Két férfi – egy (születésnapi) eset

Éppenséggel indulhatott volna sértődéssel is az ismeretségük, és lehetnének negyven éve faséban – szerencsére ennél azért sokkal „jobb fej” Petőcz és Zalán is, és igazi barátsággá nőtte ki magát kapcsolatuk. Pályájukon megannyi párhuzam, és legalább ennyi egyedi szín és hang fedezhető fel. – A Nyitott Műhelyben egy jókedvű beszélgetéssel ünnepelték a két szerző közös születésnapját, miközben csülkös bableves rotyogott Finta Laci boszorkánykonyhájában.

Mondhatnánk, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, de sajnos ez így nem igaz, mert az egyik 64, a másik egy híján 60. S hogy ne kelljen tippelgetni az olvasónak: Zalán nyert öt évvel. Ennek az öt évnek életük bizonyos pontján nagyon is nagy jelentősége volt: nem tudta volna ugyanis a fiatalabb megidézni az idősebbet egy versében, ha az akkor nem lett volna már befutott „vén róka”. Márpedig ettől a verstől datálódik barátságuk. De ne szaladjunk előre.

A közös, augusztus 27-i születésnap sajnos ellehetetleníti – panaszolta Zalán Tibor –, hogy csakis az ő születésapja legyen egyszer az avantgárd költészet napja, hiszen betolakodott aznapra Petőcz András is, aki pedig elmondta: ha már egy ilyen jeles napon született, arra predesztinálta a sors, hogy ő is költő legyen. Egyébként meg mindketten „árulói” az avantgárdnak, mint beismerték, ezért aztán legfeljebb az áruló avantgárdisták napja lehetne a születésnapjuk. A Major Eszter Anna vezette beszélgetés elején csak úgy pattogtak a poénok a két barát között – arra a kérdésre például, hogy miért nem kapták még meg a közös Nobel-díjat, Zalán úgy felelt: ő megkapta volna, csak ragaszkodott a megosztott díjhoz Andrással, és olyat nem adnak ki.

Aztán fény derült arra a bizonyos megismerkedésre is. Petőcz András elmesélte: ’81-ben huszonegy évesen véletlenül bukkant rá az akkor még csak antikváriumban, ritkán beszerezhető Magyar Műhely egyik számában a hírre, hogy Hadersdorfban Műhely-találkozót tartanak. „Akkori feleségemmel egy meghívólevéllel átmentünk Ausztriába, és a kis településen bolyongva észrevettem, hogy az egyik ház előtt egy Trabant áll” – mesélte az író, aki innen tudta: ott lehet a találkozó. Csak Papp Tibort ismerte a körből, aki nagyon kedvesen fogadta, és felolvasásra is biztatta. A még zöldfülű András a jelen lévő nagyok előtt (többek közt Ladik Kati, Fenyvesi Ottó, Sziveri) felolvasta akkoriban nem ritka polgárpukkasztó versei egyikét, amely így kezdődik: „A vécén ültem, és éppen Zalán Tibort olvastam.” A szobában kitört a röhögés, és mint Petőcz felidézte, azonnal a körükbe fogadták. A jelen lévő Zalán sem sértődött meg, sőt – mint hozzátette András történetéhez, boldogan használta ki a kacajszünetet, hogy kiszaladjon sörért.

Vajon elkerülhetetlen volt ez a barátság? – firtatta Major Eszter Anna. Petőcz elmondta, sokan akarták már összeugrasztani őket, hogy biztos utálják egymást, hiszen mindketten képversekkel indultak, mindketten magyar műhelyesek voltak, amikor elindult a JAK-füzetek, mindkettejüknek megjelent kötete, mindketten szerkesztettek vizuális antológiát… „Ezzel szemben most együtt ünneplünk, ami manapság kisebbfajta csoda”, jegyezte meg András. Zalán beválogatta annak idején Petőczöt a nevezetes Ver(s)ziók antológiába, és a Kortárs szerkesztőjeként is rendszeresen közölte. Még egy fontos bölcsességet is tanult az idősebbtől a fiatalabb: András felidézte, amikor sokáig elfektették egy írását az ÉS-ben, és ezt elpanaszolta az egy emelettel feljebb működő Kortársban Tibornak, ő csak annyit mondott: „jól fog jönni az a honor fél év múlva is”. És csakugyan így lett, erősítette meg András, nagyon jól jött.

Zalán Tibor egy másik párhuzamra is felhívta a figyelmet: egyikőjük sem csatlakozott semmilyen csordához. „András is egy elmagányosodó figura volt, nem rivalizáltunk.” Petőcz pedig úgy jellemezte egyszer Zalánt egy írásában, mint hadsereg nélküli vezért.  Mindkettőjüket leárulózták már, jegyezte meg Tibor, és a kívülmaradásukkal is közel álltak egymáshoz. András derűsen idézte fel, amikor a lázas kilencvenes évek végén beültek kávézni egy helyre, és Zalán elismeréssel jegyezte meg: „Te legalább nem lettél képviselő.”

