A vidék háta mögötti Isten

Érdekes versalbum jelent meg a Vajdaságban, amely többek között foglalkozik a haza, a határ, a vidék, a mélyszegénység és a hit kérdésével is. Lennert Móger Tímea Innensemerre szigetecske című kötete a szómágia mellett fotóival is erős hatást gyakorolhat az olvasóra.

A párhuzam erőltetettnek tűnik, mégsem teljesen az. A kötet maga is foglalkozik a fenti probléma egyik mozzanatával a Határátkelő című versében: „Határátverő / nyári reggelek / (unalma) / nyugalma / fél alma / (szív király) / álmaim felét / megálmodtam / már”. Ez a részlet is bizonyíthatja, hogy Lennert Móger Tímea vajdasági költőnő, újságíró és művelődésszervező érzékeny a kisebbségi lét problémáira, de ennek felvillantása soha nem a maga idealizált, szánalmat vagy szimpátiát keltő formájában jelenik meg, hanem összekapcsolódik más kérdésekkel. A Hon-lázban inkább a földöntúli jelenti a hont, míg a későbbiekben a vidék, a falu, majd a ház válik a haza helyettesítőjévé. A Földgömbben, a kötet egyik meghatározó versében: „házam a hazám hazám a házam / innentől a netovább van / messzeség határa / földgömb”. A bezárkózás és a befelé figyelés, a közéleti kérdések felvetése, majd a lelki élet előtérbe helyezése fontos rétegét alkotja a költő szigetének. Ha szigorúak vagyunk, azt mondhatjuk, Lennert Móger Tímea kötete zárójelbe teszi a hazát, és inkább a kisebb, megfoghatóbb terekre, kérdésekre koncentrál. Visszavonul saját, belső szigetére.

Stock János kötetbeli fotója

A szigetről ugyanis jól látszanak a vidék problémái, az „éhező haza” és az „otthon-éhség”. A Mélyszegénység például ezt kérdezi tőlünk: „szegény a mélybe / ki megy le érte / naná hogy senki se / a mélyszegénység ragályos”. A szavak és a cselekvés közti szakadék ráébreszt a szolidaritás hiányára, a lehajolástól való félelemre. Jó, jó, beszélünk róla, „együttérezgetünk” a kiszolgáltatottakkal, de ha tenni kell valamit a változásért, akkor már visszakozunk – gondolhatjuk a fenti sorok olvastán. Lennert Móger Tímea költészete tehát szociálisan is érzékeny, de inkább a problémához való viszonnyal foglalkozik, mint a gondok leltárba vételével. Az „éhező haza” is a (Köz)helyes című versben kerül elő, amely már finoman érzékelteti, hogy két ilyen komoly fogalom egymás mellé helyezése és ismételgetése magában rejti a kiüresedés veszélyét. Ha sokat hallunk rólunk, fáddá válunk. A velük való játék, a jó értelemben vett szemtelenség viszont felhívja rájuk a figyelmet, hiszen az olvasó jogosan döbbenhet meg Lennert Móger Tímea sajátos szómágiáján. De lehetne ezt szómáglyának is nevezni, hiszen a szerző olykor tűzbe veti a szavakat, zárójelek közé feszíti egyes részeit, és furcsa füsttel teríti be a neoavantgárd vajdasági prérit.

De a szigetről néha megpillantható az idill is. A (T)űz a napbana lírai alany kedvesével barnul a tengernél, mindezt a Határátkelő és a Mélyszegénység között, ami egy folyamatos olvasás során groteszk hatásával fejbe veri az olvasót. Gyakran azonban egy szövegen belül jelenik meg a harmónia és az ezt megtörő depresszív csattanó. A Búza(lé) tájversnek tűnik, de az utolsó sorok közéletivé alakítják: „a vidék megtelik élettel / a lételem homályba vész / nép ring a szélben”. Máshol pedig a pipacs válik saját romlásának metaforikus virágává, és az ilyen, idilliből romlottá váló jelenségek meghatározzák az egész kötetet: „százszorszép / pipacs szirom- / tapintás / bársony viszony / szénaboglya / csonka foglya / vér virág”. (Csokor) A szöveg megvezeti olvasóját a kedves, rímes játszadozással, majd fanyar mosollyal arcul csapja. Játékos, rövid groteszk Lennert Móger Tímea majdnem minden szövege, a hosszabbak pedig fanyar balladák a jelen vidék-szigetéről.

