Jelige: Gorkijisztán – Gorkijisztán

Jelige: Gorkijisztán

Gorkijisztán

Spiró György: Diavolina

Ördögi regény a Diavolina, amely Maxim Gorkijról, az ő életén keresztül pedig közvetetten a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji Szovjet-Oroszországról számol be impulzív sűrítéssel. Az elbeszélő a Gorkij házaspár, azaz a regénybeli Alekszejék cselédlánya, aki gazdáitól kapja a Diavolina becenevet. Szokatlan a regény formai szerkezete, mivel egyetlen párbeszéd sincs a műben, de meghatározó jelentősége van tartalmi sűrítettségének, mozgalmasságának. Kérdés azonban, hogy az események kétszáz oldalban összezsúfolt egymásutánisága, amely egy középművelt cselédlány szájából zúdul ránk követhetetlen kuszaságban, vajon mire elegendő? Jobban megismerjük-e így Gorkij személyiségét és tetteinek valódi mozgatórugóit? És egyáltalán, miért éppen a cselédlány mesél?

Maxim Gorkij hazájában és Nyugat-Európában is korának egyik legnépszerűbb orosz írója. Pedig a sztálini rendszerben életben maradni, sőt, egyenesen sikeresnek lenni több mint gyanús. Az életben maradás leginkább puszta szerencse kérdése. Az ügyes taktikázás és a kapcsolatok se jelentenek biztosítékot, mivel az elvtársak is nyírják egymást, s előbb-utóbb mindenki mindenkinek az ellensége lesz. Egy Szovjetunió méretű orosz rulett játszódik előttünk.

Alekszej Makszimovics Peskov néven született a később Maxim Gorkij néven híressé vált író. Születésekor, 1868-ban még a cári Orosz Birodalomról, 1936-os halálakor már javában Szovjetunióról beszélünk. Közte 68, állandó halálfélelemben élt életév, amely egyszerre szólt a világsikerről és a kiszolgáltatottságról, hol országon belül, hol emigrációban, de folyamatos megfigyelés alatt. Mert ha már a szovjet vezetésnek túl nagy kockázatot jelentett eltenni láb alól a világhírű írót, legalább használni akarta. És Sztálin használta és kihasználta. Egyfelől saját hatalmának a megszilárdításához, másfelől az ellenségeinek a likvidálásához. Tette mindezt legtöbbször Gorkij tudta nélkül, sőt legtöbbször alattomosan kihasználva naivitását.  Gorkij ugyanis eleinte őszintén, feltétel nélkül hitt a kommunizmus eszméjében. Úgy vélte, a kommunizmusnak fő célja, hogy a legszegényebb néprétegeket kulturálisan felemelje, ezért akart szocialista realista íróként a „szegények írója” lenni. A népnevelés gondolata viszont kibékíthetetlen ideológiai ellentétekhez vezetett, hiszen a párt valójában gyűlölte értelmiséget, függetlenül attól, hogy az szegénypárti volt-e vagy sem, vagy hitt-e kommunizmusban vagy sem.

