a Fekete Párduc a gazdagréti Eleven Center földszinti sörözőjének sarokasztalánál ült, előtte egy Nemzeti Sport. Tavasz volt, bevásárolni tértem be a hangárszerű központba. Meglátva Grosics Gyulát, furcsa módon a személyes ügy ugrott be: Az árulás című kötetem 56-os novellaciklusának egyike, A sztár hazatér. (A könyv a pártállam utolsó időszakában hét évig „érlelődött” megszerkesztve, „visszapattanva” különböző kiadóktól, majd még a velem szerződést kötő könyvműhelynél is „pihent” pár évet, hogy aztán 1989-ben könyvheti mű legyen.)
A focirajongás korszakain már rég túl, de élettapasztalataim hitelességének ellenőrzésén belül egy emlék szembesítését szerettem volna megejteni. Az 56-ban játszódó novellám kiskamasz főhőse egy saroknyira lakik attól az épülettől, ahol pufajkások által nyilvántartásba véve a Nyugatról, így a menekülttáborokból különböző okok miatt rövid idő után visszatérni kívánó disszidensek ellenőrzése zajlik. A külvárosi srácok az elbocsátott embereknek felajánlják szolgálataikat a cipekedésben a vasútállomásig. Némi kis jutalom reményében. Mai ésszel felfoghatatlan, hogy mi számított akkor csábító különlegességnek: például az akkor idehaza elérhetetlen lapos rágógumi. A narancsról nem is beszélve. A környéken futótűzként terjed a hír, hogy a nagy sztár is bent várja a döntést. Ajzott zsivaj fogadja a kilépőt, aki egy közelben parkoló, akkoriban itthon soha nem látott márkájú kocsival sietve távozik. A szóban forgó novella sugallata szerint alig pár héttel a levert forradalom, a történelem lánctalpai után is meg kell maradni, a „város érdes részén” minden apró alkalmat megragadva. Felállni szálanként, mint a letaposott fű. A srácok tehát csalódottan néznek az elvágtató sztár után.
Leküzdve az alkalmatlankodás érzetét, odaléptem az asztalához, bemutatkoztam, elmondtam, hogy 1956-ban kissrácként láttam Győrben, amikor hazatért. Hellyel kínált, s rendkívül higgadtan beszélni kezdett. Az eltelt évtizedek során már korábban értesültem arról, hogy a novemberben családostul Bécsbe távozó sportember nem sokkal később önmagát is meglepő, de mélyen érzett elhatározásból a hazatérés mellett döntött. Most élőben hallhattam. Megérkeznek Győrbe, a Batthyány tér sarkán álló – eredetileg szakmunkástanuló-szállásként szolgáló, egyébiránt ma is meglévő – épületbe. A benttartózkodás bizonytalan kimenetelű, akár őrizetbe vétellel is zárulhat. S akkor belép a pufajkások parancsnoka – aki régi, fiatalkori dorogi ismerőse Grosicsnak, így tegeződnek. Ezt a történetet is egyébként sokkal későbbről, egy interjújából ismertem már. A válogatott kapus megkérdezi, hogy ha azon az ajtón kilép, akkor távozhat-e, avagy más következik. Az egykori ávéhás tiszt közli, hogy szabadon mehet tovább Budapestre. Így is lesz. Itt én, felelevenítve a novellában egyébként nem szereplő gépkocsimárkát, megemlítettem, hogy egy DKW Juniorra emlékszem. Grosics kijavított: „Opel gépkocsim volt.” A pontos altípust is mondta, de azt már elfelejtettem. (Akkoriban az utcákon – a szovjet tankokon kívül – csak a hivatalos szervek autói tűntek fel, azok sem túl gyakran, magángépkocsi elvétve fordult elő, így a típustévesztés megbocsátható.)
Ha már az értekezés említődött, talán ilyen tónusban le is zárható a történet. Tehát: Véletlen professzor – szigorúan személytelenül – nem csupán azt demonstrálta ismételten, milyen mélységesen mély a múltnak kútja, de azt is, hogy az átélt és véglegesnek tűnő jelenségek burka mindig tovább hántható, új rétegeit megismerve a dolgoknak. Íróembernek sosem feledhető lecke.
Röviddel később, 2014 júniusában, a találkozás természetességének élményével még megdöbbentőbb volt a halálhírét olvasni. Talán én kértem utoljára élete egy fontos mozzanatának, hazatérésének felidézését.
Fotó: FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY / SÁNDOR GYÖRGY felvétele / FORTEPAN
