Jelige: trachemys scripta elegans – Nincs mese

Jelige: trachemys scripta elegans

Nincs mese

Szentesi Éva: Kardos Margit disszidál

Ha Szentesi Éva első novelláskötete művészfilm lenne, akkor a záróképe egy bájosan berendezett lányszobát mutatna, amelyet egykori lakója már régen elhagyott. A csend szinte tapintható lenne az árván maradt, rózsaszín bútorok között, a sarokban szétkarcolt romkom DVD-k és lefejezett plüssmackók hevernének.

Vékony a határ a realizmus és a pesszimizmus között a Kardos Margit disszidál szövegeiben. Realista, hiszen egyetlen olyan történet sincs benne, amelynek önéletrajzi, vagy mások életéből vett elemei ne állnának valós alapokon. Pesszimista, mert a napos oldalt mellékszerepbe kényszeríti. Az olvasótól függ, hogy mit érez hangsúlyosabbnak, ahogy az is, hogy mindezt tanulságos útmutatóként, vagy fájdalmas szembesítésként éli meg.

Szentesi Éva blogger, újságíró első könyve 2016-ban jelent meg, Hamvaimból címmel. Ebben saját méhnyakrákkal folytatott küzdelmét és az általa gondolkodásában, kapcsolataiban beállt változásokat örökítette meg. A sajátos fejlődés- és felnövéstörténettel ijesztő, de építő volt az azonosulás. A Kardos Margit disszidál lapjain pedig már a visszavonhatatlanul felnőtt Szentesi fikcióval kevert élményei jelennek meg, még ha egy-egy pillanatra vissza is tér a kislány-én. Elsősorban párkapcsolatokról, családokról, szociális problémákról szól az elbeszélőkhöz illő stílusban és hangnemben, de használja akár az egyszerű falusi asszony (Jóember), a demens nagyi (Kardos Margit disszidál) vagy a koleszból kisurranó (Tűzriadó) tini szavait, a könyvet az író valódi emlékei, tapasztalatai éltetik. A Kardos dédnagymama örökségét hordozó pimasz nőé, aki már nem dől be akárkinek, de a pótanyaként szeretett Péterfy-Novák Éva inspiratív mentorálását még szívesen veszi. Utóbbi nemcsak a barátnő, Évu képében tűnik fel a kötetben, de ő írta a Csokiszív című páros ebeszélés első részét is. 

A hiteles előadásmód azt a benyomást kelti, hogy ami nem magával a szerzővel, az valamelyik ismerősével vagy családtagjával esett meg. De ha van is az elbeszélések közt száz százalékban kitalált, akkor is nyilvánvaló, hogy itt semmi sem mese. Az ott maradt a gyerekkorban, a leginkább szeretetteli, de ugyanannyira megrázó Karácsony múló boldogságában. Itt van helyette a családon belüli erőszak, a szexuális zaklatás (Pokahontasz), a megcsalás, tárgyiasítás (Meghalni Chanelben). Sok-sok férfiakat (ezen belül hazatérésüket, szerelmüket, megbecsülésüket, őszinteségüket) váró nő, megannyi hiú remény.

A Csokiszív I. és II.  mintha ezt a kijózanító hangulatot sűrítené egybe, amikor a naiv feleség és az ugyanannyira becsapott, de életképesebb szerető oldaláról mutatja meg ugyanazt az ismerős helyzetet. Péterfy-Novák dőlt betűvel kiemelt vendégnovellája egy szülei hirtelen halálát soha fel nem dolgozó várandós asszony belső monológja, amelyben a kedves iránti feltétlen imádatot és bizalmat csak néha töri meg a gyanús kimaradások keltette sejtelem.  A végére már gigantikusra nő a torkunkban a gombóc, hogy aztán Szentesi a Csokiszív II. soraival arcunkba vágja azt, amit már így is tudtunk. A két rész annyira összeillő, szomorú egészet alkot, hogy, egyetlen, váltakozó nézőpontú elbeszélésként is megállná a helyét.

