Petőcz András, Bíró Tímea, Pethő Lorand, Török Panka, Tamás Dorka és Lakinger Tibor

Tengerváros

2018. augusztus. 28. - 21:05

Tengerváros

Petőcz András

A tengert kimondani

nem sikerül kimondani a tengert, nincsen rá szavam,
tudom, mit jelent a szó, víz, és ismerem a só ízét is,
sok-sok H₂O-molekula is gyakran takarja bőröm,
de a tengert elmesélni biztosan nem tudom

valami városban vagyok, azt mondják, tengerparti,
tengerparti város, így mondják az itteniek, akik
szinte nem látnak semmit abból, ami körülveszi őket,
nem látják, hogy valamiféle kékség terül lábaik elé

nézem a kékséget, ameddig ellátok, mindenütt ugyanaz,
mondják, hogy a kétféle kékség összeér valahol, messze,
a levegő kékség és a víz kékség összeér valahol, ez biztos,
egymásba kapcsolódnak, mint a szerelmesek

nem tudom, mitől kék a víz, és mitől kék az ég,
nem tudom, hogy a két anyag között mi a kapcsolat,
nyilván vannak tudósok, akik tudják minderre a választ,
én magam szeretem mindazt, ami kék

megyek a kékség lábainál, a víz zörgeti a kavicsokat,
ritmikusan, újból és újból, valami ismeretlen szabály,
talán valami ismeretlen parancs szerint minden mozog,
minden mozdul, újból és újból körülöttünk

nézem a hullámokat, ahogy emelkednek, és elbuknak,
és megint, fel, felfelé törnek a magasba, aztán alázuhannak,
le, le a mélybe, erő és szomorúság mindebben, mennyi
erő és szomorúság lapul meg a pillanat életű hullámokban

idő nincs, csak élet van, mondaná erre az a valaki, akit
nem ismerek meg soha, és aki ott van mindenek mögött,
benne van a hullámokban is, meg a kékségben is, mindenféle
színben ott van, és összefogja maga körül a mindenséget

a tengert nem lehet kimondani, nincsen rá szavunk,
ismerjük a só ízét, és ismerjük a vizet, tudjuk, milyen,
naponta sok-sok H₂O-molekula borítja bőrünk,
de a tengert elmesélni lehetetlen.

Bíró Tímea

Kísérlet

vízzel teli fürdőkád volt még csak nem is tenger
egy szokásos kedd esti hajmosás nem úgy tartottam
a fejem ahogy azt anyám kezének dombjai előírták
nem tudtam beleilleszkedni a hangulatba
fogalmam se volt róla mennyibe kerülök neki mindennap
nem tudtam milyen sokba
akkor még nem ismertem a balta élét a nagykést a kötelet
csak a nadrágszíjat és anyám kezét ahogy lenyom
a víz alá és eltorzul fölöttem a világ
mintha egy cápa súlyos teste rám nehezedne és én
nem látom a szürkétől az életet
anyám úgy passzírozta ki belőlem a levegőt ahogy
a paradicsomból szokás a levet belevakultam
a hirtelen télbe az oxigénhiány beragyogta a fürdőszobát
vízbuborékokon keresztül néztem a távolodó fényeket
nem tudtam hogy innen mikor fogok beleömleni a fekete-tengerbe
csak a lebegést érzékeltem ahogy kiszolgáltatottan hömpölyög a testem
anyám ujjai medúzaként toltak a kádfenékre
otthon lehet csak igazán meghalni szűk családi körben
de ne legyen a házban mentőcsónak ami a hullámok
ritmusára lökdösi anyám lábát hogy kijózanodjon és kiemeljen a vízből
törölget de belül egyre nyirkosabb leszek a fekete-tengernek nem lettem volna a terhére

Pethő Lorand

(hullám)

ültünk a parton
hullám és szellő
kezedben kagyló
testemben rákok
mosták a partot
a hullám-csápok
s ahogy ültünk
nem vettük észre
a hullám-csápja

Tamás Dorka

Dél-Anglia, 30°C

tenger vagyok, akiben megfürdesz
néha sós, néha halakkal teli
szappanos víz érint
majd izzadság csöpög rólad
ventilátor keveri a hullámokat

tenger vagyok, mert nő vagyok
te a meleg fény
veled gyémántként ragyog a testem
érintésed, a lágy csiklandozás

tenger vagyok tengervárosban
az angol utcák örömét, bánatát elnémítom
csak engem hallasz
kagylót találsz, amikor levetkőztetsz

tenger vagyok, mindent adó szeretet
apad s dagad
sírok és sikítok
a szobámban ülünk némán ketten

tenger vagyok, engem egy férfi sem választ szét
vagy rám nem lép
egy anyagból vagyok, átváltoztathatatlan
csavarog a hajam, fogod a hullámaimat

tenger vagyok, a szerelmed
idén nyáron a legmelegebb ölelés
forró testem kéri
gyere, fürödj bennem minden nap

Török Panka

sós tavak

tudsz a sós tavakról. hogy nem él meg semmi
bennük, csak fehér férgek,
nem azok az undorító fajták,
túl kicsik ahhoz, hogy a mozgásuktól
rettegni lehessen.

tudsz a sós tavakról, amik mentén születtem,
valahogy mindig arról mesélek,
ahonnan jöttem, hátha elvezet
az, ami voltam, ahhoz, aki vagyok,
vissza a vízhez.

tudsz a sós tavakról, mert a múltat mindig
könnyebb megosztani, mint a jövőt,
a nosztalgia, az illat szemcséi,
a szél, a merülés kész örökség,
nincs miért átkozni már.

tudsz a sós tavakról, amik
nem a homloküreg alatt nyílnak,
és térképre lehet helyezni őket,
a múltat már túléltük, de a jövő
egy ponttól biztosan túlélhetetlen.

Ikertornyok

Nem tudom, hol végződik az óceán, és hol kezdődöm én.
Mióta csönd van, a partvonal egyre beljebb és beljebb mossa a szárazföldet.
Elnyeli a pusztaságot, a vetést, a hegyekre vezető utat,
és lassan csak két magaslat látszik; ikertornyok.
Furcsa, hogy a fájdalom
pont ezt a kettőt láttatja.
Talán nincs is köze a fájdalomhoz,
csak ez az, amit mások látni akarnak.
Te vajon mit láttál? Nem hiszem, hogy az ikertornyokat.
Mit láttam, mikor volt szemem hozzá?
Azt, amit mások: amit akartam. Életet.