„Túl sokszor nem merítkezem meg ebben a bűzös, fortyogó üstben, az biztos. Nem az a könyv lesz, amit néha felütök, ha jó versekre vágyom, pedig jó néhány ilyet rejt. Üsse fel a halál. Arról szól.” – Sajó László verskötetében Simon Adri evezett ki a nyílt vízre.

Egy hűvös szeptemberi délután tört rám a verséhség, amit csillapítani az Írók Boltjában kötöttem ki, ahol az étlapon aznap Sajó László friss verseskötetének bemutatója volt a menü. Azért is mozdultam rá, mert Sajó költészetével volt már egy-két találkozásom még a 90-es években, egyetemi hallgatóként, s akkoriban tetszett, amit olvastam. Kíváncsivá tett, mi történt azóta, hogyan változtunk. Maga a könyvesbolti esemény nem volt a szó hétköznapi értelmében élvezetes vagy izgalmas; erről a költő viszont nem tehet, beszédhibája miatt nehéz befogadni élőszóban elhangzó verseit, főleg, hogy a rímes strófákban sok az enjambement, hallgatván őket annyi azonban bőven kiderült számomra, hogy fajsúlyos költészet fültanúja vagyok, amit szeretnék kézbe venni, és úgy olvasni. A gyomorkeselyű elég jó címválasztás a kötetnek, annak minden áthallásával: a kommersz szeszes ital utal rá, hogy itt bizony par excellence kocsmaköltészettel van dolgunk; a keselyű hallatán pedig erőszakos dögevőket, valamint a májat tépő-marcangoló fenevadakat vizionálunk. Igen, a májat, visszakanyarodva az alkoholtémához.

Sajó mesélt arról is, hogy előnyben részesíti a borpincéket a sima kocsmákkal, romkocsmákkal szemben, melyekben megírja, megörökíti, mi több, átszellemíti lírával az élet napos és árnyékos oldalát. Több vendéglátó-ipari egységet is említ, ahonnan élményeit meríti, amelyekből versei születnek, s több költőelődöt, akikhez kötődik, Nagy Lászlót például. Mondanám, hogy afféle gonzóköltészettel állunk szemben, de ez mégsem felelne meg a valóságnak: belegondolva, ilyen nincs. Tudniillik a gonzó újságírás esetében – gyakorta tudatmódosító szerek használatával katalizálva az írást – masszívan szubjektív a megszületett mű világa, valóság és fikció nem baj, ha összemosódik, a tényszerű hitelesség pedig háttérbe szorul. A poézis esetében viszont ez utóbbi alapból így működik, hiszen a vers pont attól vers, hogy elemelkedik a reáliáktól, nem a pontos esetleírás a lényeg, hanem ellenkezőleg: a szubjektum saját szűrőjén át értelmezi a világot, megemeli, dimenzionálja a (vers)beszédet, új valóságot teremt, melynek referencialitása másodlagos.

A Kujjon Ferenc nevű hajléktalan (és feltehetően kocsmatöltelék) költő-alteregó keresetlen és néhol trágár szavaival indít a kötet:

 

Erős felütés, a durvább részt kicenzúráztam. Nem köntörfalaz, nincs itt, kérem, semmi finomkodás, tapintat az olvasóval, a folytatás, a hajléktalan költő élethelyzeteinek megdallása szókimondó és áradóan bőbeszédű: megtudjuk, hogy sárgul az ő szeme fehérje is, mint az őszi levelek, s tapintja, mája elér-e a veséjéig, miközben egyszerre pökhendien és szemtelenül, ugyanakkor a nincstelenek megalázottságával utazik a BKV-n jegy nélkül a kicselezendő ellenőrök sűrűjében, „csak az örökmozgólépcsőjénél / álló Ellenőr Isten / meg ne sejtse”. Majd egy Kései sirató-parafrázis következik: „sok kedves nőből / próbállak összeállítani téged / de nem futja már látom az időből / a tömény eléget”, ötletesen egy egészen más kontextusba ágyazva az eredeti sorokat pusztán a tűz szó elhagyásával. Másutt Kujjon poéta ételosztásnál áll sorba:

 

És így tovább, oldalakon át. Részletes leírást kapunk a hajléktalanok szesszel és kartondobozokkal életben tartott testéről, erős blaszfémiával az egyház, a papok által elárult és kisemmizett lelkéről, a már-csak-túlélni-akarás nyomorúságáról, s hogy akinek már nem jut étel, hiába állt sorba órákig, szenvtelenül elküldik: „emberek lehet hazamenni / majd holnap megint mára ennyi”.

