Ugrás a tartalomra

 

A vámpír

Kelet-európai adalék Jorge Luis Borges Az aljasság világtörténete című művébe

 

„SAJÁT halálát add meg, Istenem,
mindenkinek azt, mi létében érik,
amelyben vágy volt, ínség s értelem.”

 

1. Az evilági parti

 

1993. szeptember 8-án, Kisasszony napján Strigoi, alias Gelu Petrescu, a román szekuritáté kényszernyugdíjazott ezredese egy titkos hamburgi exkluzív bárban ült a szemsértő reflektorfényben, és némán bámult maga elé. Sok versenyző, közöttük néhányszor ő is sérelmezték a fényeket. Kérték, ne vetüljön arcukra a reflektorfény, mert zavarja őket a koncentrálásban, de a verseny szervezői csak nevettek ezen, koncentráció, ugyan kérem, a szerencsén múlik, hogy ki hanyatlik le véres fejjel és ki marad életben, hogy a nyereményt zsebre vágva tűnjön el a bárból, emellett pedig azok, akik, mint a kutyaviadalokon, rájuk szavaznak, látni szeretnék a megfeszülő arcukat! Izgatja őket, hogy verítékeznek-e, rebeg-e a szemük, rángatóznak-e idegességükben. S igazán megérthetik, óriási pénzeket kockáztatnak, ennyit igazán kedvezhetünk nekik. Mi pedig az életünket kockáztatjuk, vont vállat Strigoi és döntött: ezen túl mindig hosszú, vörös parókával és szakállal lépett fel, hogy ne ismerhessék igazi arcát, s szemét hatalmas fekete napszemüveggel takarta el, mint kémfilmeken a CIA-ügynökök. Igen, ott ült Strigoi, szemben ellenfelével, egy marokkói díjbirkózóval, és várta a visszaszámlálást. Akár élete nehéz pillanataiban, most is, amikor a verseny vezetőjének kezében lévő colt tárában megperdült és végeérhetetlen táncba kezdett a megmaradt három golyó – két kísérleten már túl voltak, s mindez hihetetlen izgalommal töltötte el a tétjeiket újra meg újra megnövelő hölgyeket és urakat –, egy végtelen pillanatra megállott az idő és végigfutottak lehunyt szeme előtt élete nehéz helyzetei! Újra átélhette azokat az eseményeket, amikor – néha önhibáján kívül ugyan, de – közel állott a halálhoz. Ilyenkor mintegy kiszállván testéből, kívülről szemlélhette önmagát

