Az álmok hasadását éljük

Ők nem vidám novellák, noha a kötet címe Vidámpark. Elrontott sorsok, eljátszott lehetőségek, elmúlt idők… Ám Budapest kopott bérházai közt olykor remény is csillan, hol egy szál cigarettában, hol egy fröccsben, hol a színes léggömbökben nyugvó csendben, hol az olcsó szexben. Tárgyilagos leírások, ridegek és kérlelhetetlenek, mint egy hintaló üvegszeme. A kötetnyitó novellában egy gyilkosság elhallgatott részletei vegyülnek a nosztalgiával.

Sok eső, sok ólomszín, sok komor macskakő, de egy kis alkohol elpárologtatja a nyomasztó valóságot, még ha az egykori kedvenc sörözőnkből mára kínai büfé is lett. Emberek találkoznak, együtt némulnak vagy épp zajongnak, majd hamar tovaszállingóznak.

Csikós Attila új novelláskötetében a rendszer- és eszmeváltásokba belefáradt, belerokkant emberekről, saját mániáikba süppedt sorsokról tudósít. Ezek a történetek ízig-vérig mai korrajzok, néha szociografikus pontosságú helyzetjelentések, máskor költői portrék vagy metszően pontos víziók. A szerző nem bajlódik fölösleges filozófiai értekezésekkel, úgy látunk mindent, ahogy van. Albert Camus-t idéző érzékeny, egyedi, tömör ábrázolásmód, a hétköznapi abszurd valóságenyhítő kenőanyagával kezelve.

A Tükörreflex című írás egy munkáját végző sajtófotóst mutat be, aki épp a kilakoltatás előtt álló család nyomorult lakókörnyezetéről készít fotósorozatot, majd beül egy kricsmibe, ahol megismer egy túlsminkelt lányt. Lakására csábítja, hogy meztelenül fotózhassa le. A női test mint vigasz-kontraszt jelenik meg: „A nyomornak nincs neve, gondolta KáKiss, de nem mondta ki. Fordulj, ezt mondta inkább, hűvös szakértelemmel. Most a tarkóját fotózta. Ahová kivégzéskor a golyót lövik. Ahonnan a pacsuli párolgott szerteszét. Ahonnan a lány copfja elindult, vastag, barna kötél… ahol az álmai mögött egy ember lakik, akinek valószínűleg van neve is. Eltette a vakut, és filmet cserélt.” 

Az írásokat a lemondás és a belenyugvás szagtalan kipárolgásai fűzik össze, a köztes semmik és a fehér zajként viselkedő idő pedig végigkíséri a buborékban élő karakterek sorsát.  Nem kell keresni a szavakat, itt vannak, maguktól jönnek, elárasztanak és felfalnak.

A léggömbárusban vendég-munkanélküliek sanyarú sorsa bontakozik ki, már-már realisztikus közönnyel, az egész mégsem panaszként hat, inkább fáradhatatlan, szikár tényközlésként. Amikor már a régi szép idők sem olyan szépek, megelégedni azzal, ami van, illetve ami nincs.

A kilátástalanság, a névtelen, mégis ismerős emberek szégyenei és hőstettei összemosódnak az impresszionista ábrázolásmódban. Külön érdeme, hogy nem vesződik giccsekkel és hatásvadász látványelemekkel, minden sora előre tart, nem lebeg céltalanul felfelé, leplezetlenül statikus kötet.

A tanulságok ugyanarra reflektálnak: az esendő ember ősidők óta ki van szolgáltatva gyarló vágyainak, és ha már berobbant ebbe a világba, muszáj valamivel elütnie az időt. Az élet pedig lassan falja fel az embert. A lelki folyékonyság, az ösztönös érzékenység és a részletek rituális ábrázolása talán a Mosogató című novellában kulminál. Nyüzsgő Nagymező utcai körkép, ahol minden, ami történik, már megtörtént. Az írás gerincét a puszta szemlélődés alkotja: „Fogta a tányérokat. Azokkal kezdett. Laposak, kerekek. Mint az élet, kis arany szegéllyel. Vidékről jött a lány, és színésznő akart lenni. Orwell is mosogatott, és írni akart. Megírta, ahogy mosogatott. De ő színésznő akart lenni. És átélésből nem lehet belenyúlni a zsíros habba, a maradékba, a forró vízbe. A mosogatónak az aljára kell mennie. Nem lehet átélni a pörköltszaftot, sem a porcelánon elkent áfonyát a maradék camambert körül.”

„Az álmok hasadását éljük” – írja a szerző. Tudja, hogy álmodozni és reménykedni kell, mert, ha valamennyi hiedelmünket felszámoljuk, végül semmink se marad. Egy dolog biztos csak az életben: a szüntelen változás. Az időmúlás kérlelhetetlenségét keményen mutatja be, hisz minden vidámparkból romhalmaz lesz előbb-utóbb. Nem vesződik skolasztikus fejtegetéssel, életszerűen festi meg a látszólagos nyereségek és valós veszteségek malomkövei közt őrlődő embert. Visszatérő helyszín a kocsma, ahol szegény és gazdag, szép és csúf, élő és holt egyaránt leülepszik olykor, hogy konfrontálódjanak egy kicsit: „Mesélték, hogy egy színész meg az az ezoterikus rendező haverja lehoztak ide egyszer egy szellemet, a bérelt lakásuk rég meghalt tulajdonosának a lelkét, aki éjjel kinyitogatta a szekrényeket, és egy rögtönzött szeánsz, valamint nyolc unikum alatt megfenyegették, hogy vagy itt marad, vagy el lesz átkozva mindenkije.”

Rendkívül képi, már-már forgatókönyves leírások, profi módon megkomponált zenemű, ahol egyetlen hang sem hamis. Az ontológiai elmélkedések puszta találgatások maradnak, az elmúlással sincs mit tenni – bár az emberiség hibás halálképeinek egyik tünete, amikor ágyneműt helyezünk a koporsókba –, és az írónak sem az a dolga, hogy az élet „hepiségére” világítson rá, vagy épp káoszt kiáltson, inkább az, hogy úgy ábrázoljon egy korszakot, egy világszellemet, ahogy az van. És ez a nemes törekvés ebben a kötetben maradéktalanul teljesült is. A honi italozás motívuma, mint nemzeti vonás, generációs alapbeállítás, sűrűn jelen van. Ittasan megérezzük a másik keserűségét és pillanatokon belül mi is elkeseredünk: „Ha mostanában whiskyt iszom, az illatáról felrémlik gyerekkorom késői időszaka, mintha örökre beleoldódott volna a szeszbe, és az ír és skót hordók fájába szívódott volna föl, hovatovább mára a hivatalos recept és eljárás része lenne mindaz, amivé lenni akartunk egykor. Ezt úgy hívják nosztalgia, és az érzés csupa önhitt költőiség.”

Az író már csak olyan, hogy rendszerint képes bevonzani írásai tárgyait. A többit intézi ő. Ezek az erős, combos novellák nagy munkabírású olvasókat keresnek. Talán az év egyik leghasznosabb, legforgathatóbb és legérdemesebb novelláskötetét tartjuk a kezünkben.

Csikós Attila: Vidámpark. Kortárs Kiadó, 2018