Identitás helyett identifikáció

Ki ne emlékeznék a közelmúlt Nobel-díj-átadására? Egy olyan költő kapta meg, akit a tömegkultúrából zenészként, énekesként ismerünk – Bob Dylan. A bizottságot a kisebbségi léthelyzeten keresztüli világszintű tapasztalatok közlése szintén fokozottan érdekelte. Ebből a nézőpontból is érdemes szót ejteni a vajdasági születésű, Szegeden egyetemi hallgató, magyarul író Pejin Lea alkotásmódjáról – költemény és dalszöveg nála is közel esik egymáshoz. Méghozzá úgy, hogy nem a mostanság népszerű slam poetry-hez csatlakozott. Mégis műveinek esetében a fogadtatás a generációs szempont felé terelheti az érdeklődést.

Mit mondhatunk Pejin Lea és az ezredforduló utáni költők közös jellemzőjéről? Feltűnhet, hogy eltörli a különbséget a költői beszéd és a nem-lírai megszólalás retorikája között. Nem az a fajta virtuóz esztétikai beállítottság a döntő, amely hangzásbeli és képszerű elitizmusra tört, hanem a nyelvben történő igazság a fontos. 

A köznapi hangnem jellemző Pejin Lea verseire is, ehhez képest érdemes az ő költői magatartásának egyediségét megvizsgálni. Jellemző rá a képtelenség effektusának beemelése költői világába, mindez avantgárd eredetű, ami nem meglepő a vajdasági születésű szerző esetében, hiszen azon a kulturális értemben is értett tájon erős az avantgárd hagyománya. Gondoljunk a neves költő, Tolnai Ottó verseire (Legyek karfiol, Világpor). Pejin Lea iróniájának elidegenedettsége is az avantgárdra emlékeztet, már-már a morbiditást súrolja. Nem komikus, inkább karcos modalitású.

A szerző szociológia szakos egyetemi hallgató, talán ez az oka annak, hogy az ezredforduló utániságot kifejező közérzületi verseit valahogy sikerültebbeknek érzem, mint a nőiség-problematikájúakat. Hiszen a szerelem mintegy felemeli a megszólaló ént, és mindennek, a hétköznapi részleteknek is különleges jelentőséget ad, összesűrítve a létállapotot. Pejin Lea párkapcsolati versei ezzel ellentétesek. Verseiben olyan a kiábrándulás, mintha nem is a szerelem lenne annak előzménye. Mintha eleve csak kiábrándulás, elhidegülés lenne a kezdet kezdetén is (Erósz nem is létezett). Felmerülhet az olvasóban, hogy mindez inkább megfelelni vágyás, divatkövetés, hiszen manapság a válság, kiüresedés sokkal „menőbb” a hitnél – amúgy szerintem ez meglehetősen sematikus irány, már-már fordított csasztuska-hatású költői zsákutca. Talán éppen a trendnek való megfelelési vágyból erednek a nekem nem tetsző dolgok is egyes Pejin-versekben: a másokra kíméletlenül tekintettel nem levő, önsajnáló nyammogás és a pózoló locsogás. Érdekes, hogy énekhangja ellentmond versei hangjának. 

Azonosulása a másikkal nem a hagyományos szerelmi líra extázisából fakad, hanem egyfajta „minden mindegy” önfeladásból, illetve kaméleonszerűségből. Ez utóbbi viszont már összefügg azzal, ami kifejezetten erőssége ennek lírájának, elgondolkodtatva az olvasót.

Hagyma vagyok

Hagyma vagyok,
s te sírsz, ha vetkőztetsz.
A rétegeim lassanként
újra összeállnak, ha elválnak,
s új emberré olvadnak benned,
majd én is sírva fakadok.

Az a fajta zöldség vagyok,
aki néha gyümölcsnek érzi magát.
A paradicsomba kívánkozik,
miközben eljárja a bűn táncát,
aki Évákkal álmodik,
nem Ádámmal, a kígyóktól meg szorong.

Büdös a víz a házban, felfelé csak a
bogarak másznak a ranglétrán.
Eladóvá vált a szoba, beköltözhetsz,
én lakom helyetted máshol,
benned, az agyadban, az ágyadban.
Megtalálom majd magamat egy nadrágzsebedben,
kimoshatsz,
elmosogathatsz,
porszívózz fel,
de főként csak élj helyettem.

Ez a kicsit „minden mindegy” beállítottság mondódik ki mintegy színpadra állítva a nemzeti identitásversekben is. 

Itt a magyar, hol a magyar 

És mondd,
nálatok vannak-e zuhanyzók,
és mint a mulatók
egymás mellett sorakoznak,
gyere babám, vigadjunk?

Mondd, érted-e, ha beszélek,
vagy mutogassam tenyérrel,
hogy kenyéren nem él már
az ember, csak kalácson?
Én nem is csodálom!
Két karácsonyt ünnepelni,
kétszeresen nem dolgozni,
ügyes ez a politika.
Akarsz-e, mondd,
játszani?
Hogy itt a magyar,
hol a magyar,
bár Angliában több a magyar.
És mondd, van-e itt és bárhol legelő,
vagy bárki, aki vezet?
Mondd, akar-e akárki is játszani
vagy szabályokat követni?
Mondd, érdekel-e tégedet,
vagy csak nemet mondasz mindenre,
mert könnyebb hinni bárkinek,
mint megoldani egy helyzetet,
mondd, érdekel-e tégedet,
hogy itt a magyar nem is magyar,
és mondd, nálatok laknak-e állatok?

