Ugrás a tartalomra

 

Az örmény mozigépész

A nagy változások kezdetben mindig észrevétlenek, akár egy titkos szándékkal érkező csavargó, aki zsebre vágott kézzel ácsorog az utcasarkon, mintha a lehetőségeit keresné, aztán egy padon alszik, ha leszáll a házak közé a sötétség. Néhány nap múlva már ismeri a környék összes boltosát, és tudja, melyik rendőrtől kell tartania és melyiktől nem. Így aztán semmit sem kockáztat, ha egy hódító rámenősségével behúzódik valamelyik üresen álló épületbe. Esetünkben a régi, gazdátlan mozira esik a választása.

Ez egy ódon, mogorva épület, már ajtaja sincs, mert legutóbb, amikor gabonatárolónak használták, valaki lecsavarozta és hazavitte. A fölhajtható székek csak azért úszták meg ezt a sorsot, mert az ilyen ülőke otthon egyszerre kényelmetlen és használhatatlan. A székeket ezért bezsuppolták a vászon mögötti zugba és otthagyták, hogy majdcsak lesz velük valami. Közben a balkonon, ahonnét a régi időkben napraforgóhéjat köpködtek a lent ülők nyakába, megfészkeltek a galambok, abban a fülkében pedig, ahol a vetítőgép porosodott, halálos csönd ütött tanyát. Az elmúlás és a megsemmisülés temploma volt ez a hely, egészen addig a pillanatig, amíg a változás szelétől noszogatva be nem sétált ide az örmény.

Nehezen kibogozható, idegen akcentussal beszélt, olyan kifejezéseket használva, amelyek semelyik ismert nyelv szókészletébe sem illeszkedtek. Mivel a bal keze szárán egy liliomvégű keresztet formázó tetoválást viselt, az okosabbak arra jutottak, hogy örmény származású, merthogy ez egy khacskar, amelynek kő változatát a halott személyek lelki üdvéért szokás állítani. Óvatosan kellett bánni vele, mert ha tényleg örmény volt, bizonyos helyzetekben eléggé vaddá válhatott volna ahhoz, hogy amíg mások a meggyőzés eszköztárát használják, addig ő kést rántson.

Nem is kötözködött vele senki, amikor befészkelte magát a moziba. A leszakadt ablakokat apránként helyrepofozta, a korhadt padlódeszkákat újakra cserélte, és új ajtót is fabrikált hulladék deszkából. A mozi már egész tűrhetően nézett ki, amikor az épület padlásán talált egy láda bontatlan grafitrudat. Ez ég a vetítőgépben, lehetővé téve a vásznon kibontakozó varázslatot. Az örmény addig birizgálta, tisztogatta és olajozgatta az évek óta használaton kívül álló masinát, amíg ezekkel a grafitrudakkal életre nem keltette. És ha már idáig eljutott, nem állt meg félúton. Egy vetítőpróba idején észrevette, hogy a masina árnyjátékra is alkalmas. Attól kezdve sárkányos meséket és vérfagyasztó szörnyes csatározásokat mutogatott az odatévedő nézőknek, akik szájtátva bámulták a furulyajátékával gazdagított műsort.

De mindez csak hóbort maradt volna, ha nem rendelkezik egy férfiemberek közt irigylésre méltónak tartott képességgel. A férfiúi rútság bizonyos esetekben ugyanis mellékes szereplővé válik a női lélek rejtelmeit kibontakoztató árnyjátékban. Merthogy így van, az maga a valóság. Az örmény olyan rút volt, hogy festeni sem lehetett volna szebbet. Miután megvált hosszú, piszkosszürke szakállától, előbukkant széles, majomszerű állkapcsa, még inkább kifejezésre juttatva homlokának hátracsapottságát és a mindezt aranymetszésileg zárt egységbe foglaló horgas, krumpliszerű orrát. Ritkás haja középen kétfelé választva fakó októberi ködként ereszkedett rá furcsán összegyűrt, bizonyos értelemben birkózói múltat sejtető fülcimpájára, amely az öntöttvas fazék fogantyúihoz hasonlatosan illeszkedett tömzsi nyakára. A tarkója kissé hátracsúszott és megereszkedett, bár ez nem látszott egyértelműen, mert az a bizonyos ritkás haj kakastaréjként eltakarta. A termete zömök volt, a pocakja is hangsúlyos, de ha mindezt összevetjük és jól megkavarjuk, a kapott eredményre azt mondhatjuk: figyelemkeltően érdekes.

