Papírrepülőcske-lélek a végtelenben
Az Országos Idegennyelvű Könyvtárban ismerhettük meg Szergej Pantsirev orosz költőt, akinek hamarosan magyarul is megjelenik verseskötete az Irodalmi Jelen gondozásában. Amellett, hogy mestere a rímeknek és a ritmusnak, Pantsirev Budapest szerelmese, évek óta a fővárosban él, és nem tud betelni vele.
Az esten elhangzott verseket, amelyek hamarosan kötetben is olvashatók lesznek magyarul, Mandics György fordításában hallgathattuk meg, és persze oroszul is, Szergej Pantsirev természetességében is szuggesztív előadásában. (A költő angolos átírásban használja vezetéknevét, mivel így ismerik fordjtóként a nagyvilágban.) Mielőtt átadtuk volna magunkat a sorok zenéjének, Csisztay Gizella mutatta be néhány szóban az alkotót. Pantsirev Moszkvában született 1969-ben, elvégezte a Moszkvai Energetikai Főiskolát, de immár húsz éve a költészetnek és fordításnak szenteli az idejét. Első verseskötete, a „Reflexiók” 1994-ben jelent meg. Több orosz folyóiratnak dolgozik, angol, amerikai és bolgár szerzőket fordít oroszra. Mint Csisztay Gizellától megtudtuk, a közelmúltben szintén Budapesten vendégeskedő Jelena Iszajeva révén ismerték meg Mandics Györggyel a költő-műfordítót, akiről Jelena azt mondta, a legkiválóbb fordítók közül való. Második kötetéért, a „Jelenkor” című versgyűjteményért Borisz Szokolov-díjat kapott, ami rangos irodalmi elismerés Oroszországban. Pantsirev orosz alkotókat is fordít angolra. Az orosz írószövetség tagja, nemrégiben a Magyar PEN Club is tagjai közé választotta.
Versei egy sokoldalú formaművészt, melankolikusan érzékeny alkotót, a világot a legapróbb rezdülésektől a kozmikus történésekig elmélyülten szemlélő költőt tártak elénk. A Kis repüléstan például rögtön közel enged a benső törékenységéhez: „Papírrepülőcske az én lelkem, / Hová visz el? Elhagyott vidékre? / Önműködő pilótája nincsen / S nem is tudja, milyen baj érne”. Képei plasztikusságáról árulkodik a Régi idők című verse: „A borús víz felett, mint tejes kelt tészták / Olyanok az emeletek.” S hogy a humor, a fanyar derű is milyen felszabadítóan hatja át a verseit, arra jó példa volt az Önértékelés, amelyben a „zseniség malasztját” fricskázza meg egy költői játékban.
Joszip Brodszkij, az Amerikában elhunyt Nobel-díjas orosz költő életműve meghatározó forrása Szergej Pantsirev lírájának, számos versében megidézi, parafrazálja, „újraírja” Brodszkijt. Pantsirev Karácsonyi versek 1997 című alkotása azt a brodszkiji hagyományt eleveníti fel, amikor a nagy költőelőd minden karácsonyra írt egy verset. „Minden kóborlásod kétes / jobb otthon, mint vendégként” – szól a költemény egyik emblematikus sora, amellyel a világban kóborló elődöt és önmagát is megszólítja a fiatal költő. De máskor is szívesen használ allúziókat, így például az esten elhangzott Tizedik hónap utolsó strófája egy Bulgakov-idézet, és megkapóan szépen festi le az őszt, „az esti földek mélabúját”. Szinte az egész orosz költészetet felöleli Pantsirev Luradaque Evictos című verse, melynek latin címe egy Propertius-idzet, és számos klasszikus orosz költőnél végigvonul. A vershelyzet egy velencei pillanatkép: a költő rója az utcákat, és eljut a Fundamenta Nuove és a San Michele közötti útszakaszra, ahol állítólag olyan hangokat hallani, amelyek egy orosz folyó zúgását idézik – legalábbis ezt állítják az orosz útikönyvek. A vers utolsó sora – „Léthé nem szakít meg mindent” – a Letum non omnia finit latin mondat fordítása.
