A Költészeti Nobel-díjas provokatőr versei magyarul

A Beomlott mondatok című kötet az egyik legmarkánsabb amerikai avantgárd-posztmodern költő, Charles Bernstein verseit gyűjtötte össze. A könyv a fordításokon kívül is számos meglepetést tartogat. Cristian Réka Mónika írását olvashatják.

Meglehetősen ritka manapság az olyan, kortárs amerikai költő műveiből készült reprezentatív válogatás, mint a Magyar PEN Club és a Pluralica Kiadó közös kiadásában megjelent Charles Bernstein-kötet, a Beomlott mondatok. Magyarországon alig ismert költőről van szó, akinek verseit e kötet előtt nem fordították le magyarra, és akiről mindeddig nem is igen írtak hazánkban. Pedig élvonalbeli költőről van szó, az egyik legmarkánsabb avantgárd-posztmodern iskola, a L=A=N=G=U=A=G=E-költők vezéralakjáról, aki számos nemzetközi elismerése mellé 2015-ben elnyerte a Magyar PEN Club által kiosztott Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat is, amelyet egyre szélesebb körben a Költészeti Nobel-díjként aposztrofálnak.

Ahogyan azt Bollobás Enikő, a kötet szerkesztője a díjátadó ünnepségen kiemelte, Charles Bernstein (New York, 1950) „igazi művészi provokatőr, aki derűs elszántsággal írja újító-kísérletező verseit”. Az is elhangzott még a méltatásban, hogy olyan költőről van szó, aki „új szavakat alkot”, „figyelmen kívül hagyja a grammatika szabályait, szövegrészeket töröl, megjelenítve a kihagyások nyomait is, a szavakat elemeikre bontja, hangzásbeli mutációkat és szintaktikai kettőzéseket alkalmaz, és ún. »beomlott mondatokban« ír.”

A Beomlott mondatok egyszerre több hiányt igyekszik pótolni. Egyrészt magyarul szólaltat meg harminc jelentős Bernstein-verset, amelyek hiteles keresztmetszetet nyújtanak a költői pálya négy évtizedéről. Másrészt Bollobás Enikő tartalmas, nagy ívű, széles merítésű tanulmánya révén, amely vázolja a költői pálya főbb állomásait éppúgy, mint a legfontosabb kritikai súlypontokat, megadja a magyar recepció alaphangját is.

Bernstein magyar hangja igazán élő, autentikus, bármelyik fordítót is olvassuk-hallgatjuk. A versek sorrendjében haladva: G. István László versfordításai finoman precízek és áttetszően hitelesek; Kőrizs Imre Bernstein-hangja öblös, bátor, leginkább a nehéz gondolatokra összpontosít; Szkárosi Endre átültetései egyszerűen izgalmasak és szellemesek (legyen klupszi az angol Klupzy!). Gerevich András empatikusan-szerényen fordít, hihetetlen intuícióval, de ugyanakkor meggyőző erővel is; Szőcs Géza változatai egyéniek, az értelmezés igényével írják tovább a kiinduló szöveget; Bollobás Enikő prózafordításai pedig kitűnő interpretatív megoldások. Mindegyik Charles Bernstein szövege, de mindegyik kicsit másként az. Maga a költő adott szabad kezet fordítóinak: „a lényeg, hogy a megalkotott új versek álljanak meg magukban” – írja a kötethez küldött írásában. Annyi pedig bizonyos, hogy ezek a fordítások megállják a helyüket magyar versekként is.