    hétesztendősen mezítláb a kukoricásban menekül, őt üldöző falus felei elől, akik azzal vádolják, hogy örökölvén boszorkányként nem érdemtelenül megégetett magyar öreganyja képességeit, tiszta bosszúból szemmel veri a szomszédok teheneit, elapasztván a tehetetlenül kérődző jószágok tejét. Tövis fúródik bal talpába, égető, már-már elviselhetetlen fájdalmat érez, de tudja, nem állhat meg, mert ha lelassul vagy a földre rogy, üldözői beérik és agyonverik. A mocsár széléig ér, hallja a kutyák veszett csaholását, a férfiak kiabálásába, részeg gajdolásába felhevült asszonyok rikácsolása, eszelős vihogása vegyül, érzi, nem várhat tovább, lesz, ami lesz, bele kell ugorni a sárgán pöfögő, bűzlő mocsárba. Amire üldözői a láp szélére érnek, ő az undorító, nyúlós, mustárszínű, kénszagú folyadékba bukva tűnik el, s egy nádszálon lélegezve várja, hogy vonuljanak el az üldözők, higgyék azt, hogy belefulladt a mocsárba. Akkor először képződik meg lehunyt szeme mögött öreganyja, a vajákos hírében álló szépasszony, egy farakás tetején áll, a részeg hóhér már begyújtja a máglyát, felcsapnak s már-már szoknyáját, fehér, hosszú combjait perzselik a lángok. Ne add fel, kisfiam, mondja, mintha látná őt a mocsárban. Félretolva az amúgy is kizökkent időt, lehet, látja is? Ki kell várni, amíg eltakarodnak, folytatja, mert elhiheted, nem fognak reggelig szobrozni a parton. Többé már nem is beszél hozzá, a szájtáti tömeget szidja, hetedíziglen átkozva el őket, amiért egy ártatlan asszonyt máglyára juttatnak, elsősorban irigységük, féktelen önzésük, mohó bírvágyuk, gonosz ostobaságuk miatt, mert távozott szívükből a szeretet, s magukra hagyta őket az Isten. Ezt hallva, a közelebb merészkedő emberek kövekkel kezdenék dobálni, de újra felcsapnak a lángok, s nagyanyja nevetve lép le a roskadozó máglyáról. Az eddig a boszorkányt mocskoló nők és férfiak megrettenve kezdenek hátrálni. Nagyanyja, felemelvén piros szoknyáját, ülepét mutatva a felhördülő embereknek megint és újult erővel átkozza meg őket! Ne legyen szerencséjük az életben többé soha, de mielőtt újra elkapná a megrémült hóhér, hirtelen tűnik el a máglya mögött, már a mezőn távolodik, a lába körül görgő ördögszekerek között, csak megperzselt kérdőjelek villódznak a helyén, volt, nincs! Ő pedig óvatosan dugva ki a fejét a bűzlő lápból, látja, hogy a parton már nincsen senki! Üldözői azt gondolván, hogy mint annyi öngyilkos leány vagy mocsárba tévedt kutya, borjú, tehén, kecske, róka, farkas vagy medve, ő is a lápba veszett – káromkodva elvonulnak. Akkor tanulja meg egy életre, hogy a közös álom mindig vért akar. S azt is, hogy jobb, ha ő ontja mások vérét, mintha mások ontanák az övét. Hetekre kiköltözik az erdőre, egy barlangban húzza meg magát, őszi kikericseket gyűjt, gyilkos galócákat, hogy biztosabb legyen, összefőzi zsákmányát, korsóba töltve, éjjel lopakodik be a faluba és a kikerics-mérgesgomba levét az igazak álmát alvó delikvensek kályha szélén szomorkodó levesébe, vagy a félig telt boroskancsóikba tölti, vigyázva, hogy egyetlen csepp se menjen kárba. Igen, megbosszulja azokat, akik halálát akarták. A hetedik titokzatos haláleset után, amikor kutyák zaja veri fel az erdőt, úgy dönt, ennyi egyelőre elég volt, és hosszú időre kitűnik a képből

    látja magát tizenhárom évesen, amint a grivicai gyár kéményére mászik, egyik kezében a vörös zászló. A selyme kibomlik, de a váratlanul feltámadó szél szinte lesodorja, fogát összeszorítva kapaszkodik, végül mégiscsak felér, kitűzi a vörös zászlót, hadd csattogjon a szabad szélben. Letekint, meglátja a gyülekező csendőröket, csattognak a závárzatok, lőni kezdenek rá, pattognak körülötte a golyók, koncentrál, már tudatában van képességeinek, akkor és onnan tűnik el, ahonnan akar!  Villámgyorsan ereszkedik le és elmegy két, még mindig lövöldöző csendőr mellett, noha szinte súrolja őket, észre sem veszik! Már-már olybá tűnik, csodálatos módon megszabadul, de a sikátorban váratlanul megáll előtte egy nagy hasú csendőr, megvagy jómadár!, rikoltja, ráfogva puskáját, de az ő ruhaujjából máris kirepül és támadója nyakába fúródik a kés. Átlépi a hörgő férfit, és rohan tovább. Öreganyja most nem jelenik meg? Elképzelni sem tudja, helyeselné-e cselekedetét, elvégre önvédelemből ölt, vagy megróná, miért volt türelmetlen, el is tűnhetett volna, ha akar, észre sem vette volna a csendőr? De ha mégis, fordul vissza, kihúzza a felakadt szemű férfi nyakából a kést, s a halott nadrágjába gondosan megtörülgetve teszi el – és rohan tovább. Akkor lesz élete egyik vezérlő elve a „csak nem hagyni nyomot!” S akkor fedezi fel döbbenten, hogy szinte érzéki örömöt okoz neki, ha gyilkolhat  