A tudomány adós maradt a válasszal, hogy miért éppen ezek a nyers, előnytelen kinézetű, és alapjában véve vagyontalan alakok élveznek kitüntetett figyelmet a nők körében, de hogy így van, azt számos történelmi példa bizonyítja. Az örmény magasba ívelő karrierjét is ez a csoda tudja, milyen üzemanyaggal működő varázs segítette, mert ha a piacon valamelyik vásárolni készülő asszony mellé odasunnyogva tippeket adott a sült paprika vagy a párolt cékla készítéséről, nagy tételben lehetett fogadni arra, hogy a megszólított már csak kíváncsiságból is kipróbálja a receptet. Ettől a pillanattól pedig láthatatlan kapocs fűzte a tippadóhoz, aki ezt kihasználva a legelső véletlen találkozáskor meginvitálta magához egy finom teára.

Abban a világban, amelyben az asszonyokat szisztematikusan elhanyagolják, vajon ki tudna ellenállni az ilyen szívélyes noszogatásnak? Szavahihető források szerint az örménynek fénykorában minden utcában volt legalább egy szeretője. Nagy renoméja miatt az ifjabb nemzedék szisztematikusan leskelődött utána, főként a mozi plafonjába fúrt lyukakon keresztül. A szemtanúk azt állították, hogy azt a bizonyos teát valójában a hölgyvendégek kavarták, miközben az örmény enyhén szétterpesztett lábbal, kissé előredőlve jobb kézzel kutakodott a szoknyájuk alatt. 

A nem is olyan régen még szomorkás kísértettanya a sok asszonyi látogatás következtében annyira kicsinosodott, hogy szinte óbégatva kiáltozott tényleges funkciója, a filmvetítések beindítása után. Az örmény is erre kapacitált mindenkit, mert akkor már valódi filmszakértőnek vallotta magát. Elszánt meggyőzéssel tudta például bizonygatni, hogy a Casablancánál nincs jobb film a világon, de ha mégis mutatnak neki ilyet, ő azonnal főbe lövi magát. Ép eszű ember nem hihette, hogy valóra váltja majd ezt az őrültséget, de attól fogva mindenki azon fáradozott, hogy jobb filmet találjon a Casablancánál. Még egy ócska mordályt is szereztek neki, hogy alkalomadtán ne kelljen fegyvert keresgélnie.

A dolog végül a polgármesterhez is eljutott, aki úgy gondolta, miért ne tehetne egy próbát ezzel a dörzsölt alakkal. Be kell lógatni a mézesmadzagot a népnek, hadd rágódjon rajta. Hamarosan választások lesznek, és a mozi remek kampánytéma, akár sikerül működésbe hozni, akár nem. Fogalma sem volt szegény ökörnek, hogy az örmény az ő feleségét is teáztatja, és hogy ez az ötlet valójában nem is az övé, hanem a feleségéé.

Így esett, hogy egy napon minden ceremónia nélkül megnyílt a kívül-belül felújított, immár Jereván nevet elnyert mozgóképszínház. A teteje rőtvörös volt, a fala kék, az ajtó- és ablakfélfák pedig narancssárgák, ami egyértelműen az örmény lobogót utánozta. A nagyközönség elsőként a Casablancát nézhette meg, de a vendégseregnek nem is annyira a film, hanem inkább az a jelenet tetszett, amikor a gépész a vetítés kezdete előtt megjelent a balkonon, és teátrálisan belegyömöszölt széles, örmény derékövébe egy rozoga, öreg forgópisztolyt.

Ettől kezdve a mozi szombatonként telt házzal működött. Mindenki arra volt kíváncsi, mit fog lépni az örmény, ha jön egy jobb film, mint a Casablanca. És erre meg is volt az esély, mert eljött az új generációs, Cinemascope filmek ideje. Életnagyságban verekedő cowboyok, akadémikusi angolt beszélő préricsendőrök és az ördög játékát idéző néger trombitások bűvölték a közönséget, nem beszélve a minden indiántámadásnál izgalmasabb kémfilmekről.

A jegyet az erre kialakított szűk kabinban maga az örmény árusította. Amikor ezt a tevékenységet befejezte, átküszködte magát a tömegen, kinyitotta a terem ajtaját, és saját kezűleg tépkedte ketté az ugyancsak saját kezűleg gyártott belépőket. Aztán felment a gépházba, elindította a vetítést, majd loholt az előcsarnok végében kialakított büfébe, hogy a szünetben várható rohamra fölkészülhessen. Kisebb bonyodalmat csak az okozott, ha a film hibás volt, mert a vetítés ilyenkor megszakadt. A közönség ezt éktelen füttykoncerttel jelezte, a mester pedig a szendvicskészítést félbehagyva futott összeragasztani a szalagot.