Külön ciklust szentel a szerző Kujjon Ferenc balladáinak. Klasszikus balladaformában írt, remek, sőt néhol virtuóz alkotásokat találunk e helyt, refrénszerűen ismétlődő strófazáró sorokkal, ajánlással. Témái közt megtaláljuk a már említett karácsonyi ételosztást, de az utcán élők változatos szenvedéseinek, az általunk szinte elképzelhetetlen mélyvilági kínok plasztikus ábrázolásában is ott van a szeren. A II. János Pál pápa (volt Köztársaság) téri ballada prózai felvezetőjében rögzíti: „Több száz darázs dongta körül a 60 éves férfit a II. János Pál pápa téren, aki egy padon ült. A lába be volt kötve, a kötés alatt milliónyi csontkukac nyüzsgött, akik a húsát falták, odapetéztek a darazsak. Valószínűleg ezért is nem mozdult a férfi, mert annyira fájt a lába, azt várta, hogy élve felfalják a rovarok.” Idézzük fel az egyik versszakot annak allúzióival együtt:

 

„Látja Isten, hogy állok a napon” – írja Pilinszky János az Apokrifban, s ez annyira erős irodalmi áthallás, hogy biblikusnak értődik a szál, miszerint a hajléktalan korszerű Krisztusként feszül a pad keresztjére. A versben az Írás többször visszatér; hol Szentírásként, hol a hideg ellen magára csavart Magyar Idők orgánum képében, e kettőt a huszonegyedik századi magyar rögvalóság nyomán Sajó össze is mossa később versében:

 

 

Másutt a Borház a megalázottak és megszomorítottak második – vagyis egyetlen – otthona. „Herceg! Itt tintázunk, míg ti raboltok. / Tiplizz! Vidd szajréd, brancsod! Nem kell vagyon! / Szétverjük a Nemzeti Italboltot! / Örök a Borház, hol szállásunk vagyon.” Aztán egy remekbe szabott, nyomdafestéket a jelek szerint mégis tűrő ballada következik „a magyar emberekről”, aki – egy tömbként, saját identitás nélküli masszaként, egyes számban – hallgat, adózik, szíve szakad, „saját sebét és mások seggét nyalja”.

 

 

Kujjon mester meglehetősen és cseppet sem higgadtan rendszerkritikus. Szemében a magyar honpolgár kokárdamasnis szeretetcsomagra hajt, „ivás közben is hallgatja a rózsit”, „nagyot fingik cigányozik zsidózik”, „hat alkot gyarapszik útjelző toldi”, utalva egy atavisztikus, múlt századokból itt felejtett, ostoba néplélekre, s arra is, hogy öregszik és magányosodik el tulajdonosa: „rohadt tetvese itthon vakarózik / gyereke európába szakad”. Aztán a pesti nőkről is szó esik, cseppet sem tiszteletteljes, inkább kimondottan hímsoviniszta hangnemben; esszenciájuk a nemi szervük, létezésük értelme, hogy a férfiember magáévá tegye őket. Azt hiszem, nem elsősorban nők a célcsoportja Sajó László költészetének. Pedig aztán kedves(kedő)be vált a tónus, de azért a kriptofeminizmusig nem igazán jut el. Egy egész ciklust szán pl. a Bugyiballadáknak: Ballada a reggel felvett bugyiról, Ballada a rajta hagyott bugyiról, Ballada a búcsúbugyikról. Rendkívül sodró, életteli, vérbő és vulgáris versek ezek, konkrét helyzeteket, történeteket örökítenek meg valószínűleg konkrét nőkről, tizennyolcas karikás stílusban és nyelvezettel.

Aztán ismét elég erős blaszfémiába ágyazva kerül képbe Juhász Gyula: „mert benne élsz te minden félrecsúszott / hugyozásban lecsúszott sliccemben / zoknit kesztyűt kotont felest lehúzok / ott vagy ha a gyógyszert nem veszem be”. Sajó otthonosan mozog a szójátékok, allegóriák világában: „reggeli ágyban hemendszex”, „soha partot nem érő zsírgyűrű úszol / tenger vasárnapi húslevesben”, „koponyákból fűdaganat kinő”. A Kujjon-ciklust egy akrosztichon zárja, melynek sorkezdő betűi ekképp olvasódnak össze: Kujjon Ferenc itt sincs; a hajléktalan költő halálát, temetését, emlékét-emléktelenségét, nyomot sem hagyását meséli el.