     a királyi román hadsereg tizedeseként egy besszarábiai falu téeszirodájában áll, nézi a hatalmas Sztálin-képet. Mellette az ötéves tervet népszerűsítő plakátra girbe-gurba betűkkel írta fel valaki: „aiurea”![1] Ezen nevethetne is akár, de nem nevet, indul a faluba, ahol már megkezdődik a tisztogatás, lövések dörrennek! A felgyújtott zsidó házakból kétségbeesetten rohannak kifele a bent rekedtek! A katonák, bajtársai, fél térdre ereszkedve lövöldöznek rájuk, mintha lőgyakorlaton lennének! Bemegy egy mellékutcába, az erdő mellett álló utolsó házig rohan, amelyre épp most dobnak lángcsóvát bajtársai. Fél térdre ereszkedve kezdi lőni a kétségbeesetten kirohanó asszonyokat, gyermekeket, öregeket, s megint kéjes örömet érez, hiszen gyilkolhat. Hirtelen ütés éri a fejét, pillanatokra elfeketedik előtte a mozgó világ, már a hátán fekszik, fölötte egy torzonborz, pufajkás partizán emeli a kését. A penge fenyegetően villan meg a felhők mögül kibukkanó nap fényében. Vége, gondolja, ereje sincs megmozdulni, amikor váratlanul lövés dörren, és a partizán lefordul róla. Akkor ismerkedik meg későbbi társával, legjobb barátjával, Nicolae Spiridonnal, alias Drakulával, aki megmenti ugyan az életét, de idegesen arról hablatyol, hogy arról volt szó, csak zsidókat fognak ölni, de ez itt egy orosz falu, hogy van ez? Életük későbbi szakaszában, amikor valósággal egymáshoz préseli sorsuk, sokat vitatkoznak ezen, kiderül, Spiridon zsidókra sem lődözött volna szívesen, ő katona volt, magyarázza egy kiskocsmában, a katona katonák és nem civilek ellen harcol. A kocsma sötét sarkában megjelenik öreganyja és bólogat, de nem szól. Már nagyon régen nem beszél hozzá

     látja magát, már szekus főhadnagyként, a Rahovei utcai épület harmadik emeletének ablakában lóg, arcából ömlik a vér, lenn araszolgatnak az autók, émelyeg, tudja, szerencséje volt megint, ha az ablakon nincsenek rácsok, ki is zuhanhatott volna. A többiek berohannak a szobába, elvezetik a medvetermetű mesterét, aki még a harmincas évek elején szervezte be az illegális kommunista pártba, egy ideig házába is befogadta, apja helyett apja volt, de ő – amint elbődülve jelentette ki, amikor elhajlással vádolva, sóval töltött zsákkal kezdette verni, ne maradjon nyoma – egy hálátlan féreg volt, egy mozgó trágyadomb, nem érdemelte meg a gondoskodást. Erre ő most már bikacsökkel akarta megütni, de a hatalmas termetű férfi váratlanul felugrott, elkapta a grabancát és kivágta az ablakon. Nem esett ugyan ki, de arcát összevágta az ablaküveg, szerencséje volt, hogy nem vakult meg! A műtőasztal fölött, miközben órákig operálták a katonaorvosok, megjelent nagyanyja és ingatta a fejét, erre mi szükség volt, mostanában egyre gyakrabban veszted el a fejed, s a büntetés jóvátehetetlen lesz, kisfiam, jobb arcodon mindörökre ott marad a vágás nyoma, a heg, amely, ha elönti agyadat a vér, vörösleni kezd. Megjelöltek, kisfiam, s ezentúl nem rejtőzködhetsz, a vámpírokat, mert így neveznek majd, mindenki felismeri, s mert mindenkit nem ölhetsz meg még te sem, egész életedben menekülnöd kell

