Ugrás a tartalomra

.

Amikor elszabadul a pokol…

Kell-e rögeszmésen ragaszkodnia az olvasónak vagy irodalomkritikusnak ahhoz, hogy műfajilag meghatározzon egy prózai írást? Ha igen, akkor Király Farkas Sortűz* című munkáját olvasva elbíbelődhet ezzel a kérdéssel. De miért is lenne ez fontos, ha az írás, esetünkben a mozaik-regény történeteiben, kordokumentumi törekvésében egyszerűen csak szórakoztatni, elbeszélni, mesélni akar arról, amiről az elmúlt harminc évben már félkönyvtárnyi anyagot írtak nevezetesen a szocialista Románia 1989 decemberét megelőző korszakának gazdasági, társadalmi, szellemi állapotáról.

Nevezhetném a mozaik-regényt részben önéletrajzi naplófüzérnek is, hiszen a szerző saját élettapasztalatát is papírra veti, az ő szemén keresztül láttatja velünk azt a világot, amelybe a katonai behívó okán belecsöppen. (A könyv hátsó borítóján a mementó-fotó Király Farkast ábrázolja katonaruhában.)

A második világháborút követő időszakban a kelet-európai országok hadseregében a romániaihoz hasonló állapot uralkodott, nevezetesen az emberanyag semmibevétele, annak megalázása, cselekedeteinek, gondolatainak teljes birtokbavétele, személyiségének megszüntetése, kiiktatása. Olyan világ volt ez, ahol gondolkodás nélkül parancsot parancs után kellett teljesíteni, és minden ellenszegülőt keményen megbüntetni. Ez nem racionális, hanem „párhuzamos világ” – ahogy azt a szerző megállapítja. „Mircea végignézte, amint a katonák – nem, nem azok voltak: csupán egyenruhába bújtatott emberszabású kan állatok – lekászálódtak a kocsikról, és felsorakoztak.”

Négy szereplő: Jovan, Hansi, Samu és Mircea segítségével szövi egybe a történetet a szerző. Király Farkas az ő szemükkel, történéseikkel láttat, illusztrál, beszéltet, elmélkedik, vélekedik a romániai eseményekről. Bár négyen vannak, a szereplők hangja egybefolyik, nincs stíluskülönbség köztük, a narráció egybemossa őket. Ez alátámasztja azt a megállapításomat, mely szerint a szerző tulajdonképpen önmagát írja meg mindenikben, legalábbis részleteikben. Visszaemlékezéseik, gyermekkori történeteik, például a pioníravatás, a Haza Sólymai-, a KISZ-tagság élménybeszámolói félreérthetetlenül egyetlen szereplőre, az elbeszélőre utalnak.

A mozaik-regény három hónap – az 1989. szeptember 29. és 1990. január 1. közötti időszak – eseményeit öleli fel. A román hadsereg behívójára a négy szereplő az ország különböző tájegységeiről érkezik. Nemzetiségük szerint: magyar, román, német és szerb. Jó, erdélyi keverék. (Ismerve az író korábbi tárcanovelláit, kétségtelen, hogy ezt szimbólumnak szánta.)

A Sortűz jó sodrású, pergő prózai írás. Helyenként visszafogott, szaggatott. A stílus és az érdekfeszítő történések sorozata – e kettő szimbiózisa a művet erősíti.

Király Farkas nem elemzi szereplőinek lélkivilágát, csak néha pillant gondolataikba, onnan hozott elemekkel díszíti az őket körülvevő sivárságot. Lélekbúvárkodásra a mozaik-regény konstrukciója amúgy sem ad neki lehetőséget. Ezért csak néhány tollvonással rajzolja meg az érzéseket, a félelmet, az apró örömet, a kilátástalanságot, a képzeletbeli szerelmet. Mircea, aki gyerekkorában felgyújtotta a tyúkketrecet, és tűzzár közé szorult, pirofóbiás lesz. Amikor a lángba borult épületcsoportot kell körbefutnia, megrettenve elbújik társai között. De a százados kiszúrja, és miután megtudja, mi a gond, vállára kapja Mirceát, a lángok közé fut vele. Miután a második kört is egyedül szaladja meg, arra eszmél, hogy megszűnt a fóbiája. Mirceának „Vigyoroghatnékja támadt. Hirtelen rádöbbent: nem remeg. Hirtelen erősnek érezte magát. Meg bátornak. Mint aki épp győzelmet aratott egy nála hatalmasabb ellenfelen. Meg szerette volna markolni a lángokat. Megölelni a tüzet. Állatokat gyúrni belőle. Vörös és narancssárga siklókat, amelyek körbetekerednek a tagjain. Pillangókat, hogy körbetáncolják.” A váratlan katarzist, a tűztől való félelem megszűnését, ennek érzelmi állapotát rövid, zaklatott mondatokba önti az író. Kiemelkedően tükrözi a lelki átváltozást, és mintegy arra készteti az olvasót, higgye, ő is részese ennek a győzelemnek.