Zalán nem tagadta Major Eszter Anna észrevételét, miszerint magányos alkotó. Kezdetben belevetette magát az irodalomba – mesélte –, hitt abban, hogy az irodalmat „pörgetni kell”. A Kortárs, ahol szerkesztőként dolgozott, akkoriban központi lap volt, mellette az Írószövetség választmányának is tagja volt. A rendszerváltás után változott meg minden: Csoórival ellentétben, aki szerint eljött az ideje, hogy az írók bevonuljanak a parlamentbe, Zalán Balassa Péterrel értett egyet, aki szerint meg annak jött el az ideje, hogy az írók kivonuljanak, és hazamenjenek dolgozni. „Én bejelentettem, hogy elvonulok óbudai padlásszobámba”, mesélte mosolyogva a költő, aki akkoriban mondott le írószövetségi tisztségéről is, viszont nem lépett be a Szépírókhoz. „Magángondolkodó lettem”, amit felháborodás fogadott – mindkét oldalról. Zalán frappánsan összegezte kívülállása ars poeticáját: „Nem tartozom senkinek, és nem kérhetnek rajtam számon semmit.”

Petőcz András ugyan nem lépett ki sem az Írószövetségből, sem a Szépíróktól, de mint elmondta, meggyőződése, hogy a politikát bármilyen szinten felvállalni bemocskolódást jelent. Indulatok lehetnek az emberben – „belőlem már kikoptak”, fogalmazott. Maradandót alkotni sem kiadó- vagy szerkesztőségfüggő. „Csak a szövegért tudok felelősséget vállalni”, jelentette ki, s ezért fontos neki a tanítás a főiskolán, ahol valóban csak a művekkel foglalkozhatnak. Nem tud mit kezdeni azzal, vallotta meg, amikor írók, költők elfordítják egymástól a fejüket az utcán, egyik tábor nem köszön a másiknak.

A politikától jólesett átevezni a művészetekhez: Zalán Tibornak a színház jelenti a mindennapi csodát és a megélhetést is. Holott úgy csöppent bele, mint Pilátus a krédóba: a Kolibri Színháztól kérték fel egy Andersen-mese színpadra állítására, s bár mit sem tudott a műfajról, akkora siker lett, hogy tizenegy évig játszották a darabot. Meghívták dramaturgnak a színházhoz, ekkor kezdett drámákat írni. (Erre egyébként még Páskándi Géza biztatta, aki meghatározó személyiség volt Zalán életében; az esten remekül elő is varázsolta az alakját.) A dramaturgmunkát Békéscsabán folytatta, és azóta is hű ehhez a színházhoz, esze ágában sincs Pestre elszerződni, ahol „gyilkolják egymást” a színházak körül, a vonaton írni is tud. „Aki egyszer beszívja azt a színházi festékszagot, nem szabadul többé tőle” – emlékeztetett Zalán.

Petőcz Andrásnak hasonló csoda a tanítás, a szépírói-költészeti kurzus – noha a sok jelenlévő tanítvány előtt is kertelés nélkül bevallotta, néha rettenetesen unja a diákok szövegeit. A csoda akkor történik meg, amikor egy-egy nagyon gyatra művekkel induló tanítvány egyszercsak elkezd kiválóan írni – ez óriási élmény, mesélte Petőcz.

Mindketten többműfajú alkotók, s míg a határidők miatt a dráma „házsártos feleség” (mint Major Eszter Anna idézte egyszer Zalán találó szavait), addig a próza sok főfájást tud okozni az írónak. Zalán Tibor például beavatott Papírváros című regényfolyama elindulásának történetébe: blöffből vágta rá egy interjúkérdésre, hogy regényt ír, és ez a címe – innentől aztán állandóan erről kérdezgették, és kénytelen volt megcsinálni. Eddig három része jelent meg, de Zalán ötöt „füllentett”, s a szó kötelez… Petőcz Andrásnál valahogy fordítva történt az Idegenek-triógiával: kezdetben maga sem hitte, hogy háromkötetessé érik az idős asszonnyá öregedő kislány története, és a mai napig ámul rajta, mennyire kiforrotta magát ez a nagyszabású epikai mű. Az egyes szám első személyben beszéltetett főhős egyfajta „kimenekülés” számára a regény káoszából, és csodálatos, amikor már folyamatosan hallja a karakter hangját, gondolatait, és élni kezd benne.

S mivel az est végén még kellett egy kicsit főnie az illatával egyre jobban előtérbe tolakodó bablevesnek, a beszélgetők kitértek a képzőművészetre és a zenére is, amelyek szintén közös pontok a születésnaposoknál, így például az Új Zenei Stúdió Petőcz életében, vagy Zalán együttműködése Binder Károllyal és Huzella Péterrel. Na meg szó esett a Géczi Jánossal közösen írt „triászversről”, A tök ász megközelítéséről is – mígnem aztán tényleg átvette a főszerepet a koccintás és a vacsora.

Szöveg és fotók:  Laik Eszter