„A Diavolina minden szereplője élt, és a legelképesztőbb kalandok is mind megtörténtek” – olvasható a könyv fülszövegén. Valóban, lépten-nyomon ismerős nevekbe botlunk Spiró György regényében. Ez a rengeteg név pedig mind a cselédlány emlékezetének köszönhetően bukkan elő, aki hűen és elképesztő megfigyelő képességgel (és ezek szerint kiváló memóriával) követte gazdái életének utolsó évtizedeit és a köreikben megforduló vendégseregletet, hiszen nem vezethetett naplót egy iskolázatlan cseléd, mert a napi munkát kellett ellátnia. De a csapongó elbeszélés és a történet kibogozhatatlansága ellenére nagyon precíz megfigyelőként volt jelen a Gorkij házaspár (és szeretőik) életében. Ha eleinte az olvasó kitartóan próbálja is követni, hogy mikor mi történt, végül föladja, mert rájön, hogy ez képtelenség. Ugrálunk térben és időben, anekdota anekdota hátán. Egyik percben még Diavolina ápolói tanulmányairól olvasunk, a másikban Alekszej valamelyik szeretőjéről, miközben megházasítják Diavolinát, de a következő bekezdésben meghal a férj és a gyerek, Alekszejnek pedig új szeretője lesz. Marija Fjodorovnát, Alekszej feleségét nem engedik színészként érvényesülni, aztán Alekszejék emigrálnak Berlinbe, majd Caprira, végül vissza Oroszországba. Alekszej Lenin bizalmasa lesz, de a következő oldalon már osztályellenségek, s csupán említés szintjén olvassuk, hogy ekkortájt éppen sok millió életet követel a Szovjetunióban az éhínség, és hogy a csekisták is irtják egymást, bár Alekszej párakat megment. Végül még a Szovjet Írószövetség is megalakul, de addigra Alekszej tönkrement és megöregedett. Mindenesetre az utolsó oldalakon értjük meg, miért a nagy kusza emlékezés az elbeszélésben: megtudjuk, hogy a cselédlány mindig is szerelmes volt a gazdájába, amely a maga módján végül groteszkül beteljesül. Ezt viszont ne romantikus értelemben képzeljük el, mert itt érzelmek nincsenek. Ahogy a regény többi részében sem. Egy végtelen futószalag van csupán, az őrült orosz nihil szellemében darálódik a történet. Így nem egy Dosztojevszkij-szerű nyomasztó és fojtogató érzés alakul ki az olvasóban, hanem valami feloldhatatlan feszültség és idegesség, hogy ’gyerünk, lássuk már, lesz-e ebből valami’? Olyan a mű, mint egy végtelen monológ, de mindenféle drámai hatás nélkül. A történetmozaiknak nincs se eleje, se vége, nincs kicsúcsosodása, a szereplőknek nincs jellemrajza. Távolságtartó, elhidegítő az elbeszélő stílusa.

A regény első olvasásra meglehetősen nagy kihívást jelent a befogadónak. Egy olyan olvasónak, aki nem élt a kommunizmusban, pláne a Szovjetunióban, vagy különösebben nem érdeklődik ezen időszak iránt, őt valószínűleg inkább frusztrálni fogja az elbeszélő csapongása.  Ezzel pedig nagyobb a veszélye annak, hogy elveszti potenciális olvasóit Spiró, mintsem felkeltené a figyelmet Gorkij személyiségének, sorsának a megismeréséhez. Ha viszont valaki kitartóan végigolvassa a könyvet (netán több ízben is, ha úgy érzi, elsőre nem járt valódi sikerrel), akkor az egyfajta újszerű látásmódot nyerhet vele, amit a klasszikus és a korabeli orosz írók (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Bulgakov) műveiben nem tapasztalhat.

A regénybeli Alekszej, ha szétesetten rakódik is össze előttünk figurája Diavolina elbeszélésén keresztül, végül feltehetően pontosan képezi le a valódi Gorkijjal történt eseményeket. Lássuk tehát, milyen személyiségnek ismerhetjük meg Gorkijt, azaz Alekszejt a regény alapján.

A regény egyik visszatérő motívuma az, hogy Alekszej, paradox módon, minél több ember életén próbált segíteni, annál kevésbé sikerül. Nemegyszer akaratán kívül éppen a segítő gesztusaival árulta el az embereket és küldte őket a halálba („Rolland előző évben egy Párizsban nyomorgó magyar kommunista író, Ervin Sinkó érdekében írt Alekszejnek, intézze el, hogy befogadják a Szovjetunióban; miután Alekszej elintézte, megbánta: megint halálra ítéltem valakit” – bár végül Sinkó éppen megúszta). Hite szerint Alekszej egyszerre volt a nép barátja, és akaratán kívül a szovjet vezetőség bábja („Bábunak nézték, az is volt, egy Gorkij nevű váz”). Mivel nemzetközi hírnévre tett szert, nem mertek kezet emelni rá, de igyekeztek ellehetetleníteni őt („róla még mindig azt hiszik otthon, hogy világhírű, befolyásos író, ami ugyan rég nem igaz, de amíg ezt hiszik, nem merik bántani, és úgy játssza ki őket, ahogy akarja”).