A szerelem ábrándként jelenik meg a Sortűzben. Hansi képzeletbeli Trudija a szerelem utáni sóvárgást szimbolizálja. Lírát varázsol, ragyogást vetít a szövegtestre.     

Groteszkbe hajló az 1989. november 20-i Román Kommunista Párt Kongresszusán mondott pártfőtitkári beszédrészek becsempészése a mozaik-regénybe. A beszédből idézett szövegek mosolyt csalnak az olvasó ajkára. Az egykori halálosan komoly szavak mára megszelídülnek, a történelem nevetségessé, torzzá, bizarrá alakítja. December 22-én pedig, amikor Ceaușescu és felesége már a târgoviștei kaszárnya foglyai, az aznapi Scânteia pártlap a pártfőtitkár beszédét közli. Azt, amelyiket el sem mondott végig, mert a nép elűzte a térről. Az abszurdba iróniát kever az író, amikor Jovan kezébe adja az ominózus lapszámot, és szemelvényeket olvastat el vele. Remek fogás a feldarabolt, fecnikre szedett beszédrészek beillesztése a szövegtestbe. Bár a történelmi idők süllyesztőjébe került ez is, a mai olvasót újra töprengésre készteti. 

Közben felgyorsulnak az események. A temesvári kolléga, aki jóban van a telefonközpontossal, kapcsoltatja otthoni számát, és családtagjaitól megtudja: „sok száz halott fekszik az utakon, a katonák tankokkal hajtanak át a tömegen, több ezer sebesülttel vannak tele a kórházak, lesavazott-összeégetett hullák kerülnek elő innen-onnan – kész vérengzés” folyik. Elszabadult a pokol.

Számtalan az említésre érdemes cselekményszál a mozaik-regényben, egyet még kiemelnék. December 31-én, amikor valamelyest csitulnak a lövöldözések, Hansi éjjel ácsorgás (strázsálás) helyett zsákokat hord ki a kukába. „Kíváncsiságból belekotort a szemétbe: levelek voltak a zsákokban. Levelek, amelyeket a segélycsomagokba tettek a jótét lelkek, akik megszánták a nyomorban tengődő románokat. A pakkok azonban soha nem értek célba, mert az új, megmentő frontos vezetők meg a sokcsillagos tisztek a javakat magukhoz vették, a szavakat pedig, mivel nekik már volt annyi, amennyire szükségük lehetett, kidobták a szemétbe. Nagymamák reszkető kézzel írt sorai, írni alig tudó gyermekek ákombákomjai formáztak egyszerű gondolatokat a szeretetről, együttérzésről, szabadságról…”

A december 16-i temesvári eseményeket követően állandó támadástól tartanak a szolgálatot teljesítő katonák. Az otopeni-i repülőtéren történt vérengzésről Matei feljegyzéseiből értesülhetünk. Ő küldeti el édesapjával a kéziratot barátjának, Tudornak. Ebben megírja, hogyan lőttek halomra fegyvertelen embereket, és azt is, hogy majdnem ez lett a sorsuk az autóbuszból kiszálló, reptéren dolgozó civileknek is. A terroristáktól, a támadástól való félelem megvadította a kiképzetlen bakákat. Dino Buzzati Tatárpuszta című regényét juttatja eszébe az olvasónak ez az örökös, támadásra és ellentámadásra is állandó készenlét: „Háromnegyed egykor kezdte felismerni, hogy a beígért támadás elmarad. Furcsállotta az érzést: csalódott volt. Rádöbbent, hogy nagyon várta. Harcolni akart. Ellenséget pusztítani. Ölni” – vallja Hansi, majd csokoládéval felpakolva megkeresi a telefonközpont kezelőjét, hátha sikerül beszélnie szüleivel.

Izgalmas, remek olvasmány a Sortűz.

Nem lehet letenni!

Forgassák szeretettel!

 


*Király Farkas: Sortűz. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2017; Magyar Napló, Budapest, 2018.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.