Időtlen nyárban napfürdőzik a vers – Varga Melinda verse
Fotó: Szentes Zágon
Varga Melinda
Időtlen nyárban napfürdőzik a vers
Az Arany-versblokk költőinek
Mint narancshéj, illatozik az alföldi hajnal,
közel Nagyszalontához vonatozom,
a mélyvíz-fesztivál felé tartok épp.
Poéma-léggömböt eregetünk a Margit-szigeten,
mi, a Jelen-csapattal, a tizenkét költővel,
kik verssel napfürdőztettek Téged.
Ezúttal nem ugornak a hídról
kártyások, örömlányok,
szerelemféltők, békétlen lelkűek,
és Szondi Györgynek sem esik baja,
Toldi kikergeti a parlamentből a korrupt politikusokat,
és a maradékkal kötelezően elolvastatja Platónt,
Arisztotelészt, Spinozát és Heideggert,
Dante Isteni színjátékát és a Weöres-összest,
naponta versek olvasására kényszeríti őket.
A költészet mágia, a lét varázsbotja,
szavakkal mézet és avarkeserűt
hintünk naponta szerteszét.
Miközben ezen ábrándozom
én, a javíthatatlan idealista,
téli nyugalom aranylik a tájon,
akár a napcsiga.
A felhőhalak csipkés fehérek,
a horizont a fényűzéstől duplájára tágul,
tovább képzelődöm,
versben mindent lehet,
vezesse a költőt a szent versszabadság,
rugaszkodjon el a poros mától,
szegezze szemét a jövő üveggalaxisára.
Szende múzsák kacsintanak rád
a földön fénylő égi bárban, Arany mester,
s te heversz a plage-on,
és az üde virágokat nem csak szemmel
kóstolod meg.
A költő hatvan felé elhiszi,
nyaldossa már szíve bús tengerét a nemlét,
villogtatja fényeit, nyárizöldet, kéket, őszisárgát.
Pedig míg talpunk alatt megnyílik a lék,
az idő lába sokat szalad velünk,
s bár fürge, mint a mókus,
éhes, akár télen a farkasok,
az öröm perceit
habos desszertként
dézsmálja meg,
lenyalja szája szélét,
kajánul nevet,
megfürdik az öröm
ropogós havában.
Az őszbe lép, ki a húszat megélte,
és várhat ötven évet még a télre,
de jaj annak, ki már húszéves koravén,
az élet nedve kiszárad,
s nem marad a derűnek
aprócska árnyék.
Ha az ember mindig kesereg,
mulatnak rajta a verebek,
csivitelnek álnokul a reggeli fényben,
csőrükkel mutogatnak rá.
Ha ifjúságod nem szívedben,
hanem a hús örvényei között keresed,
a szépség hamar a csontodra szárad.
Kacagj az elmúlás szemébe, élj a versnek,
összefirkálhatod kalligrafikus betűkkel az arcát,
hozzásimulhatsz izzadó karokkal a táncban.
Az időkben lappang némi jó is,
Ágnes asszony leple fehéren fénylik,
beköltözik a konyhába a béke-galaxis,
körbeüljük szépen,
a szomszéd ablakában
nem vöröslik a magányvirág,
levetkőzik a parlag is hirtelen melegében,
s időtlen nyár hevül majd kérődző szíveden.