      telnek az évek, múlnak az évek, már Drakulával dolgoznak „párban” a szeku operatív osztályán, az osztályellenség, az üzérek, az elhajlók, az imperializmus bérencei, egyetlen szóval a nép ellenségei ellen, nem ismernek kíméletet. Egy mezőn kergetőznek a parasztpárt börtönben lévő vezetőjének szeretőjével, a szép Nórával. Egymással szemben állanak meg, ötven méterre, és futtatják a meztelenre vetkőztetett szépasszonyt, ki akarják szedni belőle a szeretője amerikai kapcsolatait! Többször is megerőszakolják, de a nőt végül nem ő, hanem Spiridon fojtja meg, aki akkor már egyre többször azonosul, számára felfoghatatlan módon, a rettegett Drakulával, és ilyenkor ölnie kell, egyszerűen nem tehet mást. Nóra testőreivel, a rettegett Falstaff fivérekkel még a szépasszony elkapása előtt, a külvárosi kiskocsmában találkoznak, amikor ő térden lövi a rárohanó Costel Falstaffot, s megragadva a szép Nóra karját, te velünk jössz, cafka, indul kifele, nem veszi észre az illemhelyről épp megtérő Misu Falstaffot, aki előkapva handzsárját mellbe szúrná, de Spiridon észhez térve lábon lövi, másodszor mentve meg az ő életét. Hallják a földön fetrengő, óriási termetű Falstaff fivérek átkozódásait, még megtalálunk titeket, átkozott szekusok, beste kurafiak, előlünk még egy egérlyukba se bújhattok el, üldözni fogunk titeket. Szerencséjük van, amire az ötvenes évek végén kikerülnek a román börtönpokolból, Spiridon már elme-gyógyintézeti ápolt, egyre többször azonosul Drakulával és ilyenkor öl, ki kell vonni a forgalomból! Engem pedig a párt – a szovjet szakértők között lévő elrabolt tibeti láma felismeri képességeimet, rájön, hatással lehetek a környezetemre, még akkor is, ha erőm határaival még nem vagyok teljesen tisztában – kétéves tanfolyamra küldenek a távoli Szovjetunióba, ahol soha nem megy le a nap, hogy tökéletesíthessem tudásom! S utána, közli velem szeretett felettesem, Păun tábornok, hős népemet már az imperialista nyugaton, kémként fogom szolgálni, tehetségemet az imperialista ügynökök elleni soha véget nem érő küzdelemben kamatoztathatom, s mivel ellenfeleink sem ismernek könyörületet, felhatalmazás nélkül ölhetnek is, ő, Păun tábornok felhatalmaz engem, a párt nevében, hogy bárhol, bármikor, ha a helyzet úgy diktálja, én is gyilkolhatok! Hiszen csak a halott ellenség nem ellenség

     ott áll a pitești-i börtön udvarán, vakító napsütésben, hunyorog, de mostanában fél behunyni a szemét, hiszen azonnal feltámad az áttekinthetetlen sötét éjszaka, melynek mélyéből kikel barátja, Spiridon kísértője is, Drakula, a sötétség fejedelme, a homálygróf, és mögötte ott tolonganak mindazok, akiket ő segített át a másik világba, méreggel, puszta kézzel, bikacsökkel, szuronnyal, gumibottal, vasdarabbal, golyóval, késsel! El kell ismernie, eszközeiben soha nem válogatott. Mély lélegzetet vesz, és az előtte álló férfi szemébe néz. Körülötte rabok állanak, mögöttük kibiztosított puskával a milicisták, a legkülső körben szintén kibiztosított puskával a katonák. A férfi, Virgil Cîmpeanu, a királyi hadsereg volt tüzér őrnagya, akit igazolt ugyan a néphadsereg, de összeesküvés vádjával, huszonnégy társával együtt, 1949 őszén huszonöt év börtönre ítéltek, visszanéz rá. Szemében apró vörös körök villódznak, láthatólag nem fél tőle. Maga ellen súlyos vádak merültek fel, mondja ő, nem hajlandó alkalmazkodni, renitens magatartásával lázítja az önhöz még mindig hűséges beosztottjait, veszélyeztetve a pitești-i börtönben sikeresen beinduló átnevelő munka lényegét. Nem hajlandó leköpni a bibliát, nem hajlandó kurvának nevezni feleségét, noha közölnöm kell magával, hogy az a cafka már két esztendeje halott, nem bírta a bărăgani kitelepítés nehézségeit, s eléggé el nem ítélhető módon öngyilkos lett, megszegve evvel a cselekedetével a szabályt, miszerint a népi demokráciában élet és halál kérdésében csak mi dönthetünk, a párt! A férfi váratlanul mozdul meg, öklével vág az arcába, ő megroggyan, de felemeli a bikacsököt és lesújt vele, egy másik őrnagy, bizonyos Popescu, a szétnyílt koponyával lába előtt heverő tiszt helyettese most nekirohan, de ő kitér, és újra lesújt. A harmadik tisztet, egy kapitányt, aki fejjel rohanva a hasába a földre dönti őt, helyettese, Spiridon lövi le, immár harmadszor is megmentve az életét. A milicisták is, a katonák is a levegőbe lőnek, a rabok visszahúzódnak. Hibáztál, mondja egy félóra múlva Spiridon a kocsmában, és jeget kér a bárostól, zsebkendőjébe csavarva nyújtja át neki, javasolva, hogy szorítsa bal szeméhez, amely már kezd lilulni, s darab időre elfeketedik előtte a szép, új világ. Hibát követtél el, kedves Gelum, ennyi tanú előtt nem szabad ölni. Éspedig miért nem, kérdez vissza ő mogorván. Mert nem ölhetünk meg mindenkit, maradnak, ha akarjuk, ha nem, ha tetszik nekünk, ha nem, szemtanúk, akik az arcodon vöröslő sebhelyről bármikor felismerhetnek. Most, negyvenegy esztendő után beláthatja, bajtársának, a szerencsétlen Spiridonnak, aki egy ideggyógyintézetben halt meg, elragadta magával kísértője, Drakula – igaza volt