De nem csak a Csokiszív darabjai tartoznak össze. A számos párba rendezhető, vagy egy hosszabb novellává összeolvasható írás izgalmas lehetőséget nyújt arra, hogy rokonságot és közös pontokat keressünk, akár egymástól távolabbi szövegekben is. A Pletyka és a Nóra azért érdekes, mert előbbiben az utóbbi címszereplője egy félinformációkból eszkábált, ebből adódóan félig igaz sztori hőse lesz, miközben a róla elmélkedő pénzes feleség komikus szintre fejleszti a projekciót.

Az apai bántalmazás tovább örökítését taglaló Fél órával ezelőtt és az Elpusztult civilizáció korábban már megjelent a WMN.hu-n, e kötetbe pedig apró változtatásokkal kerültek be. (A húzásokon túl érdekes eltérés, hogy az erőszakos apa szociopatává nevelődő fia Viktorból Győzővé változott.) De ahogyan a filmthrillerek is operálnak néha női gonosszal, a Tavalyi kollekció és az Ilonka is segít helyre billenteni a férfibűnöktől cseppet kilengő mérleget. Ilonka, aki feltehetően szintén a Fél órával ezelőtt diszfunkcionális családjából származik, maga is antiszociális, empátiára képtelen felnőtt, aki eladja magát a – nem ritkán nős – férfiaknak, miközben az ártatlan, vidéki lányka álarcát viseli. („Tudtam én, hogy csak egy kicsit sírnom kell arról, mennyi a tanulnivaló, mert akkor még jobban megsajnál. A múltkor is bevált ez a módszer, amikor az előző nőnek a férjét alkalmanként százezerért leszoptam.”) Itt is a második novella tárja fel az igazságot, amelytől annyira retteg az első darab antipatikus elbeszélője. A csavar ereje abban rejlik, hogy Szentesi a frusztrációját és belső ürességét alkalmazottain megtorló „úrinő” irritáló stílusában is hitelesen ír. Így először sajnáljuk Ilonkát, akit ez a boszorkány jó dolgában – filantrópot tettetve – aláz, a második írást olvasva viszont inkább a másik fél pártjára állnánk. Bár a szegénység és szörnyű gyerekkor miatt Ilonkában forrongó gyűlöletet is megértjük, ha el nem is fogadjuk. Hasonlóan érezhetünk az Elpusztult civilizáció tragikus bosszúját beteljesítő kisfiú iránt.

A Kaptárban a rosszindulatú daganat az áldozat lelkét felemésztő bántalmazás fizikai megtestesüléséből az elkövetőt sújtó isteni büntetés eszközévé válik. A gyermek elbeszélő amilyen ártatlan, olyan kiváló emberismerő, és ha a rákról nem is tudja, hogy micsoda („A vacsoránál valamilyen rákról beszéltek, de nem értettem, mit eszik ez az állat, azt hittem eddig az ilyesmiről, hogy a tengerben él, de most arról magyaráztak, megjelent Nénjében is, és le kell venni a mellét.”), a zsarnok elnyomását a zsigereiben érzi .  A Meghalni Chanelben sorai között kapcsolatromboló társadalmi szakadék húzódik, de az üzenetet hangsúlyozzák Szentesi beépített onkológiai tapasztalatai is. Szintén szociális igényű a Lakodalom, amelynekvégén elmarad az elégtétel, pedig az igazságérzetünknek jót tenne, ha a sérült kislányt elutasító, de a sikeres unokaöcsnek hízelgő családtagokat csúnyán megszégyenítenék. Bár a történet nyitott befejezése megengedi, hogy fantáziánk hozzá tegye azt, ami lelki békénkhez szükséges.

A valóság szorításán cseppet enyhít a kedvesen nosztalgikus Vérzik a gyerek, a jópofán pimasz Hólé, a csalódást humorral és ötletes zenei utalásokkal feloldó Zazi az ágyban, Éva a radaron és a zárásként vidám, modern életképet festő A medence. A végén azonban mégis az élet küzdelmesebb arcára emlékszünk majd mindebből, és ahogyan a megrendítő címadó novellában Kardos Margit hátrahagyja a tiszta pillanatokat és velük lassan az árnyékvilágot is, úgy csukjuk be magunk után mi is a gyerekszoba ajtaját.