S hogy a költészet szó szerint szívhez szóló művészet, azt Szergej Pantsirev is megfogalmazta az est beszélgetős részében. Csisztay Gizella többek közt arról kérdezte, miért éppen Budapestet választotta magának és festőművész feleségének. Szergej elmesélte: 2002-ben járt először a magyar fővárosban, és azonnal megtetszett neki. Álmaiban ilyen egy tökéletes európai város – mondta. Egy impérium fővárosa volt, de a birodalom bukása után is vonzó és élhető tudott maradni. Csisztay Gizella egészítette ki a választ a magyarázattal: Szergej a monarchiára gondol, mely kulturális örökségének nagy szerelmese. Úgy döntött hát, hogy ebben az emberléptékű városban szeretne élni, és három éve letelepedett nálunk. Magyarul is tanul – „Nagyon nehezen!”, legyintett a költő a magyar szavak mellé, de nem volt kérdés, hogy azért már sok mindent ért a nyelvünkből, ha még gyakorolnia is kell. No és a magyar boroknak is rajongója, olyannyira, hogy könyvet is írt róluk, az est után bele is lapozhattunk.
Csisztay Gizella azt is fölvetette, nem hiányzik-e neki az orosz irodalom közege, az a hagyománytisztelet, ami a népe kultúráját jellemzi. Tolsztoj, Puskin síremlékéhez szabályos zarándoklatokat szerveznek; ha a hetvenes években Jevtusenko kiment egy parkba, hatszázezer ember nézte – magyarázta polonista-russzista fordítónk. Az irodalom nagyon magányos műfaj – felelte erre Pantsirev –, az alkotó mindig egyedül van. Amikor verset ír, nem az emberiségnek írja, hanem magának vagy egy elképzelt személynek. „A költészet szívtől szívnek szól” fogalmazta meg oroszul ars poeticáját az alkotó, hozzátéve: nem érzi magát sem többnek, sem kevesebbnek azáltal, hogy Budapesten és nem Moszkvában ír. A magyar költészet viszont nagyon érdekli, már csak ezért is szeretné megtanulni a nyelvet.
Egy újabb versblokk után Mandics György bemutatta Pantsirev lírájának építőköveit, poétikáját. Miközben az orosz költészet meglehetősen egyhangúan követi a zárt formaművészetet (hiszen amit nem csinált meg Puskin, azt megvalósította Nyekraszov – fogalmazott frappánsan Mandics György), addig Pantsirev meglepően újszerű rímrendszereket alkot. Például a Bach-fúga-szerűen visszhangos, tovahömpölygő ABCD, ABCD rímelésű strófákat, melyekben mint egy gyújtózsinóron szaladnak végig a rímek. A refréneket is egyedien alkalmazza: így például a Strange Days című versben, ahol a különös jelző kap mindig más helyen nyomatékot egy-egy új főnévvel, és ismétlődik ritmikusan. Emellett persze Pantsirev hagyományos költeményeket is ír – az elhagyott dácsában magányosan vonyító kutya akár Jeszenyin képe is lehetne, csak Pantsirev ezt a hagyományt is megújítja. Megjelenik nála az éles társadalomkritika is, miként abban a szövegben, ahol építészek beszélgetnek arról, milyen legyen a város, és a betontömbökbe zárt milliárdosok nyomasztó falansztere rajzolódik ki – az épületeken nincs ablak (amin behatolhatnak, belőhetnek), tükrök viszont annál inkább, hogy minél több példányban csodálhassák magukat az odabent lakók.
Az est végén a közönség egy tagja nagyon pontosan összegezte benyomásait az orosz költőről, aki jól érzi magát a magányban is, és élvezettel merül el a szemlélődésben, a nézelődésben. „Ilyenek az oroszok – tette hozzá egyetértve Csisztay Gizella –, van idejük a szépre, a benne való elmerülésre.” Amit Mandics György azzal egészített ki: jellegzetes, visszatérő motívuma Szergej verseinek az ablak, mint a külvilágtól elzáró, csupán azt tükröző felület, s ebben a képben bizony a meditatív ember korlátai is megbújnak.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