 

2. Sodródás

     De ezt már nincsen ideje végiggondolni, a mérkőzés vezetője először a vele szembe ülő, sápadt marokkói birkózónak nyújtja át a kibiztosított revolvert, majd neki. A teremben olyan csend van, hogy egy ki tudja honnan idetévedt darázs zümmögését is hallani lehet. A nézők izgulhatnak, a nők exkluzív parfümjeinek a cigaretták füstjével perverz módon keveredő illata sem tudja elnyomni a szúrós izzadságszagot, a félelem szagát, amelynek annyi változatát volt szerencséje megtapasztalni hosszú élete során, de megszokni nem tudta soha.

     A vezető tapsol, ők homlokukhoz emelik, és meghúzzák a ravaszt. Hallja a kattanást, felnéz, a marokkói véres fejjel csúszik le a székről. Ő feláll, meghajol, a nézők tapsolnak, éljeneznek, dobogtatnak, néhány nő közelebb merészkedik hozzá, bizonyára autogramot szeretnének kérni, de ő elhárítja őket és hátralép. Csak nem hagyni nyomot. A mérkőzés vezetője kezébe adja a borítékot a hatvanezer dollárral, két magas férfi lép melléje, kivezetik a teremből, egy sötét folyosón mennek végig, a hátsó kijáraton jutnak ki a szabadba, az egyik férfi fejét lenyomva ülteti be egy kocsiba, a másik a volánhoz ül és indít. A repülőtéren egy másik férfi várja, kezébe adja repülőjegyét. „Az isztambuli járat – közli – tíz perc múlva indul.” Bemennek az illemhelyre, a férfi elkéri revolverét. „Majd Isztambulban visszakapja!”, mondja, és kimegy. Ő belép egy fülkébe, leveszi a parókát, az álszakállt, gondosan összecsomagolva táskájába teszi a fekete szemüveggel együtt. Hosszan vizel, majd táskájából egy kisebb, őszes szakállt keres elő, s a tükör előtt illeszti arcára. A sebhely túl feltűnő, el kell takarni. Egy pillanatig szembenéz önmagával a tükörben, hunyorog. Előkeres egy másik szemüveget, felteszi. Lehúzza kezéről a vékony gumikesztyűt. Mindig ilyent visel, csak nem hagyni ujjlenyomatot, előkeres egy tisztát, felhúzza, a régit a táskájába rejti. Kimegy, és beáll a sorba. A repülőn kér egy vodkát, lassú kortyokban issza meg, és hátradől. Megvolt a tizenhetedik mérkőzés is, gondolja fásultan, és lehunyja szemét. Álomtalanul alszik Isztambulig, a bejáratnál egy taxis várja, beül. „A Perla hotelbe”, mondja. „A pisztolya”, nyújtja hátra a sofőr, és indít. A szállodai szobában sokáig nézi arcát a fürdőszoba tükrében, majd kimegy, abroszt terít az asztalra, kiteszi, szétszedi és megolajozza revolverét, majd kivesz a hűtőből egy megbontott üveg vodkát, tölt egy vizespohárba, iszik, s vetkőzni kezd. Egy óránál is többet fekszik a forró vízben, kétszer el is szenderedik, amikor váratlanul csengetnek. Feláll, magára tekeri a fürdőköpenyt, visszahúzza kezére a gumikesztyűt, kilép a kádból, nem találja papucsát, kibaktat a fürdőszobából, s ahogy elbotorkál az ajtóig, látja mezítelen talpai nyomát a fényes parketten, mintha külön életet élnének, kár, hogy ez az élet túlságosan rövid, hamarosan felszívódnak. A csengő már megszakítás nélkül szól, valakiknek nagyon hiányozhat. Tétován pillant az asztalra, a pisztolya szétszedve, összerakni már nincsen ideje, mély lélegzetet véve nyitja ki az ajtót.