A hétköznapi tények itt is érvénytelenítenek minden eszmeiséget, de ez mégsem a nyolcvanas-kilencvenes évek ideológiakritikája, hanem egy ahogy-esik-úgy-puffan állapot, olyan töredezettség, amelynek sosem volt egésze.

Pejin Lea verseiben a legérdekesebb szerintem az önazonosság problematizálása: az identitás nála nem állapot, hanem folyamat. Véget nem érő munka. Nem statikus tér, hanem rögzíthetetlen történés. Soha le nem záruló, állandó munka, erőfeszítés – nem utolsósorban kísérlet. Szerinte nincs identitás, csak identifikáció. Ráadásul mindez hibrid jellegű, ezért feloldhatatlan benne a bizonytalanság érzése, az, hogy ilyen vagy, de lehetnél más is.

Bizonytalanításra, én-cserére persze már voltak korábbi példák a művészetben. Találomra egy elbeszélést említek, Thomas Mann az Elcserélt fejek című, egy indiai legendán alapuló művét. Azután egy filmet, Michelangelo Antonioni rendezésében a Foglalkozása riportert. Ezekkel összehasonlítva Pejin Lea verseiben sem a mitikus, metafizikai test/lélek cseréjére, sem a modern társadalomra jellemző nagypolitikai-antropológiai fenyegetettségre nem lelünk utalást. Inkább valamiféle antipolitikai perspektíva, mindenfajta ideologikusság álnaiv köntösbe bújtatott kicsúfolása figyelhető meg nála. Az identitásért folyó küzdelem infantilis színrevitelt kap. Ez lehet a generációs jellemző. Kizárólag a magán- és hétköznapi közeget veszi tudomásul, az intimitás külsődlegességét hangsúlyozza ez a közlésfajta. A gyermekdedség szándékos színrevitelének közéleti beállítottsága alakítja ki a játékosság modelljét. 

De csupán annyival is beérném,

hogy megvehessem Európát,
berendezném babaháznak,
babakocsival, babavécével
és babáknak szánt elvekkel:
aludni kell, köpni,
enni és…
                  (Babaházban babaelvek)

Talán ez a groteszk modellezés, annak társadalmi referencialitása ad egyediséget Pejin Lea költészetének kortársaihoz képest. 

A bizonytalan önazonosságnak, a lezárhatatlan identifikációnak természetesen nagyon megfelelő nyelvi alakzata a felsorolás. De ezzel kapcsolatban a legjobb indulattal is azt kell mondanom, hogy nem is egy helyen kifejezetten locsog ez a költészet. Több versénél mégis jobb lenne a húzás, a tömörítés, ahogy a közmondás tartja: a kevesebb több volna. Látszólag ellentétes kijelentés, hogy ez a vékony kötet túlságosan terjedelmes. Persze csak akkor, ha ezt nem centiben mérjük, hanem poétikailag. Arra gondolok, jobb lett volna húzni a versekből, ugyanakkor kiválasztott részleteket bővebben, plasztikusabban megalkotni. A kevesebb így lenne több, az oldalszámot is értve.

Ugyanakkor a költőnél a legfontosabb a saját hang, Pejin Leának pedig igazi költői hangját halljuk verseiből. Akkor is, ha valószínűleg szorongásos megfelelni vágyásból néhol erőltetetten maníros szerepek mögé rejti. Költői megszólalásmódja kissé körülményeskedő és hideg, énekhagjával ellentétben, amely inkább szenvedélyes és közvetlen. A jövő dönti el, milyen irányban folytatja, melyik hangnem fog győzedelmeskedni. Mintha félne, nem tartaná elég „píszínek” a szerelem, a létállapotok, a haza-problematika indulatosan szenvedélyes kimondását. Mindennek dacára nyilvánvalóan: költő.

A szerző a Kárpát-medencei Tehetséggondozó és az Előretolt Helyőrség folyóirat íróakadémiájának hallgatója. Az önazonosság költői átértése is érvényesen kapcsolja ehhez az intézményhez a szerzőt, akinek alkotói világában a nagy, hagyományos témák sorra megjelennek. Párkapcsolat, nemzeti identitás, élet, halál, az összes hagyományos egzisztenciális tét. Pályájának kiszélesítését is ennek jegyében látom; vagyis miképpen képes a szerző úgy megújítani ezeket a jelentős hagyományokat, hogy a jelen és jövő befogadói termékenyen értsék meg újonnan önmagukat és világukat. Mit hoz a jövő Pejin Lea költészetében? Vajon a szenvedélyes alanyiság vagy az elidegenítő manierizmus felé fordul a most sok tekintetben a nyolcvanas évek underground-dalaira emlékeztető verseinek hangneme, szemlélete? A könyvcímhez illesztett műfajmegjelölés – leák – arra enged következtetni, hogy vonatkozásuk a szerzői magánközegben határozódik meg.
                                   

Pejin Lea: Nyugati csiga körfűrésszel álmodik. Előretolt Helyőrség Íróakadémia – KMTG, 2017.