Az események ugyanakkor rövidek és kifejtetlenek maradnak. Ezért nem értjük meg, mi volt a taktikázásainak a lényege, csak annyit konstatálunk, hogy Gorkij talán saját írói kiteljesedése érdekében is kihasználta a sztálini rendszer nyújtotta előnyöket, sőt bizonyos szintig még szembe is mert szállni a rendszerrel, de nem volt eleve erkölcstelen.  A regényben leképződik a valódi gorkiji gondolat is, hogy az értelmiségnek fontos szerepe van a társadalomban, de ahogy a valóságos, úgy a regénybeli Gorkij is elbukik:  „… Alekszej minden erőfeszítése ellenére csak nem kedvelték meg a bolsevikok az értemiséget.”

A Diavolina az orosz cári és a szovjet kommunista világot mutatja be a maga ridegségében. Az emberéletet „darabszámra” mérik. Nem tudunk érzelmileg azonosulni a szereplőkkel, mert nem értjük a rendszer szintű leszámolásokat.

Sokféle, talán túl sok féle feladatot vállal tehát az író, a tér viszont kevés mindehhez. Igaz ugyanakkor, hogy következetesen végigviszi az általa elképzelt koncepciót és arányos a történet vezetése. Nem lesz terjengős, se túlírt a mű. Mindvégig szikár, már idegesítően objektív a hangvétele. Az elbeszélő talán csak egyetlenegyszer, a regény legvégén lép túl megszokott elbeszélői szerepkörén, akkor, amikor Alekszej élete végén annak szeretőjévé válik. Néhány rövid pillanatig egy sajátos, újszerű hangvételt üt meg, amelyben tudatosul bennünk, hogy voltaképpen egy szerelmes nő emlékiratait olvassuk: „Nekem jó volt, az enyém lett végre Alekszej, senki másé. A roncs lett enyém, de néha beleláttam a fiatal, lehengerlő Gorkijt. Nem sok közük volt egymáshoz, az öregnek meg a fiatalnak, leginkább csak én.” Ezt Diavolina még tovább fokozza a következő sorokban: „Nem gondoltam 1902-ben, amikor először láttam, és Marija Fjodorovna beleszeretett, hogy róla fog szólni az életem.” Végül a keserű beteljesülés: „Harmincnégy év múlva megkaparintottam az eleven múmiámat. A leghíresebb orvosok tevékenységével dacolva tartottam életben, bár sokat én se tehettem.”

Egyértelmű, hogy komoly anyaggyűjtés előzte meg a Diavolina megírását. A regény inkább több évtizednyi szovjet-orosz viszonyrendszerről képez le általános működési mechanizmusokat, mintsem Gorkij személyiségét mutatná be a maga összetettségében. Mindazonáltal, mivel messze vagyunk még a múlt ezen időszakának teljes feldolgozásától, ha egyáltalán lehetséges lesz egyszer a maga teljes valóságában feldolgozni ezt, de Spiró vitathatatlan érdeme, hogy megkísérelte ezt a szövevényes, és számunkra ismeretlen világot számunkra értelmezni.

Összegzés helyett pedig álljon itt a regény zárása a maga sötét és szenvtelen humorával, kiválóan jellemezve a kor cinizmusát.  A cseléd Diavolina a világhírű író feleségével, Marija Fjodorovnával a közvetlen áldozatok hosszú sorát veszi számba: „Összevetettük, ki mindenkit nyírtak ki…”, a hosszú felsorolás pedig csak azért nem folytatódik, mert Fjodorovnának el kell utaznia: „Jó lett volna még beszélgetni, de Marija Fjodorovna indult a vonathoz. Barvihába készült a dácsájába, amit Sztálintól kapott. Édes Boszika, mondta, amikor búcsúzóul megcsókolt, feltétlenül hívjál.”