 

3. A vendég

    Alacsony, ősz hajú férfi lép be a szobába. „Gelu Petrescu ezredes?”, kérdezi. Ő bólint. „Hogyan talált rám?”, csukja be az ajtót, de a választ már nem hallja, ismeretlen látogatója váratlanul egy éles tárggyal vágja fejbe. Amikor magához tér, döbbenten észleli, hogy egy székhez van kötözve. A férfi szemben ül vele, egy nagy alakú füzetben lapozgat. „Évek óta keressük magát, Strigoi! Nem volt könnyű megtalálni, ön vérbeli rejtőzködő.” „Téved, egy bajtársa három hónapja Firenzében már rám talált, de nem volt szerencséje. Észleltem, hogy követ, tudja, 1961-től 1983-ig voltam kinn, a hidegen, kialakult óhatatlanul a képességem, hogy figyeljem a környezetem, egy kémnek az élete múlhat ezen. Szóval csapdát állítottam a bajtársának. A szobában pokrócokból emberi alakot formáltam, újságokból egy fej formájú gömböt gyúrtam, rátettem a vörös parókát, az álszakállt, s ha már lúd, legyen kövér, a fekete szemüveget is feltételezett szemem elé biggyesztettem. Beültem a szekrénybe, csak annyi rést hagytam, hogy láthassam az ágyat. Nem kellett túlságosan sokáig várnom, nyílott az ajtó, bajtársa semmit nem bízott a véletlenre, kulcsot csináltatott a szobámhoz! Belépett, ideges lehetetett, hallottam, hogy zihálva szedi a levegőt, a félhomályban úgy vélhette, én fekszem az ágyon, hangtompítós pisztolyából hat lövést adott le rám, mire én a szekrényből lőttem ki kezéből a revolverét, ügyelve, hogy lehetőleg ne sebesítsem meg, s megkértem, mondja el, ugyan miért üldöznek, ő és bajtársai? De nem volt hajlandó beszélgetni velem, egyszerűen sátánfajzatnak nevezett, s megátkozott, ahogyan boszorkánynak hitt és máglyahalálra ítélt öreganyám átkozta meg azokat, akik őt ártatlanul akarták megégetni, egyszerűen azért, mert ostobán azt hitték, hogy öreganyám apasztja el teheneik tejét, s ő rontja meg a lányokat is.” „Sokat van egyedül, Strigoi, szószátyár lett, amit magányossága is magyaráz, a jelentéseink önt szűkszavú emberként jellemzik.” „Mit akar tőlem? Ha követett, tudhatja, 1990 tavasza óta, mióta távoztam Romániából, meg akarok halni. Volt szervezetem szűklátókörű vezetői, akiknek legalább annyi vaj van a fejükön, mint az én árva fejemen, igazán nem képzelheti, hogy a kommunista börtönök minden szörnyűségét egyedül én követtem el, nem akartak igazolni az újjászervezett cégbe, mondván, sebhelyem elárul s nyomra vezeti üldözőimet. Isztambulba szöktem, daloltam a törököknek, huszonkét esztendőt dolgoztam a román kémelhárításnál, igazán volt, amit mondanom. Hálásak voltak, kaptam világútlevelet, a török állampolgárságra eleve nem tartottam igényt, s azóta, ismétlem, meg akarok halni. De képtelen vagyok öngyilkosságot elkövetni, ezért bízom az orosz rulettre a dolgot, de látja, tizenhét menetet már túléltem, ráadásul az este Hamburgban harmadszor jutottam el a három golyóig! Az Isten, akiben én soha nem hittem, mégiscsak akar tőlem valamit, célja van velem. Egyszer egy filozófustól, mielőtt megvertem volna, megkérdeztem, van-e isten? Ötölt, hatolt, bizonyos Friedrich Nietzschére hivatkozott, aki azt állította, Isten nincs. De szerintem nem volt igaza. Isten igenis létezik és kiválasztott engem, akar valamit tőlem, az orosz rulett mérkőzései során éppen azt szeretném kitalálni, hogy mégis mit akarhat? Miért maradok én, a föld terhe, a tömeggyilkos, aki kéjjel is ölt, nemcsak parancsra állandóan életében, az én revolveremben miért kattan állandóan üresben a sokáig pörgő golyó?” „Ön megháborodott!”, mondja kedvetlenül a férfi. „Lehet, de azért elmondhatná, miért üldöznek? Oldozzon el, amúgy is magánál van a pisztolya, az enyém szétszedve az asztalon, a hűtőben talál vodkát is, töltsön és mesélje el, mielőtt megölne, mert bizonyára azért