Galeotto (12–14.) – részletek Gáspár Ferenc készülő regényéből

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon.

12.

Akkor történt először, amikor egy reggelen Guarino mesterhez menet összefutottunk. Az ő szállása máshol volt, külvárosban, szegényes helyen. Nem engedhette meg magának azt a jómódot, amit én… Ráadásul jóval fiatalabb nálam, furcsállták volna a társak, ha összeköltözünk. Akkor. Később persze ez már nem jelentett gondot. De a lényeg, hogy roppant feldúltan érkezett, haja kócos volt, szeme pedig villámlott a haragtól.

– Ne is kérdezd, Galeotto, nem mondok semmit úgysem, harapófogóval sem tudsz kihúzni belőlem egy szót sem! – És már mondta, hadarta, szállt belőle a szó, az önvád és a harag keveréke. Elsősorban Guidóra volt mérges, de Balázst, a törpét sem kímélte. Rufusra orrolt a legkevésbé: a medve nem tehet semmiről, lyukas korsó a feje, az ész kihullik belőle. Már ha van benne egyáltalán. S a nagy szitokáradatban csak lassan került fényre mindaz, ami történt.

– Az ivóban találkoztunk tegnap, s Guido borpárbajra hívott, azt mondva, nem merek kiállni vele. Jó néhány kupával legyűrtünk, s arra még emlékszem, hogy kitántorogtunk a kocsmából. Rút bordélyban ébredtem, kialvatlan, karikás szemű és felcicomázott lányok között, háborgó gyomorral. Csak Ágnes meg ne tudja!

Nevettem haragját, amitől még dühösebb lett. Ingerkedtem is vele:

– Elvesztetted a szüzességed? – kérdeztem.

– Galeotto! Több együttérzést vártam tőled.

– Írd meg epigrammában – vontam meg a vállam.

– Már megtörtént.

És szavalni kezdett, én meg csodáltam. Hogy ekkora harag és felindultság közepette hogyan képes ennyi iróniát összeszedni, ennyire távolról szemlélni bemocskolódásának történetét. Csak a vége nem tetszett: „Ezt megtudja ma még Guarinó tőlem.”

– El akarod mondani a mesternek?

– El.

– Nem tartom jó ötletnek.

– Tudja csak meg! Miféle eretnekek járnak őhozzá!

– A proposito, eretnekek! – ragadtam meg az alkalmat, hogy eltereljem a szót. – Te, aki Pannonföldről érkeztél közénk, biztosan hallottál a bogumilokról.

– Miért érdekel ez téged? – komolyodott el hirtelen, talán el is sápadt. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

– Minden olyasmi érdekel – kezdtem óvatosan –, ami egy kicsit más, mint a… – kerestem a szót, nehogy véletlenül meghallja valaki, hogy kárhoztatom az egyházat. Túl sokan nyüzsögtek ott azon a reggeli órán. A nap fényesen sütött, és rengetegen igyekeztek a piacra vagy jártak egyéb ügyes-bajos dolgaik után.

– Mint amit megszoktunk? – nézett rám elkerekedő szemmel, merőn, mint aki pontosan tudja, mire gondolok.

– Hát – nyögtem –, valami efféle.

– Beszélek róluk szívesen, majd, ha nem hall más minket.

Egyszóval így kezdődött. És még aznap este felkeresett a szállásomon, és mesélt reggelig. Leginkább egy magyar király, Imre hadjáratáról a bogumilok ellen, meg arról, hogy őszerintük minden a sátán műve. A papok, a szertartások, a római egyház – minden.

– Még a házasság is. Tudtad?

– Ne mondd! Akkor te törvényesen jártál a bordélyban – nevettem.

– Egyáltalán nem – felelte, s először dühös képet vágott, de mosolyom látva ő is nevetni kezdett, némán, ahogyan sokszor az unalmasabb órák alatt is, tanítás közben. Csak hófehér fogai látszottak ilyenkor, hang nem hagyta el az ajkát. Néha eszembe jut: ha nő lennék, biztosan belészeretnék. Persze ez az érzés csupán egy pillanatig tart.

– Tilos nekik a nőkkel való mindenféle érintkezés, mert úgy tartják, az is ördögtől való.

– S akkor miképpen szaporodnak? – csodálkozom.

– Hitük terjesztése útján. Egyszer úgyis minden lelki, éteri lesz, mondják, hisz a testet is az ördög alkotta.

– Nem az Isten?