A „rendes” versfordítások után következik néhány nagyon is bernsteini játék Szőcs Géza tollából. A Charon’s Boat homofón interpretációjában a hangok csupán akusztikus minőségekként szerepelnek, s a „fordítás” a jelentést figyelmen kívül hagyva csak a hangzást ülteti át magyarra. Ezt követi egy másfajta kísérlet, két „fordítás eredeti nélkül”: az egyik Szőcs Géza magyar verse (Az én, a te, az ő – s az énem s a ted s az ője), amelyet az amerikai költő poétikájának szellemében írt; ez az ismeretlen, pontosabban a nem létező Bernstein-vers „fordítása”. Majd ennek az angol átszellemülése következik (The I, the You, the S/he – and the my I, and your You and his He) Bertha Csilla és Donald E. Morse tollából; ez pedig a „fordítás” fordítása. És végül jön egy újabb bravúr: a Menüett (Kétirányú homofón játék Charles Bernsteinnek), Szőcs Géza verse magyarul és angolul, a két nyelv fonetikai és szemantikai ütköztetéséből született páros remekmű. Tehát a kötet nemcsak olyan szövegeket közöl, amelyeket valóban megírt Charles Bernstein, hanem olyanokat is, amelyeket megírhatott volna.

A versblokkot egy nagyon hasznos kritikai blokk egészíti ki. Bollobás Enikő „Figyelemköltészet beomlott mondatokban” című tanulmánya irodalomtörténeti és filozófiai kontextusba helyezi Bernsteint: a figyelemköltészet amerikai hagyományába kapcsolja a költőt. Emellett a radikális modernizmust folytató posztmodern iskola, a L=A=N=G=U=A=G=E-költők tagjaként mutatja be, aki a szellemi hagyományok (Gertrude Stein, Ludwig Wittgenstein, Charles Olson, Alfred North Whitehead) újító átrendezésével érte el nyelvi és intellektuális függetlenségét. Bernstein költészetének jellemzői között Bollobás kiemeli a költő különféle határátlépéseit, a beszédmódok többszólamúságát (amit posztmodern ekfrázisként értelmez), valamint az elmúlt évek nagy tragédiája hozta gyászköltészetet.

A kötetből kiderül, hogy Bernstein formai radikalizmusa nem nyelvfüggő, így az átültethető a fordításokba. Az amerikai költő ezen törekvése szervesen illeszkedik az amerikai avantgárd évszázados hagyományába, és a kötet kritikai blokkja hangsúlyosan tárgyalja ezt az integritást. A formai-prozódiai hagyományról pedig két korábbi tanulmányában kapunk bőséges eligazítást[1]. Az alábbiakban ezekre az írásokra támaszkodom.

Bernstein egyértelműen az imagista „abszolút ritmus” és az olsoni „mezőben komponálás” tradíciójához kapcsolódik. Mind a versélményt, mind a nyelvi anyagot a figyelem strukturálja, vagyis ennek egységei szabják a „mértéket” (Measures of Attention 262). A mérték grammetrikai természetű, vagyis a szintaktikai és prozódiai egységek találkozásából-kereszteződéséből jön létre. Ez a „nyitott prozódia” az amerikai radikális modernizmus és posztmodern poétikák jellemzője: a szabályos metrumot itt a mérték váltja föl, amely a vizuális tagoltságban, ezen belül is a tipográfiai defamiliarizálásokban mutatkozik meg, ezeket Bernstein „tipograficitásoknak” nevezi.

Amint Bollobás Enikő nemrég megjelent új irodalomtörténetében (Az amerikai irodalom rövid története, Osiris, 2015.) hangsúlyozza, a vers „nem követ előre gyártott versformát; nem alkalmaz zárlatot; nincsenek visszatérések és párhuzamok; az elemek egymásutánisága egyszeri, esetleges, véletlenszerű, s az ún. nonszekvitur (»nem következik«) retorikai »hiba« a language-költészet karakterisztikus gesztusa lesz; a kapcsolódások inkább beleértettek, mint kimondottak, ami a nyelvi sűrítés egyik fajtája”. Nyitott prozódiájában Bernstein rendre felidézi az olyan szabályosságokat, mint az ütemhangsúly, a rím, az asszonánc, a konszonánc – de ezek csak mintegy visszhangként vagy prozódiai emlékképként tűnnek föl, és nem rendezett mintaként. Ekként találunk olyan verseket, amelyekben a W. C. Williams-féle váltakozó versláb (variable foot) adja az ütemhangsúlyok keretét. Ez – hasonlóan a williamsi módszerhez – Bernsteinnél is az én és a világ találkozásának terepe. Ilyen a Nincs annyi whiskey a mennyországban című darab, amely lazán követi a hármas ütemhangsúly rendjét, miközben itt-ott el is tér tőle.

