Léna dala

Elszöknék végleg ebből a nyárból,

ahol szomorúkéken, hűvösen villog az ég,

villámok csipkézik forró, puha testét,

s a sápadt, öreg Nap hiába harcol,

alkonyodó felhők takarják be arcát,

Holdba játszó, ezüstös kék az ég.

Tompa, augusztusi csönd,

beleolvadok a betonmagányba.

Hol lehetsz, s hova tűntek

azok az égi havazások,

amikor sült gesztenyét adogattál a számba,

etettél, akár árva madarat,

kicsi voltam, szárnyaimra fagyott a dér.

Tűnt nyarak sárgán aranyló tüze

hajlik át a tájon,

apró pacsirta pillanatot visz át túloldalra,

zápor lakkozza fényesre a betont,

tollait véresre tépdesi a szél.

Valahol feltűnik egy szivárvány,

eső utáni költői kép Szibériában,

jó benne lenni, gondolni rád.

Szentpéterváron vagy Párizsban éppen

vajon szomorúkék-e most az ég?

Emlékezünk, s olykor

pillanatig boldogság vagy nosztalgia

húz fátylat a szemre,

felidézi tested templomát,

ahová megérkezni volt jó,

és elhinni, nem fog ki rajtunk

az enyészet.  

Elképzeltem, az időt haldokló,

lomha tevének,

a szibériai prérin utoléri a vég.

Öleltelek féktelen, fehér vággyal,

öleink, mint katedrálisok márványlapjai,

egymáshoz simultak,

mintha örök és mozdulatlan lenne itt minden,

mulandóságnak hézagot sem hagyva.

Üvegvilág ez, mélakóros versekkel,

nem látszik ide sem Notre-Dame,

sem a Ladoga-tó, s messze a Bajkál.

Megszöknék a nyárból a tarka őszbe,

térdig érő, hosszú, örök télbe,

menekülnék, akár a sebzett állat,

s ölelnélek méteres hóban,

a tó tavaszi énekében,

összefagynának ujjaink a téllel,

csak ölelnélek hajnalhasadtáig,

kicsókolnálak végleg ebből a nyárból.

Megérkeznék végre égi havazásba,

puha pihék lepnék be a tájat,

s a múltat visszahozzák

feldübörgő sámándobok.

P.S.

Ahol várok rád, a Bíbor-sziget,

nem mondtam tán,

hogy az csak a szív?