Az idők végezetéig kitartott volna ez a hagyomány, ha nem következik be az a malőr, amire mindmáig nincs ésszerű magyarázat. Abban az időben a filmkészítésben is kezdett megmutatkozni a szabadság, mert a mozgalmas jelenetek között itt-ott már előbukkant egy kis meztelenség. A közönség hamar rákapott erre, és ahogy a dohányosok a cigarettát, úgy kezdte igényelni a vetkőzést. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy ekkoriban a tájékozódás már eléggé széles körű volt ahhoz, hogy a nép ne vetődjön árnyékra: lassan eljött az idő, amikor már mindenki úgy ment moziba, hogy tudta, mi lesz a film kulcsjelenete. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, hogy az ember a lelőtt slusszpoénnal a napraforgós zacskójában ült be a nézőtérre, hanem hogy tisztában volt vele: valahol, a cselekmény vonulatában látni fog egy telt feneket nagytotálban vagy egy fedetlenül hagyott cickót premier plánban.

Mivel ez egy folyamat része volt, amelynek egyenes ágú következménye a fejlődés, csakhamar olyan jelenetek játszódtak le a pénztárnál, hogy az már maga volt a gyalázat. Pofonok csattantak, kabátujjak tépődtek le – csak úgy szállt a kiszabadult válltömés –, nem beszélve a sunyi könyöklésekről, a lábra taposásokról és az egymás apját, anyját emlegető beszólásokról. Mindenki azt a bizonyos didit akarta látni, éspedig egész estét betöltően, úgy, hogy nem egy kétméteres bivaly terpeszkedik előtte.

De amikor az ember végre átadhatta magát a mű élvezetének, csak azt látta, hogy a főhős az ágyra döntött lány fölé hajol, a következő jelenetben pedig már állig betakarózva, a plafont bámulva, kimért mozdulatokkal cigarettáznak mind a ketten. Néhány éve ez még teljesen rendben lett volna, mert azokban a primitív időkben ugyebár ezzel a regényeket idéző módszerrel adták vissza a testi szerelem hihetetlen mozgalmasságát – ráruházva mindent a képzelőerőre –, de hát azóta sokat fejlődött a világ.

A Jereván mozgóképszínházban ez a revolúció mintha nem is létezett volna. Tekintet nélkül arra, milyen filmről volt szó, a vetítés másfél órája alatt egy árva fenék nem sok, annyi sem villant föl a szemét meresztgető közönség előtt. Amikor ezt szóvá tették, a mester álszent módon széttárta a kezét és azt mondta: ezek a kópiák rengeteg városban és faluban megfordulnak. Annyiszor pörgetik át őket, hogy az isten is megsokallja, és ahogy nálunk, máshol is előfordul a filmszakadás. A mozigépésznek ilyenkor meg kell rövidítenie a szalagot, hogy összeforraszthassa. Nem lehet megúszni, hogy ne tűnjön el belőle egy darab. Na jó, de éppen a szexjelenetek!?, dühöngtek a hoppon maradottak. Az ember idejön, és a legjobb cimborája veséjét is hajlandó leverni, hogy jegyhez jusson. Ehhez képest amikor kijön, egy árva csöcs nem sok, annyival sem gazdagabb látványilag. Nagyon nem helyénvaló, hogy ilyen megaláztatásnak teszik ki a dolgozó népet.

Az örmény erre csak a vállát vonogatta, majd arra hivatkozva, hogy mindjárt megjön a busz az új tekercsekkel, biciklire pattant és elkarikázott.

Azon a hétvégén, amikor a Jereván mozgóképszínház végleg befuccsolt, az éppen aktuális kémfilmben egy príma vetkőzés volt kilátásban. Újhullámos sztriptíz, ahogy a művészeti magazinok mondogatták. Abban különbözött az eddig látottaktól, hogy miután a táncosnő az utolsó darab fehérneműt is elhajította magától, nem fordított hátat a kamerának, hanem úgy maradt szemben, ahogy azt az élet rendje megkívánja.