– Nem, de most eleget diskuráltunk. Holnap is nap lesz – mondta, és elköszönt. Én meg sokáig nem tudtam elaludni. Már pirkadt, mire végre elszundikáltam. El is késtem a délelőtti előadásról…

Szóval így kezdődött. És én akkor nem tudtam, nem értettem, hogyan képes annak az Imrének a harcairól úgy beszélni, mintha maga is ott lett volna… A kíváncsiságomat viszont, ha lehet, még jobban felcsigázta minden olyan elképzelés, magyarázat iránt, ami nem hivatalos egyházi álláspont. Amit nem a papok mondanak. Tudtam, vigyáznom kell, nehogy én is eretnekség gyanújába keveredjek. Ezért aztán lassú voltam és óvatos. Tudtam, sokáig élek majd, és az idő nekem dolgozik. Ezért mentem el Janus hívására az Úr 1461. évében Budára, Mátyás király udvarába, bár ott, akkor még nem sikerült huzamosabban – talán ez nem jó szó ide: behatóbban? – részt vennem a fiatal király életében. Ez alatt a közös lakomákat, udvari tanácskozásokat értem, melyeket később az uralkodó szimpóziumoknak hívott. Viszont a ritka alkalmak is jó ajánlólevelet jelentettek a francia királyhoz.

Most persze ellentmondásosak az érzéseim. Élvezem a Lucie-vel töltött órákat, de azt hiszem, jobb lesz, ha minél előbb elpályázom innen. Jean Balue, ez az ártatlan képű pap, a király kegyence rossz szemmel néz rám. Mikor a katedrálisban találkozunk, mindig érdeklődik a kutatásaim után. És ezek a franciák sok gonoszságra képesek! Volt például itt egy szűzlány, akit eretnekként megégettek – s aztán pont azon a nyáron, amikor a török ostromolni kezdte Fejérvárt, mártírnak nyilvánították, az őt megbélyegző főpapot pedig eretneknek. Úgyhogy Lucie ide vagy oda, hamarosan nyakamba veszem a lábam. Irány Montségur városa, a Pireneusokban. A katharok állítólag ott éltek a legtovább.

13.

Pedig akkor még nem tudtam, amit tíz évvel később… Hogy megint előkerül ez az Imre király… Meg is írtam Mátyásnak, de nem reagált rá semmit. Legalábbis levélben nem. De hogy szavamat ne felejtsem: ez az Imre Krisztus urunk születésétől számítva az 1196. évben kezdett uralkodni Magyarországon. És uralkodott egészen nyolc éven keresztül, mikor is fiatalon meghalt. Az Árpádok nem voltak hosszú életűek, mint a korábbi krónikákból tudjuk. Imre kurta idejű hatalma mégis jelentős – ő az, aki egy szál pálcával megy az ellene zendülők közé, és senki sem meri bántani, senki sem mer kezet emelni rá. Mintha fény jelenne meg a feje körül, és turul körözne a magosban…

Ezt írtam akkor Mátyásnak:

Tegnap sikerült kettesben maradnom vele. Sétálgattunk egy kicsit a városban, s föl-fölpillantva a sziklás hegyekre, meg-megállva csodáltuk a tenger és a táj szépségét. A püspök nyugodtabb volt. De egy ház előtt elhaladva hirtelen megremegett. Tenyerével megérintette az oldalát, majd szinte odatapadt az ódon épület falához. Győzködtem, menjünk tovább, ne legyen feltűnés. De ő csak nem bírt elszakadni attól a háztól, két kezével egyre simogatta a vakolatot, akárha fiatal nő lenne… Már egy-két járókelő is megállt, és furcsálló tekintettel nézte. Mikor sikerült elrángatnom, sokáig nem bírt megszólalni, olyan feldúlt volt. Végül annyit mondott, hogy nem tudja, mi történt vele, de verseket érzett tenyerével a falon, s hangokat hallott… Kifélét, mifélét, csak ő tudhatja…

Máté napközben besétált a városba, hogy Veronikának szép ruhákat, kelméket vásároljon abból a pénzből, amit adtál nekünk, uram. Délután fele Máté visszakísérte a lányt, és bár a szemével majd felfalta – bajunk lesz még ebből! –, átadta Veronkát a püspöknek. Én, valamilyen belső érzéstől indíttatva, arrafelé vettem az utam, ahol Janus napközben a ház falát simogatta. Egy ember állt a kapujában. Beszédbe elegyedtünk, és elmesélte, hogy a rossz hírű hajdani lovagrendé volt az épület, a templomosoké. A nagymestert kivégezték, vagyonukat a francia király lefoglalta. Első Károly királyunk idején Léka várában éltek, míg az uralkodó le nem mészároltatta őket.