jött, nem, hogy ki maga? Találkoztunk mi már?” „Ön szabadulóművész hírében is áll – vigyorog a férfi. – Lássuk, el tudja oldani a köteleket?” Strigoi rekedten nevet, a kötelek lehullnak, masszírozni kezdi zsibbadt csuklóit. A férfi nem lepődik meg, a hűtőhöz lép, kiveszi a vodkát, tölt két pohárba, az egyiket Strigoi kezébe adja és leül előbbi helyére, az ezredessel szemben. „Igen, hírlett, hogy maga egy második Houdini, ezredes elvtárs, de a golyómtól, higgye el, nem menti meg semmi.” „De még mielőtt kivégezne, legalább mondja el, miért akar megölni?” „Nem is sejti? A feletteseim iszonyú halála miatt. Bikacsökkel verte szét a fejüket a pitești-i börtön udvarán, hogy példát statuáljon, ha még emlékszik? Én kapitányként abban az összeesküvő csoportban voltam, amelyet állítólag ők irányítottak, de maguk tudták nagyon jól, hogy ez a csoport nem is létezik. Huszonöt tisztet ítéltek el akkor, koholt vádak alapján, tizenegyen éltük túl. S miután 1968-ban rehabilitáltak, maga már a román kémszervezetet erősítette, azt hiszem, Amszterdamban, s lehet nem is volt tudomása róla, megesküdtünk, hogy meg fogjuk bosszulni agyonvert, halálra kínzott bajtársainkat. A társamnak akkor nem sikerült, de nekem sikerülni fog, már csak azért is, mert közben maga néhány hónapja Sienában motorkerékpárral elütötte Maria Cristina asszonyt, Popescu őrnagy özvegyét! Így hát ezt a szent asszonyt is meg kell bosszulnom, aki tizenöt évig jegyezte le és vette magnóra a túlélők emlékezéseit arról, hogy mik is történtek a román börtönök poklában. Maga elgázolta, mert meg akarta szerezni a dokumentumokat, hogy ne indulhasson meg Romániában a kommunizmus pere. S mellesleg a bőrét is féltette, ezredes, hiszen maga a dokumentumok egyik főszereplője volt, az arcán virító sebhely miatt nagyon könnyen lehetett volna azonosítani egy esetleges per során.” „Ön téved – kortyol vodkájából Strigoi. – Nem a bőröm féltettem, ellenkezőleg, el akartam volna minél hamarabb kezdeni a pert, de ehhez az kellett volna, hogy előzőleg nyilvánosságra hozzam a száztizenhét börtönviselt tanú vallomásait. Ezzel, elhiheti, kikényszerítettem volna a pert, engem is elítéltek volna nyilván, sokat tettem azért, hogy elítéljenek! De én hittem az eszmében, hittem, hogy új világot építünk s ezért semmiféle áldozat nem túlságosan nagy ár, egyébként favágás közben is hullik a forgács! Míg azok, akik nem igazoltak engem 1990 tavaszán, amikor újjáalakult a cég, nem hittek semmiben, kivéve a pénzt, és azt vélték, megúszhatják, pedig elhiheti, nem én egyedül követtem el a szörnyűségeket. A felelőtlen, szájtépő, haszonleső, korrupt és aljas bagázst akartam törvény elé citálni, hogy legalább egyszer ebben a kurva életben nézzenek szembe azzal, amit működtettek. S feleljenek a cselekedeteikért. Engem is elítéltek volna, és őket is.” „De ezért nem kellett volna okvetlenül halálra gázolnia Maria Cristina asszonyt.” „Baleset volt, elhiheti, ráadásul nem is voltak nála a dokumentumok! Azóta megtudtam: egy genfi bank széfjében vannak. Hogy per mikor lesz, elképzelni sem tudom. De az asszonyt nem akartam megölni. Végtelenül tiszteltem a bátorságáért! Száztizenhét politikai fogollyal készített interjúkat, akik névvel, címmel, személyazonossági számmal vállalták vallomásaikat! Ha elkapják, ki is végezhették volna. Nem, higgye el, nem akartam megölni, elcsúszott a motor egy banánhéjon. Ami után részt vehettem, egyetlenként a népi demokratikus Romániából, 1959-ben és 1960-ban a szovjet kiképzésen…” „Erről keveset tudunk…” „Miután a Szovjetunióban burzsoá áltudománynak minősítették a pszichológiát, felfedezték a parapszichológia, a hipnózis, a telepátia, a telekinézis előnyeit a kémkedésben, s egy elfogott tibeti láma irányításával