Teljesen érthető hát, hogy a produkciót soha nem látott érdeklődés övezte. Azok a boldog kiválasztottak, akiknek ülőhely jutott, görcsös merevséggel szorították székük karfáját, nagyon vigyázva, nehogy összetalálkozzon a pillantásuk valamelyik oldalt ácsorgó ismerősével, akik lelkiismereti vonalon, szemezéssel provokálták őket a helycserére. Az állóhelyek rendje is megszűnt, mert a páriák hada nemcsak a falnak támaszkodva ácsorogott, hanem egymást tiporva valóságos élethalálharcot vívott minden korty levegőért.

A vetítés sokkal nagyobb késéssel kezdődött, mint általában, mert az örmény – megérzésből vagy egyéb okból – hosszú ideig tétovázott. Mivel a várva várt jelenet csak a második félidőben került sorra, borítékolható volt, hogy a vetítés szünetében mindenki bekötözködik majd enni- és innivalóból. Rá is ment majd’ egy óra, mire a mester a bakjegyekkel hadonászó bagázst kiszolgálta, és egy újabb fél, mire a kedélyek annyira lecsillapodtak, hogy folytathatta a vetítést. A máskor békésen csámcsogó és zacskókkal zörgő nézősereg most halálos csöndben ült a fenekén vagy állt valakinek a lábán. Egyik jelenet a másikat követte, durrogtak a puskák, a pisztolyok, berregtek a túlpörgetett automobilok, és egymás után robbantak föl szemlátomást papírmaséból készült hadihajók, de az a fránya sztriptíz csak nem került sorra. Aztán, általános megdöbbenésre, egyszer csak megjelent a The End fölirat, és a stáblista lassan fölfelé vánszorgó betűinek láttán mindenkiben tudatosult, hogy ami itt történt, az a lehető legocsmányabb átverés.

A meztelenség élményétől megfosztott, és emiatt magát hetedíziglen becsapottnak érző népség forradalmi üvöltéssel követelt magának elégtételt. Az örmény fent lapult a gépházban, de a lárma erősségéből megértette, hogy veszélyben az élete. Annyi ideje maradt, hogy a fiókból előkapja azt a régi vacak pisztolyt, amivel ennél boldogabb időkben főbe akarta lőni magát, majd a szellőzőablakon kimászva, a tetőgerincen végigegyensúlyozva – a faképnél hagyott asszonyok éles sikongatása közepette – mint valami torz, elfuserált Tarzan, háztetőről háztetőre ugrálva addig ügyeskedett, amíg az őt kövekkel meg göröngyökkel hajigálók szem elől nem tévesztették.

Üldözői ezt követően a mozi ellen fordultak, és mert sokan voltak, nagyjából negyedóra alatt olyan állapotba hozták, mint amilyen az örmény érkezése előtt volt. Ha a csalódott asszonyok elkeseredettségét nem számítjuk, ez olyan, mint amikor az előzményből kivonjuk a következményt, és marad a nagy, köztes semmi. De a hatóságnak erről más volt a véleménye, elvégre ennél sokkal kisebb megmozdulással is döntöttek már rendszert. Azt már a gépterembe behatolók is kiderítették, hogy az örménynek egy dobozban egész gyűjteménye volt a filmekből kivágott erotikus jelenetekből, egy másikban pedig női alsóneműkből. Az utóbbi azt a mendemondát erősítette, hogy a teázások alatt a gépész valóban a szoknyák alatt matatott, és nem annyira a tapintás, mint amennyire a szerzés eszményét követve. Ami meg a másik dobozt illeti, ezeken a rövid, tehénfaroknál nem hosszabb cellulózszalagokon ott virított minden elveszett fenék és kebel, de csak erős nagyítóval lehetett őket észrevenni, vagyis a közönséges, hétköznapi alkalmazás szempontjából egyik sem volt érdekes.

A nyomozás arra is fényt derített, hogy a gépmester nem örmény volt, hanem bolgár. Természetesen a mozis szakmához sem volt köze, mert mielőtt ideköltözött, valahol délen, az örökké bágyadt hegyi falvakban és városokban kosarakat árult. Az ügyben érintett asszonyokat hivatalosan nem állította pellengérre az igazságszolgáltatás, mert azok a bizonyos alsóneműk ugye, bárkié lehettek, de amikor a szóbeszéd kiforogta ezt a témát, mindig azt hajtogatták, hogy a gépész soha még csak kísérletet sem tett arra, hogy megkörnyékezze őket. Gavallér volt, egy kedves, nagy, szórakoztató és tapintatos gorillamajom, akit nem kellett tolakodás miatt visszautasítani. Azt már csak a személytelen tapasztalat teszi hozzá ehhez, hogy valahol legbelül minden feleség ilyen hódolóra vágyik.     

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.