Miután feloszlatták a rendet, sokan beléptek a johanniták közé. De nem erről akartam beszélni. Hanem hogy az ember szerint, valamikor Imre király idején egy rövid ideig itt őrizték a később Turinról elnevezett leplet, amivel Jézus urunk testét fedték be, mikor levették a keresztről, s talán a kendőt szintén, amit egy lány adott neki, hogy a szenvedés verejték- és vércseppjeit letörölje az arcáról, és a leányzót hajdan éppen úgy Veronikának nevezték, mint a püspök úr – avagy talán jobb lesz, ha immár költőnek nevezem –, egyszóval Janus kedvesét. Hogy aztán ezek a dolgok összekapcsolhatók-e azokkal, amiket Janus mondott és érzett – azt én nem tudhatom.

14.

Persze elmondta a bordélyházi kalandot Guarinónak. Nem titokban, hanem mindenki előtt, akkor, amikor a mester éppen magyarázni kezdett. Guarino felvonta bozontos szemöldökét, Guido elvörösödött arccal ugrott fel a helyéről, Balázs pedig – láttam! – tőre után kotorászott. Rufus, a medve álmatag szemmel bámult maga elé, a többiek mind Guidóra néztek, s ki tudja, mi történt volna (botrány, természetesen!), ha nem esik be a nyitott kerengő felől Pindola, és zuhanás közben nem kiáltja elkeseredett hangon Valér, a gazdag Marcello fiának nevét.

– Mi történt? – kérdezte a mester, Pindola pedig úgy pislogott a padlóról felfelé, mint a későbbi magyarországi utazásaim során hallott tréfás történetben egy bizonyos miskolci béka a kocsonyában. Hogy Pindola megüthette magát, vagy csak a megrázkódtatástól feküdt oly hosszan a földön, nem tudom, de fölsegíteni egyikünknek sem akarózott. Végül Janus volt az, aki elsőként legyőzte viszolygását a büdös parfümöket mértéktelenül használó ifjú iránt, háta mögé lépve hóna alá nyúlt, s felrántotta a földről. Amaz baját feledve, mosolyogva nézett hátra, de Guarino szigorú szava nem engedte, hogy belefeledkezzen az enyelgésbe.

– Beszélj, te nyavalyás! Hol van Valér?

Pindola nagy színész volt. Torkához kapott, s könnycseppek szaladtak szét az arcán. Végül csak kinyögte:

– Elragadta a folyó…

Aznapra természetesen vége lett az okításnak. Mindenki rohant a Pó partjára, csak a mester maradt le tőlünk. Mint kiderült, hajnali horgászatra ment a két gézengúz, persze Jacobo Marcello, Valér apjának engedélye nélkül. Valér túl közel merészkedett a megáradt folyóhoz, megcsúszott a meredek parton, s a víz elragadta. Pindola elejtette a botját, s szaladt vissza, ahogy lába érte. Talán jobb lett volna, ha segítséget próbál kérni a közelben kapálóktól, akik kis földjüket művelték éppen, de valószínűleg mindegy lett volna… Valért jóval lejjebb találtuk meg, a Pó egyik kanyarulatában, a fövenyre kivetve. Arca felduzzadt, a halál kék színe uralta. Janus persze mindjárt verset fabrikált fejben, s míg mi megrendülve álltunk, plajbászt és papiruszt akart a helybéli parasztoktól. Azok csodálkozva néztek rá, ám volt köztük egy jobb módú városbéli polgár, aki ha nem is hozta ki az írószerszámokat, beinvitálta a házába – mely inkább majorság volt, istállóval és rengeteg állattal. Mint kiderült, Carlónak hívták, és jó barátságban volt Marcellóval, Valér apjával.

Janus vele ment, én messziről kísértem a tekintetemmel. Azt hittem, ez a nap nem tartogat újabb meglepetéseket, de Janus hamarosan lehangoltan tért vissza. Kezében hozta a versét. Azt hittem, bánatát Valér haláláról írt költeménye okozta. Hiszen a veszteségtől is elborzad a halandó, de ha szóban és írásban fokozza, akkor még jobban erőt vesz rajta a szomorúság.

– Mutasd a verset – kértem, s míg olvastam a sorokat, nem láthattam, hogy Marcello barátjának házából kiszökken egy törékeny teremtés. Janus mondta el utólag, hogy Ágnes ott járt, s tudott az előző napi kalandról.

– Vége mindennek, legjobb lenne, ha én is a Pónak mennék – mondta a barátom, s csak a csődület – no meg jómagam – tartottuk vissza végzetes tettétől.