Más versekben az imagista ún. polifón próza posztmodernizálásával találkozunk, amennyiben a nem metrikus prozódia egyéb hangzásszervező alakzatait alkalmazza. Ilyen a Vég nélküli úti cél, a Campion stílusában vagy a Ma van az életed utolsó napja mostanáig című. Bernstein is él a szabadvers nyelvtani ritmus által történő szervezésének a radikális modernistákra visszavezethető módszerével, amikor is párhuzamos nyelvtani szerkezetek ismétlődésére bízza a verssorok grammetrikai lüktetését. A váltakozó láb grammetrikai szervezésének kiváló példája a Nincs annyi whiskey a mennyországban című vers, amelynek magyar fordítása sikeresen adja vissza a mérték bizonytalanságait, vagyis mind az ütemhangsúly esetlegességét, mind a gondolatpárhuzam aszimmetrikus szabálytalanságát.

Nincs annyi whiskey a mennyországban

Nincs annyi légy a vermonti mezőkön

Nincs annyi könny a pincék mélyén

Nincs oly sok millió Mars-utazás

Nem, még ha gyémántban fizetnél is

Nem, még ha igazgyönggyel fizetnél, akkor sem

Nem, még ha kisujjadról nekem adnád a gyűrűdet

Nem, még fürtjeidért sem cserébe

A pokol minden tüzéért sem

Sem az égbolt minden kékségéért

Sem önmagam birodalmáért cserébe

Sem elmém nyugalmáért

Nem, sohasem foglak nem szeretni

Soha, míg szívem utolsót nem dobban

És szavaimban még akkor is, és dalaimban

Szeretni foglak újra s újra.

(Szőcs Géza fordítása)

Akár a radikális modernista szabadversben, Bernsteinnél is halmozott szerkezeti párhuzamok alkotják a lexikai, szintaktikai és vizuális ritmus összjátékából előálló szabadvers-mértéket. Ez a szavak „kereszteződésének” függvénye, vagyis a szóprozódia nagyban függ a kontextustól (ezért nevezhető ez a szabadvers-prozódia kontextusfüggő mértéknek), az illető szót megelőző és követő szavak természetes ritmusától.

Bernstein az amerikai figyelemköltészeti hagyomány folytatója, amelyet William Carlos Williams nevéhez szokás kötni, de ősforrása egy jóval korábban élt költő: Emily Dickinson.[2] Valóban, a language-költészet tekinthető ennek, azzal a megkötéssel, hogy itt a figyelem magára a nyelvre irányul, ez lesz a költői élmény elsődleges (kizárólagos?) forrása: a figyelem kifelé, a világ felé irányul. Hiszen, mint Bernstein a kötet bevezetőjében írja, „vannak világok a magam világán túl is”. Itt a költő a figyelés imperatívuszát fogalmazza meg önmaga számára: túlnézni saját világán. És ez az egész kötet éthoszának tekinthető: figyelem a másikra, a másik világára, a másik nyelvére és a másik kompozíciós technikáira.

A Beomlott mondatok című könyv tehát nemcsak reprezentatív válogatás egy kiváló kortárs amerikai költő munkásságából, de a homofón játékokkal és a fordításokkal gyakorlatba is ülteti poétikáját. A kritikai tanulmánnyal pedig nemcsak értelmezi, de közelebb is hozza ezt a figyelemre méltó alkotót a magyar olvasóhoz. Mindezt egy könyvészetileg is kiemelkedő kiadványban, a Pluralica Kiadó Lőrincz Gergely tervezte ízléses, igényes és tartalmilag hibátlan műremekében.

Cristian Réka Mónika

Charles Bernstein: Beomlott mondatok. Válogatta és szerkesztette Bollobás Enikő. Fordította Bollobás Enikő, Gerevich András, G. István László, Kőrizs Imre, Szkárosi Endre, Szőcs Géza. Budapest: Magyar PEN Club – Pluralica, 2015.