Jelige: PK7 – Ez egy felelőtlen tökély

Jelige: PK7

Ez egy felelőtlen tökély

Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Kosztolányi Dezső. Költő, író, és - ebből nem közvetlenül, de azért érezhetően következik, hogy… férfi. Természetesen nem azért, mert a gyengébbik nemből nem kerülhetnének ki, sőt, ne kerültek volna ki már rengetegen olyanok, aki költöttek, írtak, méghozzá jól.

De az ő nevét ismerjük és ezzel együtt a történelmet, a tényeket és a körülményeket, hogy a magyar irodalomban – azt nem merem kimondani, hogy a mai napig – de az elmúlt századok folyamát tekintve bizonyosan domináltak a férfiak. Hogy miért, és, hogy jól van-e ez így, én most nem kívánom fejtegetni, tekintsük ezt adottságnak.

  Tehát ő férfi volt és ő író volt, így regényeket írt, sokat, 1924-ben például a Pacsirtát. Ez eddig egyszerű, nem sok csavart rejt, de ha a kezünkbe vesszük a művet, és elolvassuk, akkor ennek vége: rendben, férfi, rendben, írt, na de ilyet írt? Hogy jutott eszébe olyan témához nyúlni, amiben nem, hogy megjelenik, de megtestesül az örök, tényleg soha fel nem oldódó kérdés, kétség, amely a világon minden egyes kislány születésével, naponta mintegy száznyolcvanezerszer megismétlődik, és egyetlenegyszer sem lesz megválaszolva: és ha csúnya lesz?

Nem hangosan teszik fel ezt a kérdést, nem mások, az anya, az apa, a család. A lányok maguknak. Valahol belül gondolkodnak ezen, elemileg kódolva van bennük az aggodalom és a félelem, hogy vajon akkor is rendben lesz minden, ha esetleg…? 

Ugyanazt jelenti a kettő: lánynak születni és csúnya lánynak születni?

  Ne döntsük el ezt most, még csak ne is merengjünk el rajta (főleg a huszonegyedik században ne, így is félő, hogy már csak leírni is bűnnek számított). Tekintsük azt a tényt, hogy az író, a férfi, akinek sosem kellett ezzel megbirkóznia, regényt írt róla.

Vagyis nem egészen erről. Kosztolányi nagyon merészen, világosan, józanul, és - mindenképpen tegyük hozzá, hogy rendkívül kegyetlenül - megválaszolta ezt a kérdést, és nem erről, de ennek szellemében írta meg a Pacsirtát.

Eldöntötte, hogy van az a külcsúny, amit a belső szépség nem tud átragyogni.

 Hihetetlenül félelmetes dolog erről olvasni. Tényleg elemi rettegést vált ki az élete elején álló nőből, akármennyire is tudja, hogy ez a szélsőség, ez valótlan, akkor is kínzó. Az jó, amikor egy regény hat, megráz, felkavar, de ha kínoz, az már nem.

   Miért írta ezt? Vagy, még helyesebben: miért így írta?

   Hiszen tulajdonképpen a Pacsirta cselekménye, lényege és üzenete sem az előbbiekre van építve, a regény tulajdonképpen egyáltalán nem erről szól. Hanem az elfogadásról, szeretetről, az igazsággal való szembesülésről, a hétköznapról, a szülőkről és a gyermekről, apáról, anyáról, férfiról és nőről.

  Ezek mindegyike visszatérő szereplője a Kosztolányi-palettának, és ezek alapján a Pacsirta szépen illeszkedik az életművébe, a világnak azon rejtelmei, miértjei és esszenciái közé, amelyek őt a legerősebben foglalkoztatták. 

Nem is ez az értelmezhetetlen, hanem az, hogy miért került ez a fojtó szorongás az egészbe, hogy miért van az, hogy habár a regény csodálatos, olvasni egyáltalán nem az, mert ha ezt egy nő teszi, biztos, hogy vagy kisebb, vagy akár egész mély sebet ejt rajta.