Stock János fotója

Olykor azonban a zárójelek túlfeszítik a húrt, az erőlködésbe belefáradhat a szem és az agy. Az ártatlanság tora, a kötet egyik leghosszabb és legsúlyosabb verse sokkal hatásosabb lehetne a zárójeles szójátékok nélkül, hiszen már maga a cím elegánsan kiaknázza a szóferdítésben rejlő lehetőségeket. Ugyanez mondható el a Fegyelmi állapotról, amely a kegyelem és a fegyelem egymásra vetítésével már megképzi azt a meghitt zavart, amely illik a szöveg komolyságához. Az egyetlen versközépi zárójel azonban tompítja a látványt, megakasztja a szemet, az olvasást – fölöslegesen. A vers ennek ellenére hatásos:

Kézbe veszem a szárnyát

hátul megcsomózom

hátizsákként cipeli

sorstörvényként sír utána

két lábbal a földön

vár(at) magára

keselyű belül

úgy látszik kihűlt

el akarod földelni

kezedbe mar

húsevő

repülni akar

szabadsághoz van idomítva

Az Indigókép azonban éppen a saját tipográfiai játékon ironizál, amikor már-már versbomlasztó elemként másolódnak egymás mellé a zárójelek:

„Ismerős (k)arc

(r)ag(g)ályos

testtel

ölbe tett kézzel várni

(egy)másra”

Látnivalóból – az írásjelekkel űzött szómágián kívül is – rengeteg van az Innensemerre szigetecskében Stock János fotóinak köszönhetően. Így tulajdonképpen nem is verseskötetről, hanem albumról beszélhetünk, ahol sokszor eldönthetetlen, mi volt előbb: a kép vagy a szöveg. A pontos leírásokból és utalásokból azonban sejthetjük, ekphrasziszról, képleírásról van szó. A fotók pedig valóban líraiak, elég csak a fóliával letakart Mária-szoborra és a megcsonkított kő-Krisztusokra pillantanunk. S ha már odavetettük tekintetünket, érdemes figyelnünk arra, ahogy Lennert Móger Tímea a hittel bánik. Szüksége van rá, mégis méltóságuktól megfosztott vallási jelképekkel szembesíti az olvasót. Az általa bemutatott vidéket elhagyta a hit, így elhagyta az Isten. Krisztus emlékének gondozatlansága miatt szenved a kereszten, Mária pedig fóliából készült fátylával megalázóan néz ki. Eldönthetetlen, miért is takarták le. Ezzel azonban az emberi lét egyik fontos fogódzója, a vallás éppúgy zárójelbe kerül, mint a szavak. Látszik, ami a zárójelek közt van, jelentése mégsem ugyanaz. Sőt egy kísérletre hív minket ez az írásjellel körbehatárolt tér. Megkérdezi tőlünk, mit történne, ha a letakart Mária nem létezne? Mi lenne, ha elfogynának a kő-Krisztusok? Hiszen a (vidéki) ember számára néha éppen a hit jelenti a szigetet.

Stock János fotója

Az Innensemerre szigetecske a keserű befelé fordulás folyamatát tárja elénk. A lírai én kezdetben még ki-kipillant egyre szűkülő teréből, majd eluralkodik rajta a magány. Nem számít már neki a határ, a kerítés, a mélyszegénység és a hitehagyott vidék. Belső szenvedésében megtalálja a harmóniát, erről tanúskodik a kötetzáró darab is. Tulajdonképpen belső zárdába vonul, magát is egy hatalmas zárójelbe teszi, ahonnan csak mi, olvasók szabadíthatjuk ki őt.

Lennert Móger Tímea: Innensemerre szigetecske. zEtna – Basiliscus, 2015.