megkezdték egy speciális kémcsoport kiképzését. A varsói szerződés országaiból is válogattak, Romániából, ismétlem, egyedül engem, mert a láma szerint nekem voltak képességeim, igaz, nem voltam tisztában erőm határaival, de már, derítette ki a láma, aki úgy olvasott bennem, mint maga egy regényben, az öreganyám is boszorkány hírében állott. Nos, ott sok mindenre megtanítottak, de a láma utolsó beszélgetésünkkor megígértette velem, hogy többé feleslegesen nem fogok ölni, olyan erők birtokába jutottam, amelyekkel vissza lehet élni, de ígérjem meg, nézett a szemembe, hogy én nem fogok visszaélni képességeimmel, s nem a sötétség erőit fogom szolgálni.” „Maga legújabban az orosz rulett mellett meséket is ír, ezredes? Mi mást csinált maga egész nyomorult életében, mint a sötétség erőit szolgálta? S azt mondja, hitt az eszmében? Egyszerűen nem hiszem el. Miket tanult a lámától, tanult valamit egyáltalán, vagy blöfföl, húzza az időt? Bizonyítsa be, hogy mire képes!” „Maga akarta – kacag rekedten Strigoi, és a férfira néz, akinek zsebéből kiemelkedik a revolver, átúszik a szobán, és előtte állapodik meg. Zsebreteszi. – Nos, ez volt a telekinézis, ha érdekli, a tárgyak gondolati erővel való mozgatása. Maga tehát nem ölhet meg engem, az orosz rulett során fog eldőlni, hogy mit is akar velem az Isten. De kíváncsi lennék még valamire: miért ragaszkodtak maguk annyira a feletteseikhez?” „Ezt a magafajták, akik hírből sem ismerik a szolidaritás fogalmát, amúgy sem érthetik meg soha. Cîmpeanu őrnagy tüzérezredében szolgáltam, átéltük a doni áttörést! Az első román hadsereg megsemmisült, ma is látom, amint kóvályognak a katonák a negyvenfokos hidegben a hómezőn, akárcsak másfél évszázada Napóleon katonái, s felettük kerengenek a varjak, várják a zsákmányt. Közben megszakítás nélkül ugatnak a Katyusák. A második román hadsereg Dumitru tábornok vezetésével megkezdte a szervezett visszavonulást. Az őrnagy tüzérezrede, amelyikben én is szolgáltam, biztosított, természetesen amíg volt töltényünk, mert amire szervezetten elértük a Fekete-tengert, elfogyott, s a német szövetségeseink akkorra már lemondtak rólunk, nem adtak lőszert, mi, akárcsak a doni áttérésnél elvérzett és szétszórt magyar és olasz hadosztályok, puffernek kellettünk nekik, ha érti, mire gondolok. Mindenesetre, mi a tábornok vezetésével, akit már 1944 őszén letartóztattak újabb szövetségeseink, a szovjet csapatok, s Moszkvába vitték, azóta nincsen hír róla, mintegy két és fél ezren átvágtunk a Vörös Hadsereg gyűrűjén, és hazaértünk. A többieket belelőtték a tengerbe. De erről mindenki megfeledkezett. Az önök történetírása elhallgatta a tényt, miszerint a németek oldalán félmillió román katona harcolt, sőt a diktátor testvére könyvet is írt arról, hogy a román átállás miatt kétszáz nappal rövidült le a második világháború. Nos, bajban ismerszik meg az ember, én a két őrnagyban és bajtársaimban, akikkel végigcsináltam ezt a visszavonulást, vakon megbíztam. Még mit mondhatnék… Maga az erősebb, öljön meg, mert ha életben hagy, tovább fogom követni magát, és egyszer csak sikerül lelőnöm.” „Maga elfáradt – áll fel Strigoi – pihennie kell.” A férfi feje mellére horgad, az ezredes felöltözik, összecsomagol és elhagyja a Perla hotelt. A szolgálatos hölgy hív egy taxit, a repülőtéren, ellenőrzi, ötkor indul egy járat Naxosz szigetére. Odamegy, dönti el. Hétkor, ha szerencséje van, már felülhet a Jósz szigetére tartó bárkára, nyolckor már kedvenc bungalójában ülhet a teraszon és nézheti a tengert. Következő meccsére egy hónap múlva kerül sor Barcelonában. Hátha eldől végre, hogy mit is akar tőle az isten. Addig pihenhet.

 


[1] itt: hogyne (rom)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.