Léna dala
Vaszilij Bogdanov versére
Elszöknék végleg ebből a nyárból,
ahol szomorúkéken, hűvösen villog az ég,
villámok csipkézik forró, puha testét,
s a sápadt, öreg Nap hiába harcol,
alkonyodó felhők takarják be arcát,
Holdba játszó, ezüstös kék az ég.
Tompa, augusztusi csönd,
beleolvadok a betonmagányba.
Hol lehetsz, s hova tűntek
azok az égi havazások,
amikor sült gesztenyét adogattál a számba,
etettél, akár árva madarat,
kicsi voltam, szárnyaimra fagyott a dér.
Tűnt nyarak sárgán aranyló tüze
hajlik át a tájon,
apró pacsirta pillanatot visz át túloldalra,
zápor lakkozza fényesre a betont,
tollait véresre tépdesi a szél.
Valahol feltűnik egy szivárvány,
eső utáni költői kép Szibériában,
jó benne lenni, gondolni rád.
Szentpéterváron vagy Párizsban éppen
vajon szomorúkék-e most az ég?
Emlékezünk, s olykor
pillanatig boldogság vagy nosztalgia
húz fátylat a szemre,
felidézi tested templomát,
ahová megérkezni volt jó,
és elhinni, nem fog ki rajtunk
az enyészet.
Elképzeltem, az időt haldokló,
lomha tevének,
a szibériai prérin utoléri a vég.
Öleltelek féktelen, fehér vággyal,
öleink, mint katedrálisok márványlapjai,
egymáshoz simultak,
mintha örök és mozdulatlan lenne itt minden,
mulandóságnak hézagot sem hagyva.
Üvegvilág ez, mélakóros versekkel,
nem látszik ide sem Notre-Dame,
sem a Ladoga-tó, s messze a Bajkál.
Megszöknék a nyárból a tarka őszbe,
térdig érő, hosszú, örök télbe,
menekülnék, akár a sebzett állat,
s ölelnélek méteres hóban,
a tó tavaszi énekében,
összefagynának ujjaink a téllel,
csak ölelnélek hajnalhasadtáig,
kicsókolnálak végleg ebből a nyárból.
Megérkeznék végre égi havazásba,
puha pihék lepnék be a tájat,
s a múltat visszahozzák
feldübörgő sámándobok.
P.S.
Ahol várok rád, a Bíbor-sziget,
nem mondtam tán,
hogy az csak a szív?