Mindamellett, hogy kiváló költői minőséggel van dolgom, e verseket erjedt, rossz légkör lengi be. Infernális közeg. Egy Hieronymus Bosch-kép szereplőjének érzem magam olvasás közben; gyönyörködtet, miközben szabadulni akarok minél hamarabb, viszolyogtat és egyszerre sajnálatra késztet az egész, továbbá olyan emlékeket idéz bennem itt-ott, amikre nem nagyon akarok emlékezni. Az a baj a gyomorkeselyűvel, hogy egyszer végigolvasom, és az elejétől a végéig élvezni fogom, de a jó büdös francba, milyen áron alkot az olyan mázsás lelkű, beteg költő, aki leír ilyen sorokat:

 

 

Szóval hogy befogadom, és ideális befogadó vagyok (mutassanak ideálisabbat annál, aki szabad akaratából kritikát ír e könyvről), de túl sokszor nem merítkezem meg ebben a bűzös, fortyogó üstben, az biztos. Nem az a könyv lesz, amit néha felütök, ha jó versekre vágyom, pedig jó néhány ilyet rejt. Üsse fel a halál. Arról szól.

A Feljegyzések az elfekvőből, Feljegyzések a proszektúráról, Feljegyzések a temetőből fejezetek következnek ezután. A címek magukért beszélnek. Rövid, szaggatott, néhol csak háromsoros, hol rímes, hol inkább ritmikus versek követik egymást, tematikusan egyik borzasztóbb, mint a másik; versként működve jobb és kevésbé jó alkotások. A könyvben ezen a szakaszon leülnek a költemények, gyengébb színvonalúak, mint az elején, elillan a költészet a sorokból. A következő még egy üdítő kivétel:

 

(műtét)

 

A Rövid nap el ciklus a nemrégiben (2014 februárjában) váratlanul öngyilkosságot elkövetett Borbély Szilárd szövegeihez nyúl értő és gondos kézzel. Ez a versbeszédben megszólaló prózafolyam szaggatott tőmondatokból építkezik, s egy félő és szorongó, nyelvről és valóságról, utcákról és plakátokról, falakról és a semmiről monologizáló ember alakja formálódik meg előttünk, aki néha teljesen bedepresszál: „Legyen vége.” „Isten pedig hallgat.” „Ahogy hangokat csal elő a testnek rothadása.” Utána következik a Juhász Ferenc sírja: egy prózafolyam – Halotti beszéd J. F. szavaiból –, amit egyszer sem vagyok hajlandó végigolvasni: végig koporsókról, temetőkről, sírfalakról, kriptákról van szó benne, a kötet e pontján lassan már én is felvágom az ereimet.

Utána megint felszabadultabb lelkiállapotban olvasható egység következik, ahol kissé fellélegezhetünk: a Szonettkoszorú E. P. sírjára. Végül a Vesztelek végleg versei újra megugorják azt a szintet, amit a kötet elején láthattunk. Ez a ciklus öt apaversből áll, öt történet a beteg szülő utolsó heteiről, haldoklásáról és haláláról, a kórházról. Számomra ez a kötet legjobb, legrokonszenvesebb epizódja, pontosabban az egyetlen, ami valóban emberi, az egyetlen perspektíva, amiből úgy sejlik, mintha a költő egészséges pszichével rendelkezne. Az Apám a fotelban egy látogatást mesél el a családi otthonban a már erősen leépült apánál, rímes formában, korai-tolvajzolisan, szinte tapintható közelségből. Innen is idézek egy-két jó verssort:

 

 

Vagy a Sziesztában egy délután történetét olvassuk, amit kettesben tölt el a férfi az öreg szülővel, amíg a család „néz neki egy helyet”, ami „családias, egyágyas, csöndes”:

 

 

A kötet a 2016 novemberében keletkezett cikluscímadó verssel zárul, az apa halálával, a halált követő kórházi és krematóriumi procedúra torokszorító felidézésével. Szerencsés és méltó befejezése nemcsak az apaverseknek, hanem az egész kötetnek – a halál többé nem sötét és fenyegető, az embereket alattomosan magával ragadó, megfoghatatlan borzalom, hanem nagyon is emberi, az élethez tartozó jelenség; csakúgy, mint a születés, a körforgás része, az örökmozgólépcső alsó fordulója.

 

Simon Adri

Sajó László: gyomorkeselyű. L’Harmattan, 2017