Jelige: trachemys scripta elegans – Rémálomba ragadva

Jelige: trachemys scripta elegans

Rémálomba ragadva

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

Gyakori az olyan szorongásos álom, amelyben az emberre rátör a szükség, de sehol nem talál mellékhelyiséget, vagy ha igen, akkor az nem üzemel. Danyi Zoltán regényében ez a szituáció egy berlini kórházban áll elő, annyi eltéréssel, hogy a főhős ébren van. De hiába, ha valójában az élete a lidércnyomás, amely A dögeltakarítót olvasva bennünket sem ereszt.

Aki belekezd, számítson rá, hogy végtelenül hosszú mondatok között bolyong majd, talán el is téved. Mintha a főutca bolondját hallgatná, aki mindenkit megszólít, és aki elől általában sikerül elmenekülnie, de most éppen leragadt a pirosnál, és különben is megsajnálta. A név nélküli főhős monológja mindig éppen annak szól, aki az útjába kerül, de leginkább önmagának. Minden emlékében egy másik rejtőzik, de némi odafigyeléssel – amihez támpontot adnak egyes közismert események, például II. János Pál pápa halála – kirajzolódik az idővonal, közepén a délszláv háborúval. Előtte egy vajdasági magyar rendszerváltás előtti kalandjai, utána a poszttraumás stressz és a nem szűnő kérdés: mi köze volt neki ehhez az egészhez?

A Taxisofőr című film kiválóan ábrázolta, hová vezethet az, ha valaki háborúba megy egy ügyért, amelyben hisz, majd hazatérve ráébred, hogy az egésznek nem volt semmi értelme. A dögeltakarítóban az a legkiábrándítóbb, hogy az elbeszélő számára ilyen ügy soha nem létezett. Magyarként egyik oldal igazát sem érezte magáénak, és a történések csak elmélyítették benne a bizonyosságot, hogy nem illik sehová. Így vált Travis Bickle és a Holden Caulfield (Zabhegyező) kelet európai keverékévé, aki csak egy mindent feloldó pálinkára vágyakozik. Meg egy kicsit Jugoszláviára, amely minden hibája ellenére egyfajta biztonságot jelentett.

Az utóbbi iránti felemás nosztalgia a Good bye, Lenin! tragikusabb aspektusát idézi, különösen, amikor a főszereplő azokat a termékeket (például 57-es cigaretta, Eva szardínia) emlegeti, amelyeket a fegyveres összecsapások miatt egy ideig nélkülöznie kellett: „…a háború kezdetén minden, vagy majdnem minden eltűnt a boltokból, mert addig mindent, vagy majdnem mindent a horvátok és a szlovének gyártottak, de most ők ellenségek lettek, és nem kellett tőlük semmi már, csak a területek…”.

Nem véletlen, hogy Danyi Zoltán írásáról több mozi is beugrik, hiszen folyamatos utalásaival ő maga indítja be ezeket az asszociációkat. Utóbbiak a filmkedvelők számára megfoghatóbbá tehetik e nehéz regényt: a Manhattan-plakát keltette fantáziákhoz hasonlót például sokan átélhettek az első New York-os (vagy egyéb „amerikás”) darab megtekintésekor. A szöveg vissza-visszatérő motívuma a Vietnamból hazatérő katonák tönkretett életét bemutató A szarvasvadász is.

A csapongó elbeszélésmód, a visszatérő fordulatok, apró nyelvi poénok és fekete humor jellemezte regény felemás vagy negatív érzelmeket vált ki, de a második eset jellemzőbb.  Éppen úgy szorongat, mint az a bizonyos rémálom. Az amerikai megváltást kívánó, de csak Berlinig jutott hős mindenhol ezt éli át. Dögeltakarítás közben, a tetemeket folyton újratermelő országúton, ahol az egyetlen élő kutya is a halált hordozza. A terápiás íráshoz szükséges tökéletes füzet hiábavaló keresésekor, mintha a „tiszta lap” elérhetetlen volna. A budapesti dugóban, amely annyira kilátástalan, hogy a vezető kénytelen az ásványvizébe csurgatni, majd abból újra inni.

Nem csoda, hogy többféle pszichés kórképet is diagnosztizálhatunk nála: a nyilvánvaló PTSD-je mellett gyanús, hogy irritábilis bél szindrómája (IBS) is van. A szervi ok nélküli emésztési zavar már a háború előtt is kínozta, de utána felerősödött, és már szinte elviselhetetlen tüneteket okoz. Ilyen a folyamatos „eregetés” (a kifejezésnek még a hangzása is kellemetlen), a hasgörcs és a hirtelen előtörő székelési kényszer, ami a szó minden értelmében feszít, egyben kényszerít a szembenézésre. Szintén súlyos vizelési panaszt konkrét trauma generálta: a kegyetlen katonatárs éppen akkor lőtte szét egy horvát férfi fejét – abszurd módon, annak heréjén keresztül –, amikor ő könnyíteni próbált magán.

A lelketlen ismerős képe  állandóan előre furakodik (akár egy rá hasonlító, „káposztafejű” sofőr láttán is), ahogyan az elbeszélőt terhelő olyan felesleges bűnök is, mint a horvát nők „kötelező” megerőszakolása a tanyák megtisztítása során. (A használt kabát zsebében lelt talált náci pénzérme az önvád szimbóluma is lehetne.) Ezek az úton felhalmozódó döglöttróka-kupacokhoz hasonlóan eltakaríthatatlanok, de a feldolgozást talán segíti a főhős folyamatos visszaemlékezése, a történetek ismételgetése a vele összefutóknak: az ápolónőnek, a klosárnak, a színésznőnek, de legfőképpen az olvasónak.

Danyi a ritka idill kettős természetét is fájóan érzékelteti. Mint amikor a horvát tengerpartra igyekezve a házakat csúfító golyónyomokkal találkozunk, úgy tűnik fel a rútság Split városának, vagy az ott megismert horvát Celiának szépségében. A főszereplővel való rövidke viszonyt követően a lány végül a – hasonlóan szerencsétlen sorsú – szerb férfit, P.-t választja, de a happy end itt senki számára nem opció. A dögeltakarító az elrontott emberi kapcsolatokon keresztül is hangsúlyozza, hogy a volt jugoszláv nemzetállamok népeiben máig ambivalens érzéseket kelt a tény: a békés egymás mellett élés még igen fiatal és törékeny.

Bár az események Magyarországhoz rémisztően közel zajlottak, mi mindennek valóságát el sem tudjuk képzelni, és nem is esik jól, amikor A dögeltakarító hatására egy kicsit mégis sikerül. Vagy amikor azon gondolkodunk, hová tartozik a „jugó magyar” a délszláv háborúban, illetve bármelyik lelkiismerettel bíró ember bármelyik háborúban. Sejtjük, hogy sehová. A háború csupán pszichopatáknak kedvez, hiszen ők azok, akiknek soha nem lesz IBS-ük.