Ilyet írni pedig vagy tudatlan, vagy felelőtlen, vagy gonosz dolog.

Nos, akkor melyik?

Véletlen, csak pont beletalált? Kosztolányi és a „véletlen beletalálás” gyakorlatilag paradoxon. Ha mondjuk József Attiláról lenne szó, elhinném, hogy  „ó, hát én csak írtam valamit, de véletlenül olyan lett, hogy a női társadalomnak komoly fájdalmat okoztam vele….

Adyról meg például, azt, hogy direkt csinálta. De Kosztolányi? Ő nem volt megfejthetetlen, meg nem értett művész… őt megértették és most is megértjük, mert az embereknek írt. Azért, hogy olvassák, hogy adjon valamit, és olyan könnyű őt szeretni. Mert nem volt végletes, szeszélyes, világos volt, egy egyszerű, az élet iránti tiszta szenvedéllyel. Az üdítő józanság volt a század részegségében… mit akart a Pacsirtával? Olyan költő és olyan író volt, akiben valamiért megbíztunk… és ezzel a regénnyel csúnyán visszaélt vele. Biztos, hogy tudta, mit csinál. Beleszőtte a műbe azt a választ, amit soha nem szabadna kimondani, még ha valóban igaz is lenne. Biztos, hogy célja volt ezzel, és biztos, hogy valami konkrét, de csalódás, hogy megengedte magának. Ő mindennel tisztában volt, olyan, mintha mindent tudott volna, és ezt az összes művéből érezni lehet. Pont tőle nagyon fájó, hogy ilyet írt, és minden felelősséget eldobott. Ha valaki el akarja olvasni a Pacsirtát, tegye, de készüljön fel, hogy betű szerint el fog hinni mindent, ami benne áll.

  Kosztolányi úgy látta a világot, ahogy az valójában van, és ezt használta fel mindig, amikor alkotott. Semmi túlzás, váteszkedés meg mindenizmus, csak a létező, viszont az a legapróbb darabkájáig.

Ebben a Pacsirta is - tökéletes.

Mindent, a város utcáitól kezdve, az étel ízén keresztül az ember lelkének mozzanataiig pontosan és érzékletesen rajzol le, tényleg úgy, mintha csak lemásolta a volna a világot, mint egy asztali vázát virágokkal. Néha látni lehet az illatot, amelyet az ételek árasztanak és a zenét is, amit a prímás húz. Nem azért, mert a zsenialitás eszközeivel összezavarja az érzékeinket, hanem mert a valóságot, mindent, ami létezik, azt írja bele a regényébe. Nem ruház fel senkit és semmit olyannal, amelyet eleve nem bír, csak kiemeli, megvilágítja, kitisztítja előttünk a dolgok velejét. Ákosban a világ legegyszerűbb jellemét emeli olyan lírai hőssé, amelyet mások még királyokból, vagy ördögökből sem tudnak megalkotni, pusztán azzal, hogy leírja őt.

Ezt tudta Kosztolányi: elérni, hogy a bőrünkön érezzük a világot, millió részletével és végtelen egységében, és ezt a Pacsirtában maradéktalanul beteljesítette. Végig lehet járni Sárszeget, mint egy élő múzeumot, létezővé teszi a regény minden alkotóelemét. (Egy kis keserű jóindulattal, akár még fájdalomdíjként is felfoghatjuk mi, nők az „okozott kellemetlenségekért” cserébe, hogy életünkben először és utoljára, ott lehetünk egy kanzsúron…)

Igen, ebben utánozhatatlan és hibátlan, és ha egy regény ezt eléri, már nyugodtan mondhatjuk rá, hogy tökély…

   …csakhogy az, hogy megélhetünk mindent, ami a Pacsirtában történik, nem biztos, hogy felér az olvasás alatt érzett és azóta is lappangó, komoly félelemmel és fájdalommal. A csalódással az életben és Kosztolányiban.

Tényleg maró. És nem tudom, megérte-e.